Pedig a Netflix nem nagyon bízott a sikerben: a The Decline csak úgy megjelent egy napon a kínálatban (a premierdátumot nem tudtam kinyomozni), miután futott pár napot – még a világjárvány kibontakozás előtt – a kanadai mozikban. Szerény visszhangokkal. A film a magyar keresztségen sem esett át, ezért jelenleg még magyar neve sincs: úgy tűnik, szinte minden a kis költségvetésű dráma ellen dolgozott. (A cikk beérkezése után Menekülés bármi áron címmel jelent meg a film a csatorna kínálatában – a szerk megj.) Csak a vírus nem. 

 

Pedig már a kezdő jelenet odaszegezi a nézőt a képernyő elé. Antoine és családja az éjszaka közepén hagyják el az otthonukat, csak a legszükségesebbeket viszik magukkal, mintha menekülnének valami vagy valakik elől, az utcákon rendőrautók szirénái villognak, ők pedig el akarják érni a hidat. Csak ott derül ki, hogy mindez csupán gyakorlat, a gondos családfő a „részidejükön” próbál javítani: minél gyorsabban és gördülékenyebben hagyják el a várost, ha beüt a végítélet. 

 

Ami már a nagyon is reális veszély. Tele a sajtó a klímakatasztrófa aggasztó híreivel, mindenki azt számolgatja, mikor omlik össze a most ismert világ és mikor szabadul el a katasztrófa. Antoine igen komolyan veszi mindezt, akárcsak Alain, a világ végén élő remete, aki rendszeresen jelentkező oktatófilmekben készíti fel követőit: például arra, hogyan lehet húsz évre is tárolni a rizst. És ő az, aki az isten háta mögötti, a hótól és hegyektől elzárt birtokán túlélőtanfolyamokat tart az erre fogékonyaknak. Antoine is a csapat tagjává válik, miután valaki visszamondta a részvételt.

 

Alain (Réal Bossé) amolyan csendes őrültnek tűnik, akinek szavaiban azért van némi ráció. A film ügyesen nem beszél arról, hogy a fenyegető veszély mennyire valóságos, esetleg csak Alain rajongóinak fejében létezik igazán. Mivel ez egy zárt kaszt, erősebb hittételekkel, mint bármelyik vallás, ahol nincs helye a kétkedőknek, lassan a néző is inni kezdi Alain szavait és magában felkészül mindenre. (Különösen, hogy eközben a vírus a való világban hasonló kottából játszik.) És Alain tényleg igen aprólékos és nagyon felkészültnek tűnik: van melegháza, ahol zöldségeket termeszt, étele és üzemanyaga, az energiát napkollektorok adják, és bizony arra is készen áll, ha meg kell védenie a maga oázisát. Nem is akármilyen fegyverei vannak, így a tanfolyam része a célbalövés (hozott karabélyokkal és félautomata fegyverekkel), illetve a házi bombakészítés, hiszen ezek akár húsz migránst is képesek megállítani, ha időben robbannak. 

 

Persze vannak pillanatok, amikor a ráció (Réal Bossé hideg nyugalma a film egyik motorja) felfeslik és előbukkan a szellemi vezető pőre tébolya. Amikor ordibálni kezd, mert Rachel túl sok vizet használ a mosogatáshoz. De valahogy mindig visszabillen a mérleg, helyreáll az idill. Alain zongorázik magának reggelente, és az egész élete rendezettnek, a lehetséges túlélés egyik járható útjának tűnik. Aztán amikor már magunk is kezdenénk készülni, hogy hasonló birtokot vegyünk magunknak, ahol a civilizáció összeomlása sem veszélyeztetné az életvitelünket, hirtelen baleset történik: a csapat egyik tagjának kezében felrobban a házi készítésű gránát. És ez az esemény drámai fejlemények egész láncolatát indítja el. Vagyis elszabadul az a pokol, ami ellen megpróbáltak felkészülni.

 

A The Decline a poszt- vagy előapokaliptikus drámák és az embervadászattal operáló horrorok közötti mezsgyén lavírozik. De nem lesz sem túl véres ahhoz, hogy a drámát elnyomja, sem túl elmélkedő ahhoz, hogy a feszültséget lefojtsa. Mindvégig megmarad a realitás talaján, amelyben nagyon is hihető, amit az eseményekben mackósan vergődő Alain mond: nem lesz több halál a földjén. Csakhogy az élet farkastörvényei, a palackból kiszabaduló szellem már egészen más szabályokat diktál. 

 

Higgadt film marad végig a The Decline, egy pillanatig sem engedi el a legfontosabb erkölcsi dilemmát: meddig vagyunk hajlandók elmenni annak érdekében, hogy megvédjük az életformánkat, miközben minden lépésünkkel épp azt számoljuk fel, saját elveinket köpjük szembe. Van megállás a lejtőn? De ki vagy mi engedjen? Az ösztön vagy a józan ész? 

 

Nem mondom, hogy zseniális alkotás lenne a The Decline a maga műfajában, de visszafogottságával, nagyon is emberi karaktereivel, meggyőző dilemmáival, feszes, alig másfél órás játékidejével és jó időzítésével mégis telibe talál. Meggyőz arról, hogy nem a vírus a legfőbb probléma. Hanem mindig a hordozói: az ember, aki ugyan felkészülhet mindenre, felvértezheti magát a ráció megannyi fegyverével, mégis elég egy banánhéj, hogy visszacsússzon az állati sorba. Sok film és irodalmi mű beszélt már erről, csak most valahogy jobban az elevenünkbe vág. Saját sérülékenységünkről, és kiszolgáltatottságunkról eme sérülékenység felé. A The Decline véres utazás önmagunkba a Legyek ura és a Vakság mentén, ha nem is olyan átütő erővel, de hasonlóan kevés reménysugárral.