Mi tesz igazán élővé valamit? A személyiségvonásai? A gondolkodása? A múltja? Az érzései? Az, hogy tudja, létezik, az, hogy képes megkérdőjelezni az észlelt törvényszerűségeket? Az Anima egyszerre kísérletezés, vizsga és tanulmány, ugyanakkor integrált történet, kerek előadás is egyben. Az alkotók nemcsak a teremtett lény sokszor elmondott történetét beszélik el annak öntudatra ébredése és a korlátok felfedezése által, hanem a teremtő kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét is megmutatják.

 

Négy báb, négy (öt, hat) külön személyiség, akikben közös, hogy szerves egységet alkotnak a mozgatókkal. Nemcsak a bábjáték értelmében jön létre ez az egység, a három mozgató nem csupán egy bábot ad ki, hanem mind bábozóként is jelen vannak, a fiktív „önmagukat” is játsszák. Ezek a külön négyes egységek nagyon különbözőek a hangulatukat, viszonyrendszerüket, belső dinamikájukat tekintve. A naiv, világra rácsodálkozó, majd egyre inkább az egzisztencialista kérdések és a melankólia felé forduló Teodort animáló játékosok afféle nagytestvérekként viszonyulnak a bábhoz, egyszerre együttérzőek és kicsit lekezelően atyáskodóak, ők tartják meg leginkább az egészséges távolságot a teremtményüktől. Teodor jeleneteiben pontosan az az Y-generációs Pinokkió-problémakör fogalmazódik meg, ami az ehhez hasonló darabokban szokott.

 

A megfelelő szervek hiányában is szexre és csajokra vágyó, laza és kontaktuséhségében mégis sebezhető Csongi és kizárólag férfi mozgatói egy összeszokott baráti társaságot alkotnak. Együtt stírölik a csajokat, szurkolnak egymásnak és oltogatják egymást, és együtt isznak a bánatukra. A kíméletlen, harsány felszín alatt képesek beszélni a hibáikról, sőt elgyengülni és akár férfiasan meghatódni is. Rozi mozgatói egy csajklikk, akik tapasztaltabb barátnőkként vezetik be a bábjukat a párkapcsolatok, a szexualitás és úgy általában a másik nemmel való érintkezés ellentmondásos, sztereotípiákkal, sérelmekkel és játszmákkal teli világába.

 

A legtöbb belső feszültség a Tirpák névre keresztelt báb és mozgatói között észlelhető. Ez a leginkább vegyes csapat, a hangadó a mozgatók között a két lány, a főmozgató fiú saját hangján alig szólal meg. Az arrogáns és éles nyelvű Tirpák úgy tekint a mozgatóira, mint alsóbbrendű lényekre, akiknek ő parancsol. Nemcsak külön személyiségeket jelenítenek meg a bábok, hanem különböző problémákat is megtestesítenek. Tirpák annak a példája, mikor a teremtés kisiklik a teremtők kezéből. Tirpák nem könnyű eset, nem is nagyon szerethető figura, amikor játszóinak lehetőségük van találkozni Teodorral, rajongva és kicsit irigyen próbálgatják a vele való játékot. Mire Tirpákban is megláthatnánk az emberit, addigra alkotói már visszariadtak attól, amit létrehoztak, még a főmozgató is elborzad a játékhoz szükséges azonosulástól.

 

A technikás játék révén a díszlettelen térben a bábok nemcsak verbálisan, hanem fizikailag is mindenféle módon interakcióba kerülnek a mozgatókkal, küzdenek ellenük, ütik őket, védelemért bújnak hozzájuk, fogdossák őket. Együtt szívják a jointot például. Izgalmas látványmegoldás, amikor a főnök névre hallgató báb – aki mozgatóira egyszerűen csak csicskaként hivatkozik – fehér port kínál Teodornak, aki trip gyanánt egy horrorisztikusan fluoreszkáló sötétjátékba kerül, lebegnek a poharak, és még a saját tükörképét is látni véli az asztalsík alatt egy másik báb formájában. 

 

Külön kis bábtörténeti poén, hogy míg mozgatók és bábok együtt buliznak, a szomszédban lakó hetvenes, nagydarab bunraku bábházaspár a hangerő miatt dohog. (Az asszony kézimunkája egyúttal báb a bábban módon kutya is.) Amikor az idős úr végül is enged az asszony unszolásának, és átmegy, hogy rászóljon a fiatalokra, elborzadva számol be arról, hogy még csak nem is árnyak, hanem egyenesen emberek vegyülnek odaát a bábokkal, hát hova fajult a világ!

 

Az előadás talán legszebb, legmegindítóbb mozzanata a Rozi és Bendegúz között szövődő félresiklott románc. Rozi a bábokat unalmasnak tartja, ellenben Csongi hús-vér mozgatójához vonzódik, aki persze már másnap megbánja a kalandot, és próbálja kidumálni magát a helyzetből. Mégis megtörténik a beteljesülés azáltal, hogy ő veszi át a lánybáb mozgatását kifinomult, gyengéd mozdulatokkal, mégis színészi jelenléte teljes erejében. Katarzis. 

 

Végül Csongi is megtalálja a számítását, mert a lánybáb másik, Szandra nevű személyiségével már pattan a szikra – viszont fizikailag nem lehetnek egymásé, a csók, a szex csak a játszóikon keresztül lehetséges. Csongi van a legszorosabb kapcsolatban a mozgatóival, birtokolja a közös emlékeiket, élményeiket, mintha a barátjuk lenne, de idővel ő is kénytelen felismerni, hogy „csak” egy báb, és végül önszántából mond le arról, hogy továbbra is emberi társukként akarjon működni mellettük.

 

Szászi Petra hol szomorkás, hol játékos, intuitív dallamvilága sokat hozzátesz az előadás kifinomultságához, mert egyébként minden jelenet csupa könnyed, eleven, diákos humor, a vaskos altesti poénokat sem mellőzve. Folyamatosan visszakanyarodunk oda, hogy mije nincs a báboknak, és mit nem tudnak csinálni, de ez valahogy a sokadik ismétlésre sem válik unalmassá vagy öncélúvá. 

 

Szókimondó, izgalmas és fajsúlyos előadás lett az Anima, ami úgy tud bábszínészetről, bábokról beszélni és jelentőset mondani, hogy közben nem a szakmának szól elsősorban. Az animált lények itt a hús-vér emberek egyenrangú partnerei lesznek, és emberi életet próbálnak élni bábként is, ezáltal annak könnyen átérezhető kétségeivel, fájdalmaival és röhejességeivel kell szembesülniük.

 

Az előadás adatlapja az Ódry Színpad weboldalán itt található.