A program a lehető legsokoldalúbb képet igyekezett megrajzolni a kitűnő és patinás Honvéd Férfikarról: a lehetséges legteljesebb hangzásképet szolgálta az is, hogy a megszólaltatott művekben egytől egyig szimfonikus zenekar egészítette ki a 45 fős férfikart, s két műsorszám énekszólistá(ka)t, az egyik pedig tánckart is foglalkoztatott. Az együttes sokoldalúságához hozzátartozik, hogy az évtizedek során mecénási szerepet is játszott, művek megrendelésével bővítve repertoárját. A mostani produkció így lehetett retrospektív jellegű, amennyiben három műsorszámukat az elmúlt három évtized egy-egy számukra komponált, sikeres kompozíciója adta.

Riederauer Richárd

Az est karmestere az együttes eddigi karnagya, jelenlegi megbízott karigazgatója, Riederauer Richárd volt, s bocsássuk előre: ragyogóan állt helyt a kiemelkedően kulturált és professzionista együttes élén. Riederauer magától értetődően alapozhatott az eddigi karigazgató, napjaink nemzetközileg is magasan jegyzett, kiváló kórusvezetője, Strausz Kálmán évtizedes nevelőmunkájára. A mai megbízott vezetőt korábban is láthattuk jó benyomást keltően szerepelni, a mostani azonban egészen új szituáció volt: egy egész estés, rendkívül igényes, oratorikus, sőt színpadi tánccal is nehezített program elvezénylése, kézben tartása hárult rá. Nos, Riederauer ezt a feladatot olyan magától értetődő természetességgel, olyan erős zenei kisugárzással oldotta meg, hogy egy pillanatig sem érezhettük úgy, hogy Strausz Kálmán emlékével kell megküzdenie.

Ebben sziklaszilárd partnere volt maga a kórus, amely nemigen hasonlítható semmilyen más hazai kórusformációhoz. A profi férfikar – különösképpen, ha egy katonás hagyomány folytatója – alapvető műfaji meghatározója a tartalmas, sőt érces hangzás és a szinte korlátlan hangerőbeli és a hangterjedelmi lehetőségek. Az a hallatlan koncentráció és kulturáltság azonban, amellyel ennek a kórusnak a hangszíne a legnagyobb fortissimóban sem válik torzzá, a pianissimók bársonyosan szólnak, a szólamok teljesen egységesek, a szövegmondás példás és az előadás minden paramétere szigorúan kontrollálva van – mindez, talán egy vagy két kivételtől eltekintve, aligha mondható el még a legjobb hivatásos vegyeskarainkról sem: ehhez hasonló tudatosság és igényesség mutatis mutandis sokkal inkább egy vagy két igazán profi historikus kórusunkra jellemző.

De az ünnepi koncert több más szempontból is elkényeztette a hallgatókat. Előadói oldalról egyrészt a mindhárom műben imponáló színvonalon, remek hangzási összbenyomást keltve, szuggesztíven és kitűnő egyéni teljesítményeket felmutatva játszó Budafoki Dohnányi Zenekar (zeneigazgató: Hollerung Gábor); másrészt Göngyösi Levente Katonasirató című 2014-es kantátájában az imponáló hangi és technikai adottságokkal, mindenekelőtt pedig megrendítő kifejező erővel éneklő mezzoszoprán szólista, Vizin Viktória.

 

Vizin Viktória

Továbbá a Vajda János Szent Péter meg a zsoldosok című komikus kantátájában Szent Péter szerepét éneklő tenorista, Nyári Zoltán, illetve az Úr megtestesítője, Kovács István. Kovácsról eleve tudtuk, hogy ez testreszabott feladat számára, de ennek a szerepnek a finom humorát is nagyszerűen érzékeltette. Nyári Zoltán, akinek széles operai repertoárjában lírai és spinto szerepek dominálnak, ezúttal vérbeli, ellenállhatatlan buffo tenorként mutatkozott be, hangilag is magas színvonalon. S a harmadik, koncertet záró műben, Tolcsvay László Bella István szövegeire komponált Testamentum című, táncjátékkal kombinált oratóriumában is egy rendkívül szépen mozgó, kulturált, fegyelmezett, rokonszenvesen fiatal Magyar Nemzeti Táncegyüttest (művészeti vezető: Zsuráfszky Zoltán) láthattunk a színpadon.

De a nagyon homogén, pozitív összkép fontos összetevője volt maga a műsor is. A finnségi népek népköltészetéből vett, a végzetként megélt háborúról szóló, gyönyörű szövegekre Gyöngyösi általam ismert talán legihletettebb, legmélyebb, legkoncentráltabb, mindenesetre emlékezetesen szép és megragadó művét komponálta. A páratlan komikus vénájú Vajda János komikus kantátája a műfaj valóságos gyöngyszeme, melynek zenéje tele van invencióval, színekkel és Ránki György-i immanens zenei komikummal. Tolcsvay László persze kevésbé szofisztikált zenei eszközöket használ, és a darab jóval didaktikusabban is hatott az előző kettőnél, ugyanakkor ő is nagyon tudatosan, felkészülten él a maga eszközeivel, s ilyen módon nem is egyszer igazán szuggesztív pillanatokat hoz létre. Emellett mind a mondanivalója, mind zeneszerzői módszerei átéltek és őszinték, azonosak vele és egymással. A táncosok teljesítménye mellett érzékeltem Zsuráfszky koreográfiájának szervezettségét, professzionalitását is. Az egész színpadi cselekmény szimbolikájából, a feldolgozott szövegekhez fűződő viszonyából nem sokat sikerült ugyan megfejtenem, de ez nyilvánvalóan csakis az én hibám.