Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JOBBHOROG ÉS BALEGYENES

A főváros és a kormány alkudozása a színházakról
2020. febr. 11.
Úgy látszik, megvan a megállapodás a főváros és a kormány között a színházak felosztásáról (aka megmentés). De mert erről csak halvány sejtéseket lehet olvasni a nyilvánosságban (mintha ugyan nem rólunk lenne szó), muszáj szólni a helyzetről és a következményekről. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Evidencia: az úgynevezett „színházi törvény” a kormány bosszúja Budapest elvesztéséért. Vagyis semmiféle szakmai szempontot, koncepciót, színházi stratégiát nem lehet föllelni a törvény mögött, ezért keresni is fölösleges.

Evidencia 2: a színház a közönségé. Nem az államé, nem a kormányé, nem a fővárosé – hanem a nézőké, a városé, az országé. Az állam, a kormány, a főváros fizetni tartozik azért, hogy ez így legyen.

rad kat ork

Hírlik, hogy a főváros kulturális vezetése eltökélt abban, hogy „megvédi” a színházait. Halkan teszem hozzá, hogy a főváros az összes fővárosi színház gazdája, így vagy úgy. Vagyis színházi stratégiájában – ha lenne neki ilyen – tekintettel kellene lennie a Katonától a Káváig, a Trafótól a k2-ig, az Újszínháztól az Orlai Produkcióig mindenre és mindenkire; persze nem egyformán, nem ugyanolyan eszközökkel, de együtt is kellene gondolkodnia róluk.

A megvédendő színházak ehhez képest: a Katona, az Örkény és a Radnóti (egyes szóbeszédek szerint esetleg még a Trafó is, más szóbeszédek szerint esetleg a Bábszínház, vagy a Kolibri).

A megvédés pedig azt jelenti, hogy a főváros kulturális vezetése elfogadja a kormány diktátumát, azt az alkotmányellenes és abszurd kinyilatkoztatást, mely szerint az államnak a pénzéért (pénzünkért) cserébe mindenféle homályos jogok járnak. Például az – és ez a legkevésbé homályos –, hogy a kormány mondja meg (akármelyik szolgája szájával), hogy ki igazgatja azt a színházat, amelynek a költségvetésében állami pénz is van.

Sokan tudják vagy sejtik a kormányoldalon is, hogy ez távolról sem kóser, és hogy a cél mindössze annyi, hogy a nekik kedves szolgákat funkcióban tartsák, vagy funkcióhoz juttassák (érdekes, hogy nem bíznak abban, hogy ezek az emberek egy normális pályázaton is nyernének, ezért csak a politikai kinevezésben gondolkodnak). Közülük valaki nyilatkozta, hogy a terv szerint az állami támogatás a színház költségvetésének 40 vagy 50 százalékáig ellenszolgáltatás nélkül járna, és az azon felüli vállalásnál kell tárgyalni a részletekről. Aztán ez a nyilatkozat gyorsan feledésbe merült, és immár egyetlen forintért is ellenszolgáltatást követelnek.

Az önkormányzat pedig megadni látszik – elfogadni az elfogadhatatlant. És egyezkedik például arról, hogy „zálogba csapja” a Tháliát, az Újszínházat és a József Attilát, cserébe egészen az övé a Katona, az Örkény és a Radnóti. Vagyis: közösen verik szét a fővárosi színházi struktúrát, és ragasztanak politikai bélyeget egy-egy színház homlokzatára.

Nézzük a számokat: a három átadni szándékozott színház önkormányzati költsége kb. 238 millió forint – ennyibe kerül az államnak, hogy továbbra is biztosítsa Kálomista, Dörner és Nemcsák uralkodását. Bagó; kivált ha egy pillanatra visszagondolunk a tavaly évvégén szabálytalanul szétszórt tao-milliárdokra. A három „megmentett” színház állami támogatása több mint egymilliárd, vagyis ennyit kell hozzácsapni a fővárosnak az eddigi támogatásához. A hülyének is megéri, nyilván.

Csakhogy megéri-e a színházaknak? Kálomistának és Dörnernek bizonyára, és őket semmiféle bélyeg vagy címke nem zavarja, amíg a kormány kézből eteti őket; Nemcsákban már nem vagyok ennyire biztos, de ez most mindegy. Biztosan nem éri meg a Katonának, az Örkénynek és a Radnótinak. Egyrészt azért, mert ez akkora megfeszülés az önkormányzattól, hogy hosszas stagnálásra kényszerülnek, másrészt mert a homlokzatukon ott virít ezentúl a „ballib” bélyeg.

Ebben tettestárs a főváros e pillanatban: nemcsak a színházait bélyegzi meg, hanem a nézőket is. Lesznek, akik „ballib” színházakba járnak, mások „jobber” színházakba. Ehhez pedig – az emberek fölcímkézéséhez – sem a kormánynak, sem a fővárosnak nincsen joga.

Ráadásul – és ez tán a legnagyobb baj – ez olyan lépés, amelynek következményei hosszútávúak. Már sem Orbán, sem a végrehajtó személyzete, sem a fővárosi alkuszok nem lesznek sehol, amikor a magyar színházi struktúra még mindig fájdalmasan szétrohadt lesz.

(Külön cikket érdemelne, itt csak egy zárójel jut rá, hogy a vidéki színházak esetében a szóbeszéd szerint nem ilyen szélsőséges álláspontok csapnak össze; a vegyes finanszírozásban könnyebben egyezik meg a két oldal. Majd meglátjuk a részleteket is.)

Adódik a kérdés, hogy akkor mit is lehetne csinálni, hiszen a törvény az törvény.

Lehetne például visszamenni az elvig: az államnak kulturális közszolgáltatási kötelezettsége van, és nincsen két Magyarország, hanem – mint ez sokszor kiderült – egy politikailag sem homogén, sokszínű ország és sokszínű színházi közönség van. Ragaszkodni kell ehhez: az államnak nemcsak a neki politikailag kedves, hozzá politikailag lojális intézményeket kötelessége fenntartani, hanem a többit is – legalábbis amíg ki nem mondja, hogy diktatúra van. A fővárosnak pedig ehhez kell ragaszkodni, tűzön és vízen át, nem pedig elfogadni a meg- és felosztást.

Követelni kell – és nem hajbókolva kérni – a vegyes finanszírozást, mégpedig úgy, hogy bizonyos, tárgyalások útján közösen megállapított százalékig nem jár cserébe senkinek semmi. Ragaszkodni kell az elvhez: a főváros továbbra is minden színházát támogatja, mert a budapestieknek (és az országnak is) szolgáltat színházat. Nem zaciba csapni egyiket sem. Hanem tárgyalni, tárgyalni, tárgyalni. Addig tárgyalni, amíg elfogadható közös kompromisszumra jutnak.

Mert más a kommunikáció és más az ügyek intézése. A kommunikációban a kormány kemény, hiszen a szavazóihoz beszél, és a főváros is kemény, mert ő is a szavazóihoz beszél. De amikor egymással beszélnek, akkor a megoldás lebeg a szemek előtt, nem a duma.

A főpolgármester néhány ügyben sikeresen használta a zsarolási potenciálját – megpróbálkozhatna ezzel a színházakért is. Ha elég fontos neki.

De ha az állam a saját torz törvényére – vagy épp semmire sem – hivatkozva nem fogadja el a vegyes finanszírozást, nem hajlik normális kompromisszumra, nem utalja át a saját köteles részét, akkor bizony egyszercsak a Katonában vagy az Örkényben vagy a Radnótiban nem megy föl a függöny. És ezért a felelősség a kormányt terheli – és meglátjuk, mi lesz.

Kemény munka ez, komoly tartás kell hozzá – és vér a pucába. De ha nem így lesz, az első bélyeg a fővárosra kerül, jó erős ragasztóval.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek