Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZOFT MESE, TOMPA VARÁZSLAT

Tiszta, mint a hó / Netflix
2020. máj. 27.
Néhány évvel a Bovaryné „újrafogalmazása” után Hófehérke története kap gellert a francia rendező, Anne Fontaine színes vásznán. A halál torkából menekülő lány elcsábítja a hét törpét, és nem harap az almába. De még ez a legkisebb baj. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Kit ne foglalkoztatna a gondolat, hogy kedvenc mesehősei hogyan boldogulnának a mi világunkban, a 21. század elején, ahol egészen másként fest varázslat, ármány és szerelem, és ahol már az is meseszerű fordulat, hogy nem kell hosszú perceket várni a telefonos ügyintézőre. Az ötletre már felhúztak egy egész tévésorozatot (Mondj egy mesét), az egyik legszorgalmasabb francia rendezőként emlegetett Anna Fontaine viszont majd kétórás játékfilm keretében fogalmazza át Hófehérke klasszikus történetét. 
 

A kivételes szépségnek tartott Claire (Lou de Laâge) mostohaanyja, Maud (Isabelle Huppert) felügyelete mellett dolgozik nemrég meghalt apja szállodájában. Látszólag minden rendben van a két nő között, ám egy nap Claire-t elrabolják, az erdőben megpróbálják kioltani az életét, ám az arra járó Pierre az utolsó pillanatban megmenti. El is viszi az ájult lányt a nem messze fekvő házába, ahol az megismerkedik ikertestvérével és a padláson lakó hipochonder zenésszel. A hegyek között megbúvó városkában pedig további férfiakat von a bűvkörébe.
 
A tapasztalt néző ebből már kitalálhatja, hogy Hófehérke mai verziója így vagy úgy, de hét férfival kerül valamilyen kapcsolatba. Mert a halál előszele végül is úgy érinti meg a lányt, hogy attól életre kel: felébred tetszhalott mindennapjaiból, s azonnal elragadja a vágy, a szabadosság, a féktelenség. Mintha Emmanuelle szabadulna rá egy békés francia kisvárosra: Claire is valahogy így bolygatja fel a szürkeségbe burkolózó hétköznapokat és a megdermedt viszonyokat. (Néha úgy tűnik, hogy a kocsmárosnőn kívül más nő nem is él a városkában, így érthető a férfiak tehetetlen felajzottsága.) Akivel lehet, lefekszik, mással csak mókás szado-mazo játékba kezd, a papnak pedig csak meggyónja sikamlós bűneit. Ám úgy tűnik, a szabad élet nem tart sokáig, mert Maud is felbukkan a városkában (róla közben kiderül, hogy ő fogadta fel az erdőbéli bérgyilkost), s nemsokára az alma is előkerül.
 
A Tiszta, mint a hó igazából meneküléstörténet. Kitörés a konvenciókból, a szabadság hívó szava, amelyet mámorosan él meg a kalitkájából kirepülő, igazából újjászülető Hófehérke/Claire. Szinte meseszerű lehetőséget kap arra, hogy felfedezze a benne rejlő nőt, hogy egyszer és mindenkorra maga mögött hagyja az őt megbénító traumát (édesanyja halála). Kár, hogy Anna Fontaine és a társforgatókönyvíró, Pascal Bonitzer modernizált Hófehérkéje – bár itt-ott megcsillantja a humorát – nem lesz sem elég ironikus, sem elég drámai. A legmélyebb és egyben legironikusabb jelenet, amikor egy mókus harap bele a mérgezett almába, majd kileheli a lelkét. 
 
Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB
Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB
Mivel nincs igazi dráma, se igazi mélység, a színészek dolga sem válik könnyűvé. A Claire-t alakító Lou de Laâge játéka sajnos kimerül abban, hogy közhelyesen hozza a vágy felszabadító rabságába zuhanó nőt (lásd még: Emmanuelle szoft szeretkezései), míg Huppert rutinosan tálalja fel a hideg, számító, szerelmében csalódott, talán utolsó esélyét is elvesztő nőt. A férfiak karakterei kissé összemosódnak, talán csak a különc zenész, a minden nőtől megbolonduló könyvesboltos és a motorozó pap válik ki valamelyest a masszából, de az ő szálaik is igencsak erőtlenek, jobbára szürke holdként keringenek a főszereplő körül. Teljesen esetlegesen bukkannak fel és viszik tovább alig kidolgozott történetüket. 
 
Azt, hogy mennyire nagy a baj, leginkább Isabelle Huppert alakítása jelzi, aki a Színpadon az életem után dolgozik újra együtt a rendezővel. A felkavaró teljesítményre mindig képes színésznő itt jobbára csak ténfereg, fátyolos, agyonszűrőzött közelikben demonstrálja a múló időt és ennek színtelen fájdalmát. Bár talán az ő motivációja a legkidolgozottabb az egész filmben, mégsem tud ebből hús-vér karaktert felépíteni. Az ő szálának végét is ügyetlenül tálalja a film, inkább sikerületlen trükknek tűnik, semmint drámai csúcspontnak. Talán a Netflix sem bízott annyira az egyébként kiemelkedő filmekkel is bizonyított rendező új alkotásában, ezért is került fel szinte észrevétlenül a film a szolgáltató kínálatába.  
 
A két órányi filmidő és a sejtelmes végkifejlet után csak a gyötrő érzés marad a nézőben: vajon hova is akart kilyukadni a szép és költői képeket kedvelő (a fák között mesésen áttörő fények stb.), ám kissé felszínesen fogalmazó rendező? Azon túl, hogy örömmel fedezzük fel a való világ és a mese párhuzamait, kellékeit, kiforgatott fordulatait, nem sok élményt tartogat az alkotás. Igazából olyan lesz, mint ahogyan egy francia művészfilmet elképzelünk: fedetlen keblek, ráérős történetvezetés, céltalanul hömpölygő idő. Lehet, hogy igazából nem is mesének, hanem a saját műfajának szánta a maga fricskáját a női lelkeket amúgy jól ismerő, Coco Chanel életét és a háborúban megerőszakolt lengyel apácák drámáját is feldolgozó (Ártatlanok) Anne Fontaine? 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek