Valami helyrezökkent ezzel a rádiójátékkal. Egy anyát megértett a lánya – már ez is éppoly konkrét, mint amennyire mitikus, de van még egy gyönyörű fordulat: a titkosszolgálat által lehallgatott személyről nem az derül ki, ami szokott (gyengeség, hazudozás, zsarolhatóság, sárkányfog-vetemény), hanem éppen ellenkezőleg: ez az ember saját fejével gondolkodik, és bármit is tesz, teljes személyiségével teszi. Ráadásul végtelenül érzékeny, ami persze el is gyengíthetné, de nem, érzékenysége inkább megerősíti őt, mivel tudatosan dolgozik vele. Azt is képes érzékelni, amiről fogalma sem lehet. A hangjáték első részének végén halljuk, amint kijön a fürdőszobából, és szorongva mondja: „van valami tisztességtelen… ez a zaj”. A vele lévő férfi kettejük testi kapcsolatára asszociál. (Ezt most hagyjuk. Csak annyit, hogy ezt a férfit a rádiójátékban Herczeg Györgynek, a valóságban Harag Györgynek hívták. És még csak annyit, hogy a szex utáni beszélgetésben olyasmit mond, hogy „vannak női tulajdonságok”, mire a nő válasza: „azok emberi tulajdonságok”.) A lehallgatott személy nem tiltakozik az aktus morális elítélésének interpretációja ellen, de a „nem tudom”-jaival nyitva hagyja a kérdést, amely negyvensok év után ezzel a hangjátékkal kikerül a magánélet illúziójából, és nyilvános igazsággá válik. Nem, nem az az együttlét volt tisztességtelen, nem rá vonatkozott a zaj: tisztességtelen az állampolgárai életébe avatkozó önkényuralom volt, a zaj pedig a lehallgató készülék, a poloska sunnyogása.

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a titkosszolgálati dossziék alapján rekonstruálta azt a hangfelvételt, amit a Szekuritáté a színész Illyés Kinga lakásában elhelyezett mikrofonokkal fölvett, kézírással lejegyeztetett, majd románra fordíttatott. Előbb tehát visszafordította Török-Illyés magyarra, majd csináltak belőle hangjátékot. Olyannak tűnik ez, mint egy terápia: visszamenni az időben oda, ahol valami nagyon elromlott, és most már éretten és tudatosan újra elindulni, és meggyógyulni. (Már aki életben van.) Vagy mint egy alászállás a dossziék poros, kétdimenziós világába, ahol anyád szavai egy másik nyelven vannak följegyezve, azt visszafordítani anyanyelvedre, majd újra elképzelni a szülői házat, pályázni finanszírozásra, felkérni zseniális színészeket, és eljátszani azt, ami történt. Részvételi egérfogó-jelenet.

 

Illyés (a hangjátékban: Berecki) Kingát lánya, Orsolya játssza elmondhatatlan gyöngédséggel. Vajon hogyan hallgatták anno a szekustisztek az eredeti felvételt? Sehogy, mert nem értették volna. A hanganyag számukra csak cél szentesítette eszköz (talán meg se őrizték). Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya csapata kiszabadítja ebből az eszközi létből, teret, formát ad neki, és nyilvánosságra hozza, hogy bárki, aki meghallgatja, ráébredjen: nincs mit takargatni, vádolhatták akármilyen aljasul és ravaszul, Illyés Kinga egy végtelenül szerethető, vagány, szuverén nő volt. Fodor Tamás hangján Florea titkosszolgálati főnöktől halljuk, azért rendelték el a színésznő lakásának lehallgatását, mert azzal gyanúsították meg, hogy nacionalista, soviniszta, irredenta, valamint az „üres tér elmélet” híve (bár jóval képzettebbek voltak akkoriban a titkosszolgálat emberei, mint manapság, azért ne gondoljunk arra, hogy Peter Brookban látták meg a felforgató potenciált: itt az „üres tér elmélet” arra az adott korban fétisként kezelt történelmi epizódra vonatkozik, amikor a magyarok benépvándoroltak a Kárpát-medencébe, nem találtak volna ott senkit, jóllehet azért éltek ott emberek, elsősorban és mindenekfelett román emberek). Azt is halljuk, hogy a „célszemély” milyen gyengeségeit/zsarolhatóságait szeretnék viszont-hallani a megrendelt felvételekről: „nem egy eredeti tehetség”, „házasságon kívüli kapcsolatokat tart fenn az érvényesülésért”, kollégái nem kedvelik, mert egoista, ráadásul alacsony termete miatt frusztrált is. Csak a szokvány. Vajon a megrendelt anyagot átolvasva ők is rájöttek, hogy egy egészen rendkívüli tehetség és egy nagylelkű intellektus életmódját figyelhették meg?

Theodorának nevezték el a titkosszolgák, ami két okból is különös: részint azért, mert általában lekicsinylő neveket szoktak adni megfigyeltjeiknek (Cs. Gyimesi Évát, a kolozsvári BBTE irodalomelmélet-tanárát Cicinek – ejtsd: Csicsi – vagy Cocának nevezték a nyolcvanas évek szekusügynökei, barátnőjét elmésen Colának, lásd: Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009.); részint meg azért, mert „ez volt egyébként a hivatalos, de nem igazán ismert második utóneve” („Attól, hogy valamire másik ruhát aggatunk, az még ugyanaz marad” – Hajdu Szabolccsal beszélgettünk az Obiectiva Theodora című rádiójátéka kapcsán)

A rádiójátékot a Médiatanácstól kapott, megpályázott támogatás szerződési feltételeként először 2019. április 30-tól május 4-ig, öt részletben közvetítette a Karc FM, egy olyan rádióadó, amely az éppen uralgó propagandát sugározza olyan munkatársak révén, mint Bayer Zsolt, aki különféle népcsoportok elleni uszításaival verekedte be magát a kollektív magyar tudatba, agysejteket pusztítani. Ezt a tevékenységet nevezi a kormánymédia és udvari kultúra hagyományőrzésnek, amelynek egyik csillogó gyémántja a „határontúli” magyarság, különösen az édeserdélyezés (a helyesírás-ellenőrző ezt a szót aláhúzta, és a perselyezést ajánlotta helyette), egy minden ízében kolonialista, a térségben élő embereket infantilizáló és archaizáló attitűd. A kultúra ebben a viszontagságos közegben csak akkor kap teret, ha a fentebb említett érzéseket és perselyeket szolgálja, nyilvánvaló, hogy ez a rádiójáték is azért juthatott finanszírozáshoz, mert az ikonikus erdélyi színésznőről szól, aki milyen szépen szavalta Wass Alberttől a Nagypénteki sirató című költeményt, passz. Jól jellemzi a perselyes patriotizmust, hogy a Karc FM, úgy is mint „irány adó a zajban” hallgatói meg se rezzentek egy remekműtől. Ahhoz, hogy a magyar kultúrában levegőhöz jusson és visszhangra találjon, a Tilos Rádió, ez a mérhetetlenül változatos és színvonalas, önkéntesek működtette anarcho-demokrata adó közvetítése kellett 2020. január 26-án, majd a mindenki számára elérhető Objectiva Theodora-blog.

A korábban említett Hajdu Szabolcs-interjú, amit a „Sajtóiroda” jegyzett, az összefoglaló fölvezetésében Illyés Kinga korábbi férjét (akiről mindenki, aki képes egy Wikipedia-szócikket elolvasni, tudja, hogy Vári Attila, író, aki ezekben az években nem kapott munkát, ritkán közölhetett, majd egy idő után egyáltalán nem, könyveit kivonták a könyvtárakból, majd bezúzták őket, szóval nincs miért csodálkozni azon, hogy idegrendszere eléggé megviselt) „antiszociális írónak” nevezi – a Ceaușescu-rezsimmel szép összhangban. (Vári Attilától Nagy Gabriella ajánlásával a Literán olvashatnak két novellát.)

A Sajtóiroda-interjú vége felé fölmerült a kérdés, hogy van-e aktualitása a rádiójátéknak, amire a diplomatikus válasz, hogy igen, pontosítani az Erdély-képet, mire a névtelen kérdező a provokálás ingoványában beljebb merészkedik: „Ez volt a Katona nevű – Ön által megszemélyesített – karakter szerepe is a műben?”

Hát igen, Katona szerepe. 1974 novemberének valamelyik napján Kölöntei (itt: Katona) Zsolt építész, Harag György Magyarországra áttelepült díszlettervezője beszámolt Illyés Kingának a tapasztalatairól. A hangjátékban Hajdu Szabolcs adja elő, megkockáztatom, a világ egyik legszebb provincializmus-áriáját, melynek néhány főbb témája: Magyarország provinciális, az emberek csak a pénzért hajtanak, Erdély hozzá képest Európa, aki Volvót akar, az garázst is akar, villát is akar, és ebből a spirálból nem lehet kiszállni, elveszítették az önkifejezés és a nemet mondás képességét, a ruhád meg az autód alapján ítélnek meg, értelmiségi munka nem létezik Magyarországon, a demokrácia csak látszólagos, aki csinálni akar valamit, vagy továbbvinni egy hagyományt, annak nincs esélye, Magyarországon a tehetség egyenlő a fizikai megsemmisítéssel – ő köveket hord, és megkeresi a napi ötszáz forintját. Mindezt választékosan, indulatmentes eltökéltséggel, rezignált, de nem önsajnáltató hangon, már háromszor meghallgattam. (Itt, 3. rész.)

Theodora közben figyelmesen kérdezi, átveszi a húgának rendelt babaruhákat és gyöngyvirágszappant, megszagolja és felsóhajt, ezzel párhuzamosan pedig próbálja elintézni, hogy egy svájci színházi menedzser bemehessen a próbájára, Sütő Andrást hívja, majd a színház igazgatóját, aki iszonyatos hivatalnoknyelven valami Hermanovszkihoz küldi engedélyezés végett, megint telefon Sütőnek, valamikor nyilván megcsinálja a próbát is, várja szerelmét, megszületendő két gyermeke apját, akit itt Marosi Andrásnak hívnak, és Berecki Kinga diákja a színművészeti főiskolán. Egy nem túl nagy város színművészeti főiskoláján. Ezen a napon hangzik el az Édesanyám rózsafája kezdetű népdal két szakasza, lélegzetelállító, ahogyan Török-Illyés Orsolya énekli, kicsit belehal, aztán megerősödik tőle az ember.

Nyilván nem csak az alkotókat, hanem az életet szervező titkosszolgálatot és az életét bátran és karakteresen élő Illyés Kingát is dicséri, hogy a hangjáték dramaturgiája elképesztően pontos és hatásos. A negyedik részben kiderül, hogy gyereket vár. Ki kell bírnia, és szelíden, megértéssel ki is bírja a már régóta válófélben lévő férjétől az érzelmi rohamokat, és ki kell bírnia azt is, amit nem tudhat, de edukált érzékenységével mégis érez: a titkosszolgálat a nyomában, ismerősök, barátok följelentéseket írnak. Az ötödik, záró részben megsokasodnak a följelentések, az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző (itt: Kilián) világosítja fel a szerveket Illyés Kinga külföldi kapcsolatairól és arról, hogy dehonesztálóan nyilatkozik az ország helyzetéről, amiről nyilván nem lehet tudása Illyés Kingának, de van pontos megérzése, és ez az érzés nem megy át se sértettségbe, se gyűlöletbe, se fölmentésbe, egyszerűen látja, hogy milyen ember az a Kilián (a valóságban: Hajdu Győző), és tudja, hogy félelemből teszi.

Egy napon, olyan öt hónapos terhesen kihallgatásra rendelik be a Szekuritátéra, három és fél órán át próbálják zsarolással beszervezni, de nem megy nekik. A lehallgatás jegyzőkönyvei megőrizték, ahogyan elmeséli a dolgot szerelmének. Figyelt, uralta a beszélgetést, a végén megköszönte, hogy elmondhatta a véleményét. „Egy dolog biztos: még a legnagyobb ellenségemről se fogok mondani ezeknek semmit.” Ezután következik Florea ezredes operatív válasza: információkat kell gyűjteni róla a környezetéből egy esetleges vádirathoz, bevonva férjét, Attilát; megszakítani a környezetével a kapcsolatát átfogó kompromittáló akciókkal, úgy mint anonim levelek a számára meghatározó személyek részére stb. „A hatóságok akkori terveihez képest végül nem olyan gyorsan és brutálisan történt az ő ellehetetlenítése, hanem a 80-as években lassú kivéreztetési formában: nem engedték külföldre, aztán már az előadásait is letiltották”, mondja Török-Illyés Orsolya (Horváth-Kovács Szilárd interjúja a transindex.ro portálon), de ez már nem a hangjáték része. A hangjáték része viszont egy parti, a végzős diákjait hívja meg lakására Berecki Kinga, és a nagy, vidám hangzavarban elhangzik egy olyan párbeszéd, ami élesen megvilágítja, mit tesz egy gyanakvásra és tiltásokra épített rendszer. A célszemély megkérdezi Jutka nevű diákjától (Trokán Nóra játssza), hogy melyik színházhoz szerződne. Jutka elmondja, hogy miért nem elég jó neki egyik romániai magyar színház sem. (Esetleg a kolozsvári, Harag György miatt – ami jó, művészi igényességet jelző válasz.) Pedig bárhol lehet dolgozni, válaszolja a célszemély, amitől Jutka csak dühösebb lesz, barátja unszolja, hogy menjenek már, Jutka azt kérdezi Kingától: miért nem dobsz ki? Mert jó ember, szól közbe gyorsan a barátja. Jutka: „gyűlölök mindent, amit embernek neveznek”. (Nem merek utánajárni annak, hogy mi lett Jutkával. Milyen élete lesz azoknak, akik remek tanáraiktól ugyan megtanulják a szakmát, de a közeg reménytelen sivársága megállítja érzelmi fejlődésüket?)

A hangjáték gyereksírással végződik, és az Édesanyám rózsafája harmadik szakaszával. Hibátlan. Megismertünk egy szuverén nőt, egy döntéseit átgondoló művészt, akit sem a látható, sem a láthatatlan környezete nem tudott befolyásolni. Saját életét élte. A túlhatalom persze próbálkozott beleszólni, ártani neki; nem bírta elviselni, hogy valaki a nyilvánosság előtt szabadon beszél. Hogy szabad ember, ezt nem bírták elviselni akkoriban. A nyilvánossággal fenyegették, ahogy lánya mondja a korábban már említett transindexes interjúban: „A megfélemlítés és zsarolás fő eszköze a későbbi intézkedési tervben is a megszégyenítés, egy nő, aki még papíron férjnél van, beleszeret a tanítványába, és terhes lesz, kiváló célpont és lehetőség volt számukra.” Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs dokumentumdrámája/verbatim hangjátéka feloldja a hatalom konstruálta határt, hogy miről lehet és miről nem a nyilvánosság előtt beszélni, kiszabadítják egy nagy színész érzelmi és igen, szexuális életét a zsarolásra gyűjtött információk közül, és az derül ki, hogy nincs ok félni a megszégyenítéstől, ha valaki olyan tudatosan és nagylelkűen éli életét, mint Illyés Kinga.