Pályaképet már sokan írtak róla, fognak is még, én csak random emlékfoszlányokat kapok elő, ígérem, a végére elérünk a mába. Magamat is tesztelem, de nem titok: valójában őt teszem próbára. Amúgy ezt a játékot bármelyik jelentős művésszel meg lehet játszani: mi az, ami felkészülési idő nélkül, kapásból bevillan róla, vele, tőle? 

 

Legyen az első, amikor Szegeden, a Kass Szálló romosan gyönyörű termében Horváth Csabával közös duettjét, a Kettent látom. Valahol oldalt ülök, a színpad szélén, erre most abból jövök rá, hogy mindkettejük profilja villan be élesen. Kemény, elszánt, előre néző tekintetek, vésővel faragott, izzó testek, egy ponton fájdalmas üvöltés is rémlik, de főleg az a megbonthatatlan, gyötrelmes kötelék, ami a két ember között feszül. 

 

Vagy mondjam a BL-t? Műfaj született, drum&dance, nevezzük most így: Borlai Gergő kiállítótéri installációnak beillő dobszerkója előtt, alatt, fölött létezik a törékeny, csupa ín, csupa izom táncalak. Szigorú improvizáció, katonás fegyelem és érzékeny intimitás elegye. A legerősebb kép: ahogy a két egyenrangú fél között zajló mérkőzés végén leül a dob elé, Borlai meg mögé. Ő bábuvá válik, lélegző médiummá, egy test, két lélek.

 

Még egy szegedi este, vagyis inkább éjszaka: talán egy másik fellépésről jött, valahonnan vidékről, mintha útközbeni baleset, nem vele történt szerencsére, mindenesetre az este tízes kezdésről kiderült, hogy éjfél, inkább hajnali egy tud csak lenni. Volt némi zúgolódás, naná, és bár hihetetlen, a nézők maradtak, erős teltházra emlékszem. Megérte: akkor Ivo Dimcsev kifejezetten neki készült őrült, színes, szürreális szólóját, a Thank you-t táncolta, énekelte, szavalta egy gitárral, hatalmas, boglyas parókában. 

 

Azt sem felejtem soha, amikor platinaszőke, koponyájára simított hajjal, szivarral a kezében márványhideg, könyörtelen Claire Zachanassian volt Zsótér Sándornál a József Attila Színházban. Most visszakerestem, jól emlékeztem, Koltai Tamás így írt róla: „…csontsovány milliomosnője a nyugalmával, fenyegető mozdulatlanságával, ültében ölébe helyezett protéziskezével a biztosan bekövetkező, tétlen végzet: maga a halál.” Nekem éppen ez a kérdések, kételyek nélküli, egyértelmű létezés a legerősebb emlékem az előadásról. Biztos az olvasónak is van olyan színházi élménye, ami után nem akarja már más színrevitelben látni az adott drámát. Hát, nekem ez az Öreg hölgy ilyen volt, legfőképp miatta.

 

Kezdődhetett volna akkor egy prózai színészi pálya, azt hiszem, kicsit fáj neki is, hogy nem így lett, és sok év telt el, míg újra találkozott Zsótérral. Az Erkel Színházban A bűvös vadász Samieljeként a nézőtérre is kiruccan, a földszint közepén ülök, pont előttem suhan el. Testetlen, valószínűtlen, szigorú, kérlelhetetlen alak, közelsége igéző és borzongató. Kínos lehet beismerni, de ebből az előadásból kifejezetten rá emlékszem csak, miközben nem volt érdektelen, ami körülötte történt.

 

De hát erről is ő tehet. Vannak ilyen lények: színpadi létezésük egyértelmű és kikezdhetetlen, annyira más energiaszinten és intenzitással vannak jelen, hogy ha ők színre lépnek, lehetetlenség másra figyelni. Igazságtalan ez valahol a partnerekkel szemben, persze, hiszen nagyon nehéz hasonló kalibert mellé rakni, de ez legyen a többiek baja.

 

Szóval a lényeg, hogy jó másfél évtizede figyeltem (és irigyeltem a szerencséseket, akik kétszer ennyi ideje), amikor eljött az ideje, hogy végre beszélgethettem vele. Ha valaki interjút akar vele készíteni, készüljön fel arra, hogy az első negyedórában ő kérdez: ülünk a Színmű előtt egy teraszon, és kiderül, hogy bár csak a többé-kevésbé nyilvános felületeken keresztül, formálisan érintkezünk, ő naprakészen tudja, hogy mit csinálok, hol dolgozom, mi foglalkoztat. Aztán amikor már hagyja, hogy én is kérdezzek, gyorsan kiderül, hogy a lényegre összpontosító tekintet nem (csak) nekem szól, hanem mindennek és mindenkinek, amit és akit fontosnak tart. Mint egy szupergyors szkenner, ami beolvassa, majd rendszerezi és tárolja az információt. Szigorú figyelmét az teszi igazán értékessé, hogy nem akar, mert nem tud megmondóember lenni. Ha megszólal, annak súlya van.

 

Gyorsan ugrom idén márciusra. Jó ideje gondolom, hogy a friss Kossuth-díjasok listája engem már nem tud meglepni, erre tessék, végre valami, aminek szívből tudok örülni! A járvány épp akkor tört ki, személyesen nem vehette át a díjat, és amikor megkérdezték tőle, hogy ünnepel majd, a tökéletes, mert rá annyira jellemző mondattal felelt: „Szerintem felveszem a ruhámat, amit erre az alkalomra készíttettem, és kicsit álldogálok a nappaliban.” 

 

Barcelonában érte a világ komplett lezárása, és amikor már hetek óta rendszeres esti programommá vált a közösségi oldalain követhető fél-egyperces napi táncvideói figyelése, gondoltam, megkérdezem, miről szól ez az egész. Örvénylő és zaklatott, poétikus és megrendítő, olykor szinte pszichedelikus hatást keltő, kézikamerás felvételek. Ő improvizál, mozdulatai nyomán festmények születnek. Borlai Gergő készíti a videókat, amiket Bánki Ákos éjjelente videódizájnnal tuningol fel: a három nagyszerű művész így beszélget egymással. A napok, hetek múlásával egyre rétegzettebb, egyre árnyaltabb és részletezőbb a „történetük”: hangulatok, benyomások, színek kavarognak, és mint megannyi Rorschach-teszt, teljes egészében a befogadóra bízzák, hogy mit gondol róluk. 

 

De mi van akkor, ha nincs kedve a kötelező penzumhoz? „Ismersz, egy állat vagyok.” – mondja nevetve. „A napi tréningemet végigcsinálom, aztán a teraszon egy órán át járok körbe, mint egy rab a cellában. Az esti fellépésnél néha küzdök magammal. Nincs zene, nincsenek fix pontok, de a legrosszabb, hogy nincs motiváció, ahogy most az egész kulturális szférában senkinek sincs. Csak az ötmillió ember tapsa mint háttér, ami a barcelonai egészségügyi dolgozóknak szól. Képzeld, van, hogy izgulok! Ez nekem új: én mindig addig kínoztam magam a gyakorlással, hogy amikor már a színpadon álltam, azt minden pillanatában élvezni tudtam. Most viszont eszembe jut, hogy mi van, ha béna vagyok, miközben nincs tétje a dolognak. De ez van, ha az ember csak százon tud teljesíteni.”

 

Április 29-én, a Tánc Világnapján, egyben a születésnapján megnyitotta barcelonai teraszán online galériáját. És bár egyáltalán nem optimista a közös, európai közeljövőt illetően, a képekkel, az elkészülésüket dokumentáló videófelvételekkel, az először csak önmagáért, önmagának indított, hétről hétre nagyobb szabásúvá növő projekttel vannak további tervei is. És hogy ezek nem maradnak csak tervek, arra garancia a neve, ami hosszú ideje fogalom: Ladányi Andrea.