Bereményi Géza: Bár a novellák is önéletrajzi ihletésűek, de azok mind fikciós történetek, a szereplők nem a saját nevükön jelennek meg. A regényben a saját nevemet használom, ahogy a benne szereplők nagy része is. Többségük meghalt, már nincs kegyelem.

Revizor: Korábban volt?

B.G: A fikciónál sem volt, csak nem nevesítettem őket. Most ugyanoly szabadon, de még nagyobb pontossággal akartam megírni mindent.

R: A regényben szinte az egyetlen tárgyi emlék az a családi fotó, amelyet miután megtaláltad, a nagymamád örökre eltüntette. Hogyan történt az emlékezet felidézése és feldolgozása, milyen mélyről kellett mindezt előhúznod?

B.G: Nagyon mélyről. Sokáig bíbelődtem, míg kialakítottam a módszert, hogy visszafele kell haladnom, hogy a legelső emlékemet, amivel kezdődik a könyv, megtaláljam. Elsőként azonban a regény középső részét, a balatoni emlékeket, a csavargásaimat írtam meg.  A tárgyi világ kevésbé izgalmas, nem tudom annyira alaposan leírni. Az emberek érdekelnek, rajtuk keresztül tájékozódom. A regényben szereplők nem véletlenül maradtak meg bennem ilyen mélyen. Hogy miért éppen ők a fontosak, ennek a megtalálása ez a könyv.

R: Azt írod valahol a könyvben, hogy „Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja magát”. Hogy állsz a magad elfogadásával?

B.G: Az írói szerephez szükséges önmagunk elfogadása, az írónak szüksége van legalább némi önteltségre. Hiszi, hogy ő a Teremtő, hogy szabadon garázdálkodhat a mondanivalója fölött. A szerénységünket vissza kell fogni.

R: Életedben voltak hullámvölgyek, veszteségek és magaslatok. Amikor önteltségről beszélsz, az mégis csak a győzteseké.

B.G: A könyv az első tizennyolc évet írja le, azt a tizennyolc évet, amikor az ember önértékelése sokszor váltakozik. Amikor a hosszú fogság után hirtelen szabad lettem, önérzet-túltengésbe zuhantam, s ezt is akartam éreztetni a regényben. Hogy merek én olyan boldog lenni – gondoltam -, amikor a Verhetetlen boldogság című fejezetet írtam, de akkor, a kollégiumi időszakban igenis nagyon boldog voltam. A szigorú napirendben, kemény vidéki fiúk között, talán mégis akkor voltam a legszabadabb.

R: A regényben számtalanszor megmutatod a szabadságod helyszíneit. Szabadság a piac, Róza és Sándor lakása, a pad. Szabadság az irodalom. Mennyiben erősítette fel a szabadságvágyad az a fogság, amit édesanyád, Évi és nevelőapád, meg a szigorú iskola jelentett?

B.G: Az udvar és a nagyszülők jelentették a legnagyobb szeretetet. Ezután kerültem anyámékhoz, a fogságba. A pad a lakásból való elmenekülést, az újra megtalált szabadságot jelentette. Három évesen már olvastam, csábítgatott az írás, az irodalom. Amikor elszöktem, s az apáméknál voltam, akkor írtam először, majd később ezt felhasználtam. De író évekkel később lettem.

R: A regény egyik erős motívuma a verések elszenvedése. Egyszer játékból nagyapád is meglegyintett, nevelőapád rendszeresen vert, és kaptál az iskolában is. A verés a kiszolgáltatottságot is jelenti?

B.G: A verés arra való, hogy mély nyomot hagyjon. Hogy megjegyezd. És valóban nyomot hagy, de hogy mennyire mélyet, az nagyon változó. Amikor a Balatonnál a rendőrőrsön vertek, az igazából nem maradt emlékezetes, de mély nyomot hagyott a nevelőapám rendszeres bántalmazása, mert az szokatlan volt. Annyira gépiesen, oda sem figyelve ütött, hogy egy idő után már fel sem vettem.
Gyerekkoromtól kezdve csak a felnőttek érdekeltek, a játszótársaim sosem. A felnőttek világában nem a gyerekkori örök gondolkodást ismertem, hanem a korszak gondolkodását. A felnőtteken keresztül, őket figyelve ismertem meg a korszakok színének változását. Őket fejtegetve nagyon hamar, talán már három-négy évesen annyi mindent megfigyeltem, politikai megfigyeléseim is voltak a korról. De ezek mind a felnőttek elbeszélései, akiket izgattak ezek. Onnan szivárgott a gyermeki megfigyelésembe.

R: A magyar történelem sok vitatott csomópontja megjelenik, mint a szomszéd által megidézett „áruló” Görgei, nagyapád emléke az I. világháborúról, vagy a saját történelmi emlékeid, egy erős kép ’56-ról, a Rákosi-korról vagy a kora Kádár-időszakról. Közben ezek az idősíkok folyamatosan egymásba csúsznak. Mennyiben a mai rálátásod ez?

B.G: Ezzel akkor be is mutattam a mai, a felnőtt gondolkodásomat. Gyerekkoromtól kezdve töretlen, ebben élek, ebben létezem. A nagyapám nagyon szemléletes meséi alapján tisztán láttam a lövészárkokat, nagyon bele tudtam élni magam minden történetbe. A történelem az írásaim forrásvidéke.

R: Milyen volt imádott nagyapád, aki rengeteget mesélt? A ti életeteket abban a kilences számú házban sok titok vette körül…

B.G: Nagyon sokan laktak az udvarban. Nagyapámék naponta jártak dolgozni a piacra, a többiekhez képest gazdagnak számítottak. Tisztelték őket. Éltek az udvarban mindenféle, számomra jelentéktelen asszonyok, ők az élet más történeteit mesélték nekem, más világban éltek, mint nagyapámék. Miközben amikor elkezdtem írni, nagyon nem értettek vele egyet, nem akarták, hogy szegényen éljek. Sok mindenben máshogy látták a világot, túl szűkkörűek voltak. De volt honnan tovább tágulni, segítettek, de gyanakodtak rám. Amikor diplomát szereztem, azt mondták, úgy nősülj, hogy térdig járj a perzsában.

R: Az Eldorádó című filmben nagyon emlékezetesen mutatod be életednek ezt az időszakát, a piacot. Mennyire befolyásolta a film a regénynek ezen részeit?

B.G: Az Eldorádó fikció. Igaz, benne vannak az átélt élményeim is, de a film kívülről ábrázolja a világot, míg az irodalom belülről. Az Eldorádóba beleírtam a másoktól hallott vagy később olvasott ismereteimet is. A film szélesebb, hömpölygőbb, az önéletírásnak más a távolsága. Alkotóként egészen máshogy látom a filmet, mint ahogy a néző élheti meg.

R: A könyv megjelenése előtt egy szervezett sétán megmutattad a regény legtöbb helyszínét, a lakásokat, életed színtereit. Mit jelent ma neked a Teleki tér, a gyerekkorban mélyre elásott ólomkatona, amely az emlékezet furcsa szimbóluma?

Bereményi Géza

B.G: A Teleki tér a gyerekkor, a nagyszülők fontos helyszíne. Az ólomkatonát senki nem fogja érteni, hogy miért ástam el, soha senki nem fogja keresni, nem fogja megtalálni, azóta annyi minden rárakódott. Nem szimbólum, a szimbólum kedvéért semmit nem találtam ki. Korábban beszéltünk a sávos emlékezetről, s az nagyon érdekes, hogy ezeken az idősávokon belül egymáshoz hirtelen el kezdtek rímelni dolgok. Olyan kéj volt észrevenni, s hangsúlyozni.

R: Mennyire volt boldog a gyerekkorod?

B.G: Nagyon, annyira felvértezett az életem első hat éve, a nagyszülőkkel való együttélés, hogy azóta is ebből élek. Folyamatosan elcsodálkozom, hogy oda mehetek, ahova akarok. Talán ezért érdekel kevésbé a politikai berendezkedés, mert megtalálom a saját szabadságom.

R: Érdekes a politikához való viszonyod. A regényedben többször emlegeted nagyapád jelmondatát, hogy a kampány valami nagyon nem jó dolog, de valahogy mindig súrolod annak határát. Mennyire kerültél közel a politikához?

B.G: Félig, félig-meddig, igen is-nem is. A kampányba nem akarok belekerülni, ugyanakkor kiváltságokat sem akarok ezáltal élvezni. Azért nem megyek bele, mert nem akarom megbánni. Túl sok rosszat láttam. Engem nem lehet megvenni.

R: A kamasz fiút nagyon megérintette ’56 forradalma, a hetvenes-nyolcvanas években Párizs és az Egyesült Államok nagy hatással voltak rád. Mi tartott itt?

B.G: Erre nehéz válaszolni. Akik, ahogy a regényben is írom, felajánlották, hogy maradjak kint, azok az emberek nem tetszettek. Itthon mindig annyi megoldandó dolgom volt, itt kerültem bele az életem kampányába. Kodály mondta Bartók halálakor, hogy Bartók azzal, hogy kiment Amerikába, a nehezebbik életet, s a könnyebb karriert választotta. Én az ittmaradásommal a könnyebb életet, s a nehezebb karriert. És ma is így döntenék.

R: A neveidről, névváltoztatásaidról, ami életed különböző korszakait is jelenti, már számtalanszor írtál. Mennyire elvarrott mára mindaz, ami a nevek mögött a kamaszfiú életének változó élettereit, apákat, történeteket, elhallgatásokat jelentett?

B.G: A Vetrót megértem, sajnálom, tudom, hogy az apám, felismerem őt magamban. A Róznerrel, nevelőapámmal álmomban bár kibékültem, de írás közben kiderült, hogy nem tudok vele megbékélni. Ez folyamatosan ingadozik. A Bereményit eleinte modorosnak éreztem, de már megszoktam. Úgy látszik, megtöltöttem.