Tudom persze, hogy a legtöbb ember életében nem ez a fősodor, sőt; a legtöbb ember életében ez semmilyen változást nem okoz. Vagy mondjuk, annyit, mint az én életemben az, hogy momentán nem mehetek kaszinóba.

 

Kezdem ott, hogy a normális üzemmenetben minden áldott nap délután hatkor az órámra nézek. Egy-két perc ide vagy oda, nem több. Aztán a naptárt nézem: hová, merre is indulok perceken belül, hogy háromnegyed 7 előtt odaérjek. (Kivétel a vidéki színház: kollégáim, akikkel sokszor együtt megyünk, tudják, hogy „elviselhetetlenül” korán szeretek elindulni, hogy beleférjen bármi váratlanság, defekt, ami amúgy még nem volt, dugó az M5-ön, ami szinte mindig van, kávé útközben és a helyszínen, szintén mindig, lelki leeresztés, lelki rákészülés, ez pedig a cél maga.)

 

És ez egyelőre nem is változott, mármint az órára nézés. Nagyjából ilyenkor döntöm el, hogy aznap este mi lesz műsoron, nálam, itthon, a nappaliban. Van választék, bőven.

 

Azért van választék, mert a színházi népben is hasonló reflex működik, ezért aztán igen sokan kitalálták maguknak, hogyan is találjanak el az ő kedves kis közönségükhöz, vagyis hozzám. Nem vagyok még képben és szinkronban a rengeteg felolvasóval, házikoncertezővel és youtuberrel, random módon nézek bele ebbe-abba, naptárba írom a színházak online előadásait, mert ahogy elnézem, lesz még idő mindegyikkel az alaposabb ismerkedésre. Mi, mármint a Revizor szerkesztői minden nap igyekszünk ajánlani valamit, amihez a hétköznapokban idő hiányában nemigen férünk hozzá.

 

Engem most a TRIP hajó vitt el magával: megnéztem a Jelenetek egy háztartásból eddigi részeit, valamint a Litera portállal közösen indított karanténdráma-sorozat első darabját, a Húzzál újat! címűt.

 

Igen, jól sejtitek: a Jelenetek… a Bergman-tévésorozat kaptafájára született, karanténosítva. Láng Annamária és Simon Zoltán bújik be Marianne és Johan szerepébe, ők hajóznak-evickélnek a párkapcsolati zátonyok között, Tenki Dalma (Paula) és Rába Roland (Henrik) „külső bomlasztók” felbukkanásaitól kísérve. A sztori adaptációját Divinyi Réka készítette, és sok van a színészek rögtönzésére bízva; az operatőr Németh Kornél, a rendező pedig Magács László.

 

Nem tudom, sokan emlékeznek-e a tévéjáték műfajára, amely mára nagyjából követte a dinoszauruszokat, vagyis kihalt. De most mintha feltámadna, ezt a produkciót ugyanis sem színházban, sem „rendes” filmen nem lehetne előadni; ez ide készült, a „karanténszínházba”.

 

Bergman finom és könnyű kezű házassági analízise felbukkant most a kecskeméti színházban is Réczei Tamás rendezésében (kritika jön hamarosan), de ezzel együtt vagy annak ellenére fölvetődik a szigorú kérdés: van-e ehhez a közel ötvenéves történethez nekünk közünk itt és most (az én válaszom majd a kritikában). 

 

A karanténszínházi produkcióban egy aprócska csavarral húznak egyet az ismert történeten – és ebben az aprócska csavarban élünk most. A bezártság, a kényszerű együttlét kezdetben a sztorit rajzolja át – Johan nem utazhat el a fiatal szeretőjéhez, hiszen a lakást is alig hagyhatja el, az országot meg sehogy –, de így a harmadik részre a kapcsolat érzelmi dinamikáját is. A két színész istenien veszekszik; úgy ordibálnak egymással, mintha több évtizede tennék, de a huzamos összezártságban egyre többször elhalkul a hangjuk. A kapcsolati rutin, ami máskor gyilkos góccá tud válni, ilyenkor jótékonyan segíti az idő múlását – erről pedig tudjuk, hogy sok mindenre gyógyír. Ahogy a nevetés is; nem annyira a szereplők nevetnek, mint inkább mi, a rögtönzés során föl-fölpattanó replikákon, oda-visszavágásokon, ki- és beszólásokon. És itt aztán bőven visszaköszönnek a saját hétköznapi életünkből ismerős verbális és nonverbális fordulatok…

 

Még csak a harmadik résznél tartunk, vagyis nem tudom, merre kanyarítják az alkotók a karanténos Marianne és Johan történetét, de bárhogy folytatódjék is, a műfaj ígéretes. Egy jószemű és némi tőkével rendelkező producer helyében tennék azért, hogy kiteljesedjen (bár némi rizikója a jelen körülmények közt azért van: egy térben tartózkodik a minimum öt fős alkotógárda), és a mai technikai és egyéb helyzethez igazítva életre galvanizálnám a 21. századi tévéjátékot.

 

Ennél egy kicsit fapadosabb kivitelezésben kerül a nézők elé a Húzzál újat! című egyfelvonásos dramolett, amely a Litera és a TRIP által közösen meghirdetett karanténdráma-pályázat első darabja, az író a sorozatokban is profi Tasnádi István. Itt is a karantén adja a közeget és a kötőanyagot: egy színésznő (Láng Annamária) és egy magyartanár (Rába Roland) azzal múlatja az időt a bezártságban, hogy rögtönzős szerepjátékokat játszik. Egy kalapba teszik a cédulákat, rajtuk a szereppárok; húznak, és indulhat a játék. Betoppan a harmadik, a pizzafutár (Pál András), és ettől kezdve megpördül a sztori is, a játék is, Szikszai Rémusz rendezésében. A párok helyett egyes figurák kerülnek a kalapba, vagyis össze nem illő alakokat kell megformálni a rögtönzés során. Például doktor Bubót és Szendrey Júliát.

 

Aztán persze nem ez lesz, de erre mondja Pál András: Zsótér imádná. Vajon tényleg?