 A három Peer Gynt: Jan Thümer, Nils Hohenhövel és Günter Franzmeier |
Egy fehér doboz – ez a színpad; a hátsó fala szükség esetén nyílik, a tér szűkül, éles háromszögbe megy át. A fal és a padló találkozása finom, gömbölyű átmenet – Bobor Ágnes díszlete illúziómentes teátrális tér. És mégis megjelenik benne Peer kalandos életének összes kanyarja – avagy mindaz, amire vágyott, amit elképzelt, amit fejben bejárt. Bodó Viktor nagyívű rendezésében ez legalábbis kétértelmű – de semmi szükség az egyértelműsítésre. Van, ahogy van.
A lényeg úgyis Ibsen darabjának központi kérdése: a küzdelem, a csapódás, a vívódás a kétféle életstratégia között. „Légy elég magadnak”, mondja Dovre manó, ez a trollok vezérlő csillaga. „Légy önmagad”, ez az, amire Peer vágyik, és az önmegvalósítás tartalma igazán egyszerű: nagynak kell lenni, császárnak, királynak. De hogy az a takaróban vizesen didergő fiú, aki épp elhazudja hitetlenkedő anyjának legutóbbi nagy kalandját, amint vágtat a bak hátán a veszélyes hegygerincen, elmozdult-e egyáltalán a kerekesszékben ülő Aase mellől, arra nem vennénk mérget. Tehetetlenül nézi, amint a kalapos végrehajtó lepecsételi azt a kevés tárgyat, ami még maradt.
 Ingrid (Gryllus Dorka) és Peer (Nils Hohenhövel) |
Három Peer Gynt keresi önmagát Bodó rendezésében, és bár három korosztályhoz tartoznak, mégsem a kézenfekvő időmúlás szerint váltják egymást; pontosabban nem is váltják egymást, hiszen legtöbbször mindhárman ott vannak a színen. És nem, nem holmi kórus ez, hanem osztott szerep: két Peer Gynt is segíti például a legfiatalabbat, hogy ne kaparják ki a szemét Dovre trolljai, és kimenekülhessen a csapdából. Olykor együtt mozognak, máskor belépnek, majd eltűnnek; tudnak egymásról, hiszen fokozottan egyek. Amikor „szétmozdulnak”, puhává válik a figura körvonala, amikor egyikük viszi a jelenetet, megint „megszilárdul”. Kell persze ehhez a finom, kicentizettre koreografált jelenléthez három pompás színész: Nils Hohenhövel, Jan Thümer és Günter Franzmeier. Pulóverük a korral sötétedik, fehértől barnáig. (Jelmeztervező Kovács Andrea.)
Egyébként szinte minden fekete és fehér az előadásban – Dovre lánya zöldben, Solvejg kékben van, ők a kivételek. A Zöldruhás nő veszélyes affér – bár a röpke egymásra találást lágy zene, a Something Stupid kíséri (tudják, Robbie Williams és Nicole Kidman, no meg itt a szereplők), és két napszemüveges „bizti-troll”. És ha már zene, a szerencsés megmenekülés után jön a Song Sung Blue is (Neil Diamond); és Solvejg. Ez tán az egyetlen tiszta szerelmes pillanat az előadásban, az odaadás maga (Evi Kehrstephan nem légiesre, tünékenyre, hanem öntudatosra veszi, a Zöldruhás nőt meg dominára) – és tényleg egyetlen pillanat, hiszen máris felbukkan a Zöldruhás nő nyomorék fia…
Minden Peer Gynt-előadás egyik fokmérője az Aase halála-jelenet. Bodó pompásan eltalálja azt a sávot, ahol a beszéd alatt és mögött sokatmondó, gazdag gesztusokból képződik meg a gyöngédség és szeretet, és az anya-fia búcsú igazán megrendítő, mégpedig azért, mert oly tisztán és logikusan következik a két ember kapcsolatából. Peter Zadek Peer Gyntjében láttam hasonlót: a fiú maga elé, az ölébe húzza az anyját (micsoda színésznő ez a Steffi Krautz!), és együtt vágtatnak a Soria-Moria vár és Szent Péter felé… És mire odaérnek, már belép a két másik Peer is.
Együtt indulnak útnak; van itt minden, pia, drog, Griegtől a Manók tánca. A „gynti én” szenvedélyes keresése hol a könnyű pénz, hol a prófétálás felé viszi őket; Anitra egy zenekart „hangszerez le” (Gryllus Dorka játssza, aki korábban a ledér Ingridet is), mert „everybody hurts”; és máris a tudós az élet császára, aztán Egyiptom a helyszín, tán ott lelnek rá a „gynti énre”. Ahonnan csak egy lépés Dr. Begriffenfeldt birodalma (őt Stefan Suske alakítja, aki Dovrét is), a bolondokháza, ahol tényleg lehet császár és önmaga bárki.
 Solvejg (Evi Kehrstephan) és a három Peer Gynt. Forrás: Volkstheater.at. Fotó: lupispuma.com |
Igen, van a Sovány (máshol Görbe). És nem, nem mondja a fontos mondatot, hogy Peer „túl erős, nők állnak mögötte”. Mert ez a Peer nem erős, ez a Peer bevállalós, szájhős, nagyravágyó, csupa felszín. Van neki sármja, svádája, lendületes szövege – de belső erő, morális súlypont, az nincsen.
A darab második fele pörgős látványszínház, fehér füsttel, vetítéssel, zenével és hatásos koreográfiával – és poénokkal is bőven megtűzdelve, melyek közül a korona és fogkorona párba állítását emelném itt most ki. A hazafelé vezető hajóút már a baljós véget jelzi, a viharral, a kíméletlen önmentéssel, de ezt a részt a rendező – a dramaturgokkal, Veress Annával és Veronika Maurerrel együtt – alaposan meghúzta. A híres csupahéj-hagyma – Peer maga, sőt, a három Peer: egymás után hántják le magukról a ruhát, végül ott állnak anyaszült meztelenül.
Peer még alkudozik kicsit a Gomböntővel, Dovre a fejére olvassa, hogy egész életében a troll-krédó szerint élt – mindig elég volt magának –, és Bodó értelmezésében nincs feloldozás. Az előadás során fokozatosan halványuló Solvejg-alak nem váltja meg a szerelmével Peert – mert nincsen sehol.