Hát ez sem ma volt, hanem valamikor 1989-90 táján. Mihail Bulgakov Kutyaszív című kisregényének színpadi adaptációja volt ez, a főszerepben a fantasztikus Vajda Lászlóval, ő volt a professzor. Háttal a nézőtérnek „operált” buzgón, majd egyszer csak megfordult, a két karja könyékig véres – és ennyi nekem elég is volt. Total black-out. Percek múlva magamhoz tértem, persze, egy orvos hajolt fölém, és a rettenetesen rémült Koltai Tamás tartotta a fejem, de már minden rendben volt. Azért orvosgyerek létemre nem kicsit szégyelltem magam…

 

Általában nem sok írnivaló van arról, hogy az ember bejár a munkahelyére, dolgozik, aztán hazamegy. (Persze, ez sem igaz.) De ha az embernek a színház a munkahelye, ráadásul több évtizede ott tölti az estéi jó részét, akkor azért történik vele ez-az. Vagy körülötte történik valami mással, ami kibillenti az estét a szokásos menetből. Hosszan tudnék mesélni ilyesmiket – röviden fogok.

 

Nem volt az olyan régen, hogy elruccantunk Kecskemétre megnézni A király beszéde című előadást. Jó messze ültünk a színpadtól, tán hátulról a harmadik sorban, a legszélén. Ment minden a maga medrében, amikor az első rész vége előtt néhány perccel (mindig lehet ám tudni, mikor közeledik a szünet!) a mi sorunk másik széléről némi zsibongást észleltünk, „rosszul van”, szűrődött el hozzánk, aztán „elájult” – és a mellettem ülő Proics Lilla már pattant is föl, tört át a sorban, leginkább a székek karfáin lépegetve (tényleg, ki is lepődik meg ezen?), hogy szakszerű és gyors segítséget nyújtson. Én meg egyszer csak azt hallottam a saját – csöppet sem csengő, inkább mély – hangomon, hogy „álljatok le, gyerekek”. Ezt mondom felállva a színészeknek.

 

„Gyerekek”. A két főszereplő volt a színen: Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos. Nem kifejezetten gyerekek. Oké, reflex, még a tanításból maradt velem. És leálltak, kérdőn néztek rám, „mi van”. Addigra már vitték kifelé a félájult hölgyet, égett a nézőtéri fény. Hamar megoldódott a helyzet, a két színész járkált a színpadon, halkan beszélgettek. És amikor nyugalom lett – én még álltam, eléggé tanácstalanul, Lilla kiment a hölggyel –, Zsolt vagy Ákos odaszólt, „mehetünk, Judit?”. Azt hiszem, alig tudtam kinyögni, hogy „igen, minden rendben”. Sötét lett, és újra kezdték ezt a jelenetet. Én meg ezt mondogattam magamban: „leállítottam egy színházi előadást. Én.”

 

Ha már Zayzon Zsoltot emlegettem, volt vele még egy rémületes élményem; azt hiszem, a pécsi Parasztopera (de nem, inkább Az elveszett levél – nincsen nekem memóriám… ) előadáson történt (ahol ugyancsak nagyon elől, tán épp az első sorban ültem), hogy a földön heverve valaki ráugrott-rálépett a kezére, pont az orrom előtt. Azonnal dőlni kezdett a vér – nem színházi vér, hanem nagyon is igazi. Ezúttal ugyan el nem ájultam, csak a levegőt kapkodtam szaporán, neki viszont arcizma sem rezdült. Csak épp a következő jelenetben már egy fehér rongy volt a kézfejére tekerve, és lassan ütött át rajta itt-ott egy-egy jókora piros folt…

 

És hát persze hogy „szerencsém” volt ott lenni azon a régesrégi vígszínházi II. Richárd-előadáson, ahol a címszerepet játszó Gálffi Lászlót „leszúrták”. Az idézőjel nem egészen helyénvaló, mert igaziból szúrták le, ugyanis a kés (vagy tőr) gombja nem engedte el a pengét, ezért az nem csúszott szépen vissza a nyélbe, ahogy rendesen. És mivel Gálffi még mondta tovább a szövegét, és ha jól emlékszem, végigment a jelenet is, azt hiszem, az egész nézőtéren csak én vettem észre, hogy nagy baj történt. Aztán volt mentő meg minden – de szerencsére mégsem történt nagy baj.

 

De nem csak véres történetek vannak – azt például majd legközelebb mesélem el, amikor „röhögőjárvány” tört ki a színpadon, aztán a nézőtéren is, mert az egyik színész siettében nem a poharat kapta föl az asztalról és nyújtotta oda a partnerének azzal, hogy „fenékig”, hanem a tintatartót (üres volt, azt hiszem). És néztük, ahogy egyre többen fordítanak félig vagy egészen hátat a nézőtérnek, egyre több váll rázkódik ritmusosan, egyre lassabban jönnek a replikák, egyre magasabbak a hangok – fenomenális volt.

 

Ascher-féle köhögéscsillapítás, a színpadhoz közeli öltözőben makacsul csilingelő telefon – csengőhang: „apa, vedd már fel, lécci, lécci, lécci” –, szóval van történet elég. Ha sokáig tart a karantén, sorra is kerülnek egymás után.