Ez a határhelyzet, amelyben minden konfliktus kiélezetten jelenik meg, próbára teszi az emberi tisztességet. Vannak, akik könnyűnek találtatnak – legalábbis morális értelemben, mert amúgy a szerb áruló az új rendszerben helyi potentáttá avanzsál. De az emberi tisztességet nemcsak a történelmi helyzet teszi próbára, hanem a személyes érzelmek is. A háború ugyanis a szívekben is dúl: a szerb származású, de a magyarokkal is kiváló viszonyt ápoló gazdag kereskedő, Dusán fiatal feleségébe, a szerb Irinába beleszeret a magyar főbíró, Péterházy Géza. A szerelem nem egyoldalú, de az asszony tiszteli férjét, a főbíró pedig szinte baráti viszonyt ápol Dusánnal, aki ugyan nem tud a fiatalok kölcsönös érzéséről, de érzi, hogy felesége nem úgy szereti, ahogyan neki fontos volna – és szenved ettől. Az érzelmeket azonban csak ideig-óráig lehet takargatni, a történelmi események felgyorsítják felszínre törésüket, és mindhárom főszereplő döntéshelyzetbe kerül.

Hunyady Sándor ritkán játszott drámája, ha nem is egészen egyenletes színvonalon megírt, de erőteljes, a történelmi szituációt komplex módon, az emberi kapcsolatokat bensőségesen ábrázoló mű, amely a társadalmi krízist és a magánéleti válságot is több oldalról megközelítve, didaktikus ítélkezés nélkül, szuggesztíven jeleníti meg. Bemutatásának a mostani évadban a trianoni évforduló is kedvezhetett volna. Hogy ennek ellenére nem követik egymást a premierek, talán önmagában is jelzi, hogy minden erénye ellenére nem könnyen színre állítható darab. Úgy is mondhatnám: sokféleképpen el lehet rontani. Elsősorban akkor, ha nem áll megfelelő humán erőforrás a színház rendelkezésére; a Feketeszárú cseresznye sokszereplős mű, amelynek bemutatása erős és rétegzett, karakteres művészekből álló társulatot igényel. Emellett a rendezőnek éppoly meggyőzően kell prezentálnia a történelmi háttér és a szerelmi háromszög szoros összetartozását, mint az írónak, kezdeni kell valamit a cselekmény szándékos szegényességével – vagyis meg kell oldani, hogy azokat a jeleneteket is igazi feszültség járja át, amelyekben a felszínen nem történik semmi. Illúziókeltően kell megteremtenie magát a miliőt, a hangulatot, amelyben bátran használhatja a zenét, a magyar dalokat és a szerbeket is, de úgy, hogy azok is a színpadi feszültség gerjesztését, a szenvedélyek felmutatását, az egyes szerepek komplexitásának megmutatását szolgálják, s még csak véletlenül se forduljon az előadás cél és tét nélküli vidám danolászásba. 

Szőcs Artur rendezése mindezt sikeresen oldja meg, sőt, mind tartalmi, mind formai szempontból is eredeti perspektívát ad hozzá a drámához. A szerkezet nem változik, egyéni és kollektív tragédia még a megírtnál is szorosabban ér össze, a szöveg sem alakul át radikálisan, de a rendező nem csupán a szokványos átalakításokat, húzásokat végzi el, hanem hozzá is tesz az eredeti párbeszédekhez. A vendégszövegek egy része Hunyadytól érkezik (aki kevéssel később megírta a mű regényváltozatát is, Géza és Dusán címen), más része saját kútfőből (például a kényszerű szembenállást, a Ti és Mi perspektíváját minden didaxis nélkül, szemléletesen tágító szövegrész), de a legfontosabbak alighanem azok a levelek, amelyeket az első felvonás végén az öldöklés áldozatául eső katonák tolmácsolnak. Ezek nem szépirodalmi alkotások, hanem valós dokumentumok, amelyek személyességükön keresztül hatnak – és ez a hatás a színházi előadásban azáltal lesz még erősebb, hogy nem ismeretlen, szimbolikus funkciójú katonák, hanem az első felvonásban meghatározó szerepet játszó figurák szavait, utolsó evilági üzeneteit halljuk. Az persze, hogy az éjszaka csendjét felforgató mulatozás, nótázás, tréfálkozás mögött ott a halál árnyéka, eddig is nyilvánvaló volt, de a halálba indulók monológjai ritka erővel ébresztenek rá erre. Ami más megvilágításba helyezi a katonák rámenősségét, erőszakosságát, miközben nem engedi, hogy a mulatozásra vagy a magánéleti bonyodalmakra fókuszáló néző megfeledkezzen a történelmi háttérről. Ez utóbbit a későbbiekben is erőteljesen érzékelteti egy-két rendezői ötlet; a szerb hatalomátvétel például azzal kezdődik, hogy az új funkcionárius elégetteti a Péterházy szobájának falát díszítő Nagy-Magyarország térképet. Hangsúlyos a határvidék kétnyelvűsége is. Itt ugyan majd’ mindenki beszél magyarul a szerbek közül is, de van, aki töri a magyart, és gyakran elhangzanak szerb mondatok (amelyeknek fordítás nélkül is érthető, vagy legalábbis sejthető a jelentése). A hatalomátvétel után némi tűnődésre késztet ugyan, hogy az ünneplő szerbek egymás között magyarul beszélnek, de a frappáns színpadi stilizáció ezt is az előadás előnyére fordítja: amikor a főbíró benyit a terembe, rögvest szerbül hallunk minden szót. Ami úgy mutatja a szerelmes magyar férfi idegenségét ettől a közegtől, hogy közben játékosan kikacsint a nézőre: amit eddig hallottunk, azt csak a színház fordította a kedvünkért magyarra.

Szőcs Artur rendezése nemcsak a valóságot teszi hangsúlyossá, hanem a valóság felettit is. Miután Balázsházy főhadnagy és társai az első felvonás végén a lövészárokban hősi halált halnak, a második felvonásban visszatérnek a színre – igaz, már nem valós szereplőként, hanem a további eseményeket végigkísérő szellemalakként. Ez a társaság a többiektől kicsit elkülönülve, általában a színpad szélére húzódva, immáron a kívülállók távolságtartásával, rálátásával kíséri végig az eseményeket. Menetközben nő a létszámuk: előbb a hatalomváltás után ez új helyzetet elviselni képtelen, öngyilkosságba menekülő Kispállal, majd az előadás végén a szerelmeseket futni hagyó, morálisan felemelkedő, de végérvényesen magára maradó Dusánnal gyarapodnak. Dusán halálát (amelyről a drámában szó sincs) nem mutatja meg az előadás, csupán a holtak táborához csatlakozása teszi nyilvánvalóvá – nem emlékszem rá, hogy ilyen finom eleganciával megvalósított színpadi halált valaha is láttam volna. 

A második felvonásban már a zenekar is jobbára kívülről, a színpad széléről szolgáltatja a muzsikát. A zenének az első részben a cselekmény szempontjából is kulcsfontosságú a szerepe, de az atmoszférát a folytatásban is meghatározza. Az autentikus zenei világ magyar és szerb népdalokból építkezik. A színpadon élőben muzsikál a Babra együttes, akiket az első felvonásban a rendező szereplőként is belekomponál a játékba. Sőt, a szellemesen teátrális játékötletek egyikeként a dekoratív bőgős lánnyal Balázsházy főhadnagy folyamatosan kokettál (amint mondja, a sírós lányokat nem szereti, de a bőgősöket igen), önálló, a felvonás egészén végighúzódó etűdsorozatot hozva létre ezzel. Jellemző a produkció dinamikájára, hogy ahol és amikor szükséges, a bőgős lány, Varga Veronika színészileg is partnere tud lenni Simon Zoltánnak. Mint ahogy a színészek is kiváló partnerei a zenészeknek az énekes-táncos jelenetekben. Különösen Szegedi Dezső minden pózt nélkülöző, megejtő egyszerűségű és fájdalmú éneklése és Czvikker Lilla különleges erejű és tisztaságú szerb dala marad emlékezetes. Ezek is pontos dramaturgia mentén illeszkednek az előadásba, ami fokozottan igaz a táncra. Az első felvonás második felében Dusán, illetve Géza tánca nemcsak szakmai szempontból méltánylandó színpadi akció, de különleges feszültséget teremtve szinte a két férfi párbajává válik – mert ugyan Dusán ekkor még teljesen gyanútlan, a néző alighanem Irina nézőpontjába helyezkedve szemléli a férfiak belső tűztől fűtött, energikus, szenvedélyes mozgását.

 

Ennek a komplexitásnak, vagyis a sűrű valóságábrázolás, a szürrealitásba hajló stilizálás és a teátrális játékosság elegyének, valamint a zene előadásszervező erejének van tágabb kontextusa – a szellemalakként visszatérő, háborúban elesett katonák például a Mohácsi János-féle Csárdáskirálynő második felvonásának estélyén feltűnő, félig reális, félig szimbolikus-szürreális katonafiguráit is eszembe juttatják -, de megvan a miskolci kontextusa is. Leginkább Rusznyák Gábor két évaddal ezelőtti emlékezetes rendezésére, a Kivilágos kivirradtigra asszociálhatunk, amelynek súlypontjai máshová estek ugyan, másképpen adta tempóját a zene és másképp telítődött a színpadi feszültség is, de a fent leírt komplexitása éppúgy rokonítja a Feketeszárú cseresznyével, mint kimagasló szakmai színvonala. Ami az előadás összes komponensére igaz. A formátumos rendezésen túl a nagyszerű muzsikára, Füzi Attila minden egyes táncot karakteresen egyénivé formáló koreográfiájára és a látványvilágra is. (Árvai György tere világos és funkcionális épületbelsőket mutat  – a falakon ékeskedő agancsokról is csak az asszociál a cselekmény lehetséges kimenetelére, aki szeretne -, amely a történet előrehaladtával talán még egyszerűsödik, csupaszodik is, de a sejtelmes, kontrasztos világítás helyenként túlvilági hangulatot keltő térré alakítja.) És kivált érvényes a színészegyüttes teljesítményére. Az erős egyéniségekből álló társulatból a mű számos szerepe minden kompromisszum nélkül osztható ki. Miközben precízen kidolgozott az ensemble játék, még a legkisebb szerepek megformálói is megmaradnak emlékezetünkben. Kerekes Valéria például a csak szerbül megszólaló Nadia alakjában szinte egy önálló világot hoz a színpadra, olyat, amelyből nemigen van átjárás a magyarok felé. Feczesin Kristóf a hatalmat átvevő Nikolicsként érzékletesen mutatja a hatalmat átvevő újundokok bicskanyitogató arroganciáját. Horváth Alexandra (Danica) és Koller Krisztián (Jankovics) első látásra össze nem illő párosának derűs egymásra találása a második felvonás szinte egyetlen felhőtlen eseménye, de ugyanakkor a minden helyzethez alkalmazkodni vágyó, az élet értelmét a mindennapi örömökben megtalálni próbáló életstratégia hiteles lenyomata is. Velük szemben Szirbik Bernadett befelé forduló, önérzetes, a sorsfordító pillanatban határozottan cselekvő Milicájának csendes magánya sejteti, hogy a kollektív boldogság földje másutt van, Keresztes Sándor régi vágású Kispáljának összeomlása pedig nyilvánvalóvá teszi az alkalmazkodni kevésbé tudók kétségbeesettségét, talajvesztettségét. Az árulása fejében hivatalt nyerő Pántót Kokics Péter nem gátlástalan intrikusnak, hanem a cselédsorból összeszorított foggal kitörni próbáló, morális tartás híján törvényszerűen aljassá váló kisembernek láttatja (akinek büntetése, hogy a hatalom birtokosaként is kisember marad). Fandl Ferenc Pópája nem felel meg a „szent ember” imázsának; iszik, pofozkodik és benne van minden kétes buliban – de a döntő pillanatokban embersége a lehető legtermészetesebb módon nyilvánul meg. Részeg küzdelme a pohárral frenetikus betétszám, amely nemcsak Fandl szakmai tudását, de arányérzékét is mutatja; addig a határig viszi el jelenetet, amin túl már öncélú magánszámmá válhatna, de e határt még véletlenül sem lépi át. 

 

Somhegyi György Csaholyi hadnagyának derűs mosolya, szemtelensége, rámenőssége mögött mintha ott lebegne a közeli halál tudata. Simon Zoltán Balázsházy főhadnagya pedig mintha azért vetné bele magát a mulatságba, hogy ne gondolhasson a közeljövőre, hogy indulatait máshogy vezethesse le. Az első felvonás nagy részében Balázsházy amolyan játékmesteri funkciót is betölt, hiszen jórészt ő szabja meg a mulatozás menetét – Simon Zoltánnak fontos szerepe van abban, hogy az előadás remek ritmusban pereg le. 

A három főszereplő alakításának közös erénye, hogy folyamatában láttatja az érzelmi viszonyok változásait. A Péterházy Gézát játszó Bodoky Márk már az első jelenetben olyan tekintettel áll cigarettázva a színpad szélén, mint akit megbabonázott a ház, amelybe belépni készül. Később is feszülten figyel, de szemérmes tartózkodással tartja távol magát a szeretett nőtől, miközben azt is érezteti, hogy a férfi nem csupán becsületbeli okból van reménytelenül nehéz helyzetben, hanem azért is, mert a Dusánnal való barátsága is fontos számára. Hasonló folyamat figyelhető meg Irinánál is, akin kezdettől fogva látszik, hogy inkább becsüli, mint szereti urát, és teljesen másképpen néz Gézára, mint Dusánra. Czvikker Lilla játéka szuggesztíven közvetíti azt az érzelmi állapotot, ahogyan a nő őrlődik a két férfi között, ahogyan halogatni próbálja a szembenézést a valódi érzelmeivel, ahogyan menekülni próbál azoktól. Ezt az érzelmi állapotot tökéletesen vetítik ki a dalok is (bármiről szóljon is szövegük). Csupa visszafojtott feszültséget, robbanni készülő, egyre nehezebben elrejtett érzelmet mutat mindkettejük alakítása, és szép fokozatosan juttatják el a figurákat abba a lelkiállapotba, ahol a szerelmi szenvedély végül erősebbnek bizonyul minden konvenciónál, kötelességtudatnál, barátságnál. Más utat jár be Lajos András Dusánja. A kezdetben kedélyes, szívélyes, legfeljebb háza békéjéért aggódó férfi mind erősebben érzi, hogy Irina nem igazi szenvedéllyel szereti. Lajos András játéka először ennek az érzésnek a csendes fájdalmát mutatja, majd azt a jóval harsányabb fájdalmat is, amelyet a mind jobban elhatalmasodó gyanú okoz a férfinak. Igazán szuggesztív az a jelenet, amelyben megbizonyosodik a gyanú alaposságáról, s lázas dühében, ha csak rövid időre is, de letér a tisztesség útjáról. És megrendítő, ahogy az utolsó jelenetben szembesül Irina érzelmeivel és levonja a következtetéseket. A gesztus, hogy futni hagyja a szerelmeseket, nem a szerető férj nagyvonalú lemondása, hanem az érzelmileg kisemmizett, magányra ítélt férfi beletörődése. És ez teszi hitelessé a megrázó befejezést, a sejtetett, de az előadás jelrendszeréből adódóan nyilvánvaló öngyilkosságot is. Ami után nehéz hinni abban, hogy Irináék felszabadult boldogságban élhetik le hátralevő életüket. Jóval komorabb vég ez, mint Hunyady Sándoré, még akkor is, ha a túlvilági lét kedélyes kvaterkázása nem tűnik oly iszonyúnak. De itt, a földön nem könnyű meglelni a békét – sem az érzelmeikkel reménytelenül küszködőknek, sem a magányra ítélteknek, sem a történelmi tragédián túljutni képtelen országnak.

 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház oldalán itt található.