Bizonyára többen látták már azt a háztetőn álló és a mélybe/távolba merengő, negyedprofilban ábrázolt alakot, ami az idei Budapest FotóFesztivál nyitólapján és az eseménysorozatot hirdető sajtóanyagokban szerepel. Az olasz Paolo Ventura Velencei történet–Automaton című, 22 képből álló fotóprojektjének az egyik darabja ez. (Ugyanez a fotó szerepelt egyébként 2011-ben a Velencei Biennálé némileg kaotikus megjelenésű, vitákat generáló olasz pavilonjának csoportos kiállításán is). Melankolikus, nyilvánvaló művészettörténeti asszociációkat felvető kép, kíváncsivá teszi az embert a sorozat többi darabjára is.

A budapesti kiállítás megtekintése azonban hiányérzetet, kis csalódást hagy maga után – pedig a kiállítás szervezői tényleg sok mindent megtettek az anyag bemutatásának minél pontosabb beágyazására, még a képek alapjául szolgáló egyik makettet is Budapestre hozatták. Ventura az Automatonnal ugyanis valahogy úgy mesél, ahogy honfitársa, Roberto Benigni tette Az élet szép című filmjével, azaz valójában egy (túl)érzelmes holokauszt-feldolgozással állunk szemben.

Az Automaton a romantikus Velencében, de annak egy minden romantikát mellőző korszakában játszódik. A város zsidó lakosságát a német megszállás után, 1943 novembere és 1944 augusztusa között deportálták. Ventura lineárisan előadott története egy ekkoriban Velencében élő zsidó órásmesterről és az általa épített ember formájú automatáról szól. Az órás élete a város kiürülésének előrehaladtával egyre fenyegetettebbé és magányosabbá válik; ezért létrehoz egy életnagyságú, óraművel ellátott bábut, Ninót. A bábu társa lesz a hétköznapokban, egészen addig, mígnem létrehozója a következő házkutatás végzetes voltától tartva arra kényszerül, hogy kreációját az egyik csatornába süllyessze, elpusztítsa.

Ventura makettekből felépített, bevilágított és megfotózott Velencéjében állandó a félhomály, konstans a földszínek használata, lágyítja az éleket a pára, folyamatos kontrasztban van a magára hagyott egyén az üres térrel/várossal. Az órásmester sztorija pedig nagyjából kiszámíthatóan halad ebben a környezetben a végkifejlet felé. Ventura manuális tehetsége (makettjeit és korhű jelmezbe bújtatott szereplő-bábjait is maga készíti), történetmesélési kedve és hangulatteremtő fantáziája nyilvánvaló, de van benne valami leegyszerűsítő és egysíkú, nem sérti fel a szomorú felszínt. Hasonlóan Benigni három Oscar-díjjal jutalmazott filmjéhez, Ventura kétségtelen virtuozitással létrehozott, ködös-szürkés-barnás, a részletekre és a történelmi hűségre is ügyelő projektje is szép, de nem hatol igazán mélyre. Az erre a típusú esztétikumra érzékeny befogadó számára azért nyilván  nagy élményt jelent.

A budapesti kiállítás létrehozói törekedtek a kiállítás történelmi, kultúrtörténeti és tárgytörténeti vonatkozásainak felvillantására. A tárlatot kíséri két, a legminimálisabb filmes invenciót is nélkülöző módon rögzített szakértői előadás, amelyek tartalmilag viszont nagyon érdekesek. Bartha Judit adjunktus a „műemberek” és automaták történetén vezet végig a kezdetektől napjainkig, Budai Miklós kántor, zsidó liturgista pedig az európai zsidó életről beszél.

A kiállítást kísérő harmadik mozgóképes anyag Erik van Empel Venturáról szóló Az ember, aki eltűnik című portréfilmje. A szintén melankolikus hangulatban csörgedező filmből több érdekes életrajzi dolog is kiderül, például az, hogy Ventura apja gyerekkönyv-illusztrátor volt, aki egyrészt nem viselkedett túl odaadóan a gyerekeivel (igen, Venturának van egy ikertestvére is), másrészt meg az, hogy a meseszerű figurákkal való foglalatosságnak mi minden lehetett az előzménye a művész életében. Megtudjuk azt is, hogy Venturának van egy nagyon édes kisfia és egy támogató felesége, és hogy családtagjai (a művésszel együtt) állandó szereplői több fotóprojektnek is. Érdemes megnézni Ventura honlapján például a kiváló Short Stories, vagy a szintén izgalmas Ex Voto, esetleg  a Collage című projekteket. Ezekből az is látszik, hogy az Automaton elkészülte (2010) óta Ventura vizuális eszközkészlete egyszerűsödött és hatásosabb lett; kevesebb barkácsolás és szélesebb jelentésmező jellemzi.

Paolo Ventura kiállítása eredetileg június elejéig lett volna látogatható a Műcsarnokban. Az ismert járványügyi helyzet miattazonban a tárlat március közepétől virtuálissá vált, és addig, amíg a látogatási tilalmat fel nem oldják, csupán ezen a linken keresztül lehet megnézni. Igaz, a Műcsarnok oldalszárnyában megépített, négy folytatólagos térben elhelyezett anyag elég szerény formában jelenik meg online, és a kiállítás információs hátterét jelentő kiegészítő videókat sem lehet látni.

(Egyébként ha valaki arra kíváncsi, hogy a világ vezető múzeumai és galériái milyen netes felületeken kínálnak virtuális látogatásokat, az pl. ezt a listát fussa át).

Venturát világsztárnak nevezni talán túlzás (kifejezetten szerény alkatától valószínűleg távol is áll ez az attitűd), de az tény, hogy amióta otthagyta a divatfotózást és belekezdett saját, a fotót a grafikával, kollázzsal és makettkészítéssel ötvöző autonóm portfóliójának felépítésébe, pályája egyenletesen ível felfelé. Alkalmazott fotográfusi múltja jó értelemben véve azért továbbra is kísérti, pl. az olasz Vogue januári kiadásának hét különböző címlapjából az egyik az ő vegyes technikával készült munkája volt. A lap ugyanis a „zöldebb” irányba tett gesztusként, a sok utazást, energiafogyasztást és nagy munkatársi gárdát igénylő divatfotók helyett kivételesen grafikákkal illusztrálva jelent meg az év első hónapjában. Ez a szám egyébként a Vogue archívumában számos másikkal együtt három hónapig ingyen tekinthető meg, úgyis mint a szerkesztőség felajánlása a jelenlegi járványügyi vészhelyzetben.

Paolo Ventura jelenleg egy észak-olasz kisvárosban, önkéntes karanténban várja, hogy jobb idők járjanak arrafelé, mi pedig itthon tegyük ugyanezt, és nézegessük a munkáit online!