Ijesztő gyorsasággal és még ijesztőbb mértékben felejtünk. Valaha meghatározónak tekintett életművek, értékes és elragadó személyiségek, sőt egész korszakok emléke merült jószerint teljes kollektív feledésbe az ezredforduló óta. "The past is a foreign country" – indította leghíresebb regényét az ötvenes években L. P. Hartley, de mi könnyen úgy érezhetjük, a múlt már nem is annyira idegen ország, mint inkább idegen – és elsüllyedt kontinens, amellyel megszakadt minden kapcsolatunk. Ilyen helyzetben különösen nagy a felelőssége az emlékezőnek, aki az idős korig szerencsésen elérkezve visszatekinthet saját nemzedéke és az általa még megismert generációk múltjára. Erre a felelősségteljes feladatra vállalkozott néhány éve Radnóti Sándor, midőn az Élet és Irodalom fölkérésére hozzákezdett tárcasorozatához: személyes múltjának "magyar alakjait" rövid történetekkel, anekdotákkal, pályakép- vagy portrévázlatokkal megidézve.

 

A hetilap sorozata, néhány máshol publikált, illetve eleddig kiadatlan szöveggel, valamint a litera.hu remek Radnóti-nagyinterjújával kiegészítve 2019-ben könyvalakban is megjelent. Az újraolvasás, illetve az írások szoros egymásmellettiségének új tapasztalata most egyaránt felértékeli az emlékező – amúgy elsőre is okkal megsüvegelt – teljesítményét, elbeszélői erényeit. Mindenekelőtt kitartó törekvését a méltányosságra, amelynek őszinteségét éppenséggel az igazolja, hogy Radnóti kerüli a lekerekítő gesztusokat és sohasem hallgatja el az adott alakkal szembeni esetleges ellenérzéseit. A Csoóri Sándor-portré éppen így, a hajdani rokonszenv és az azt kísérő ironikus fenntartások nyomatékos fölemlítésének, a csakis az észszerű határig terjeszkedő empátiának és az indokoltan szomorú-kemény mondatoknak köszönhetően válik hitelessé. Ahogyan ez a méltányos közelítés segíti hozzá Radnótit annak az árnyalt és olyannyira informatív, a személyiség és a kor ambivalenciáit érzékletessé tévő szövegnek a megalkotásához is, amelynek (anti)hőse a magvetős Kardos György. Ellenoldalról ugyanez az igazságszerető méltányosság vezérli a szerzőt akkor is, amikor Göncz Árpádról írván nemcsak hogy nem tódítja jó írónak az általa is mélyen tisztelt elnököt, de bizony még a "rossz" jelzőt is elhelyezi szövegében. 

 

A portrék sorozatából többféle mintázatot is felismerhet és kiemelhet önmaga számára az olvasó. Ilyen például a tágan értelmezett nemzedéki veszteséglista alcsoportja, amelyben eleven emlékezetű nagyságokat és elfeledett hajdani ígéreteket egyként ott lelünk: Petri Györgytől Balassa Péteren át Esterházy Péterig, vagy Könczöl Csabától Kisbali Lászlóig. Hasonlóan markáns vonulattá rendezhető össze a Radnótinál egy generációval idősebb barátok arcképvázlat-galériája: Szilágyi János Györgytől Hegedűs Gézáig. Utóbbi atyai jó emberéről (akinek születési dátumát elvéti a tartalomjegyzék: 1921-et feltüntetve 1912 helyett) megemlékezvén Radnóti még arról a mélyen emberi, mindannyiunkban közös vonásról is tanúságot tesz, miszerint a szívünknek kedves személyeknek olyasmit is elnézünk, amit másnak okvetlenül a rovására írnánk.

 

A szövegek hitelét fokozza, hogy az emlékező rendszerint hajdani önmagára is kiterjeszti a figyelmet: hol tárgyilagosan, hol önironikusan megemlítve saját tetteit, vélekedéseit, azóta meghaladott álláspontjait. A portrék túlnyomó többségében ilyesformán Radnóti is jelen van, ám mégis mindvégig elegánsan tartózkodik attól, hogy úgy istenigazából kiadja saját magát. S meglehet, a kötet előszavában említett memóriadeficittel szemben éppenséggel ez a rezervált-önvédő attitűd tartja vissza a szerzőt a memoárírástól: hiszen a könyv első nagy egységét alkotó literás interjú (készítői Jánossy Lajos, Fehér Renátó és Nagy Gabriella voltak) egyrészt ékesen cáfolja a memóriahiány kacér mentségét – másrészt érzékelteti azt az imponálóan rendezett homlokzatot és fontossági sorrendet, amelyet Radnóti nem óhajt megbontani. Legalábbis egyelőre – merthogy az olvasóban azért makacsul ott él a remény, s egyszerre hálásan és hálátlanul úgy érzi: Radnóti Sándor mégiscsak adósunk még egy memoárral.