A konferencia előadói

A Magyar Zenei Exportiroda másodszor szervezett nemzetközi zenei konferenciát, a tavalyi sikerén felbuzdulva ezúttal egy showcase fesztivállal, azaz esti bemutatókoncertekkel megtoldva, amiben a két budapesti helyszín mellett egy debreceni és egy marosvásárhelyi klub is közreműködött. A zenei szakma 130 képviselője pedig nemcsak a környékről érkezett: izlandi, skandináv, benelux, német, francia, olasz és brit résztvevőkből sem volt hiány. A zenei szakma jelen esetben a klasszikus zenén kívüli világot jelentette, kulturális intézmények, zenei exportirodák vezetőit, programszervezőket, ügynököket, menedzsereket, producereket, lemezkiadókat, újságírókat és ezek közös halmazait.

Sadant

Egy olyan rendezvénynél, ahol deklaráltan a nemzetközi együttműködés az elsődleges cél, már az is eredményt hozhat, ha a programok közötti szünetek lezajlanak. Ennél persze sokkal több történt: a tehetséggondozástól a szerzői jogokon, a digitális piacon és a fesztivál- és klubhálózaton át az országimázsig számos témát felölelő előadások és műhelybeszélgetések, majd ezek prezentációi zajlottak napközben. Este pedig kelet-európai együttesek tartottak bemutatót, a Take Five szakmai közönsége például találkozhatott a már Glastonbury-t is megjárt Realistic Crew-val és egy különlegesen ígéretes hazai elektronikus zenei formációval, a Sadanttel.

Xavier Troussard

Szép Fruzsina, a Magyar Zenei Exportiroda vezetője éreztette, hogy nem egyszerű a régió izolált nemzeti piacai és a döntően angolszász nyugati szcéna között hidat építeni, de érdemes, ehhez hívott segítséget. Az esti megnyitót követő felütés a zenei szakmához képest szinte értelmezhetetlenül korán, reggel kilenckor történt, a kávé mögül pislogva hallhatta a nép Xavier Troussard, az EU Bizottság Oktatási és Kulturális Főigazgatóságának egyik vezetőjétől, hogy az Unió felismerte, kultúrára többet kell költenie, többet fog. Csupa pozitív jelentéstartalmú irányelvet és törekvést sorolt, összegeket is mondott, a brüsszeli eurokrácia útjai azonban főleg délelőtt kifürkészhetetlenek. Csupán egy példa illusztráció gyanánt: a tagországokban a könnyűzene nem mindenhol tartozik a kulturális tárcához – ezek után elképzelhetjük, az ígéretből a kultúra és a költeni szavak értelmezése meddig tarthat.

Joe Boyd

A továbbiakban néhány inspiráló példa mutatta, hogy a hídépítés azért nem lehetetlen. A Roots & Routes, egy páneurópai, iskolán kívüli zene-, tánc- és médiaokatatási program vezetői, a francia EuropaVox Festival szervezője, egy lengyel zenei országimázs játék készítője és maga Joe Boyd, a legendás amerikai lemezproducer (The Incredible String Band, Jimi Hendrix, The Toots and the Maytals, R.E.M., Toumani Diabate, Ivo Papasov, Cubanismo…) osztották meg tapasztalataikat. Két előadás viszont kiemelkedett: Dragan Ambrozic, az újvidéki Exit Fesztivál szervezője a sikerek mellett alapvető kérdésekkel állt elő, szerinte a zenei piacba való bekapcsolódás a régióban nehezen elképzelhető mindaddig, amíg a nyugaton alapvetően használt kommunikációs csatorna, a szélessávú internet luxusnak számít. A keleti előadók eközben kényes dilemma előtt állnak, hiszen szinte minden út az amerikai/brit piacon át vezet, ahol a sztereotípiákra építve egzotikumként lehet sikereket elérni, ez azonban tartósan a ’másik’ szerepébe kényszeríti őket. Persze a látásmód változhat, Allen McGowan, brit menedzser és újságíró szerint a nyugati szakmai fórumok Kelet-Európát már egyenrangúként, nem pedig a „feltörekvő piacok” részeként kezelik.

Gerald Seligman (Forrás: regionconference.com)

Gerald Seligman, a WOMEX igazgatója, egy amerikai Berlinből, nagyjából egységesen kezeli a zenei piacot, amelynek átalakulása szerinte mindenkit érint, legfeljebb az új trendek némi csúszással jutnak el hozzánk. A legnagyobb lemezkiadók több mint egy évtizedes szöszmötölése közben a digitális piacon új szereplők kezdtek diktálni: letöltőoldalak, internet- és mobilszolgáltatók. Na és persze a kalózok: az online zeneforgalomnak állítása szerint csupán 5 (!) százaléka legális, rengeteg tizenévesnek a zene ingyenzenét jelent, már én teszem hozzá, errefelé az is viszonylag új és ritka jelenség, hogy bármilyen szoftverért fizetnek az otthoni felhasználók, hiszen az elektronikus formában tárolt adat a „mozdíthatóság” netovábbja. A piaci szereplők közötti konszenzuskeresés még tart, de már párhuzamos stratégiák léptek életbe, köztük az átalánydíjas zeneletöltés, jobb minőségű szolgáltatások, a zenészeket és a kiadókat tömörítő érdekképviseleti szervezetek létrehozása, és remélhetően a másolásvédelemmel együtt az egyéni felhasználók elleni pereskedés „kihalása”.

Az előadásokat követő megbeszéléseken aztán felbukkant a jellegzetes mentalitásbeli különbség a közép-kelet-európai régió és az új világ képviselői között. A posztkommunista országokból érkezők közös problémája többek között a zenészek, producerek, kiadók és programszervezők sorsát megkeserítő központosított intézményrendszer, amely a rendszerváltás után továbbörökítette a demokratikus deficitet, az átláthatatlan működést és a követhetetlen pénzmozgásokat. A problémát rendkívüli mélységben elemezni képes kelet-európai elmék ekkor találkoztak megoldásközpontú amerikai látásmóddal, áttörés viszont ritkán történt. Tapasztalatcsere viszont annál inkább, sőt ügynökök és kiadók, helyszínek és menedzserek találtak egymásra, ráadásul ahhoz, hogy valaki zenei szervezőnek álljon, rendkívüli elkötelezettség kell, 130 ilyen figurát összehozva több közös kezdeményezésnek is lendületet adott a konferencia.