Másodszorra ütött szíven ez a bűnről szóló, fekete-fehér előadás. Mikor a premieren láttam, inkább csak valami jólnevelt hálát éreztem, köszönetet mondva a kulturális fejtágításért. Meleg papírillattal váltakozó, hűvös múzeumszag kísért hazáig: ilyen hát a filozófiatanár Sartre első, 1943-ban írott darabja.
Igen, ez az a mű, ami színpadra viszi az egzisztencializmus híres tételét, hogy az ember világra jövetele jóformán csak érkezés az esetlegességbe, melyben aztán a maga szintén esetleges lényét kell valamivé alakítania. A lényeg: a világba vetett embert majdani – szabadon meghozott – döntései teszik azzá, amivé lenni képes. Ezt a gondolatot – többek között – Sartre ugyancsak 1943-as, nagy filozófiai műve, A lét és a semmi bontja ki. Ilyesmire emlékszünk hajdani tanulmányainkból. Meg hogy később,1964-ben, Sartre visszautasította a Nobel-díjat, mondván: "Egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik."
Aztán megnéztem még egyszer. S tanúja lehettem annak, amikor már nem csak a rendező, Hegymegi Máté és a Hubay Miklós fordítását átdolgozó dramaturg, Garai Judit tiszta gondolatait mutatja a játék, hanem a színészek csapata is vállára veszi, s fölröpteti az előadást. S nem volt ekkor már semmiféle múzeum az Asbóth utcai stúdióban, csak poézisban oldott, végtelen reménytelenség, vérgőzös fájdalom és igazi színház.
Sartre látványos, mondhatni „szélesvásznú” nagyszínpadi elképzelését az átdolgozó alkotók hat szereplős, intenzív kamaraszínházi eseménnyé alakították, mely az argoszi polgárokat, s a legyek hadaként megjelenő Erinnüszöket alakító két, vendégül hívott, kiváló énekes (Murányi Márta és Szathmáry Judit) játékával teljesedik ki igazán. Egészen nagyszerű Tarr Bernadett idegborzoló muzsikája, mely korántsem csak kísérőzene. Áriácskák és duettek díszítik a nyomasztó alapzajt adó, folyamatos, pulzáló zúgást, mely erős dramaturgiai támasztéka a baljós történetnek.
 Jelenet az előadásból |
A játék fogalmazásmódjában és ritmikai eszközeiben megjelenő legérdekesebb lelemény talán az, ahogyan a zene nélküli, néma időkben a tér élő testek által való, koreografikus „megdolgozása” is muzikális érzetként hat a szemlélőre. Nem hivalkodó és kunsztjaival dicsekvő mozgásszínház ez, csak színház, ahol a mozdulatok láncolatában egyszerűen nem jöhet más térváltoztatás, mint ami megoldása az előzményeknek, vagy gazdaságos előkészítése valami újnak. A rendező, Hegymegi Máté bravúrosan szép munkájának köszönhető ez, s a csapatmunkának, ahol egy helyére tolandó díszletelem célba juttatása épp oly fontos, mint egy monológ kezdő mondata.
Elöl három kisebb, épp embernagyságú, hátrább újabb három, már terjedelmesebb fekete oszlopféle érzékelhető a vaksötétben, leghátul meg egy égig fölfutó, tükröződni is tudó, kirakatszerű emelvény áll, a hatalom tribünjeként. Minden térelem rejtekhelyként is szolgál, némelyik kíntól kifordult, hófehér belsővel nyújtva menedéket. Fekete Anna izgalmas díszletében geometrikus kockajáték pontosan kiszámított pozíciói kísérik végig a jeleneteket. Bár első alkalommal zavaró megoldásnak tűnt, hogy a következő jelenetben nem szereplők időnként földhöz lapulva, a rájuk boruló „koporsóban” vészelik át az időt következő jelenésükig, második alkalommal ez ügyesebben és gördülékenyebben lehetett megoldva, mert minden ilyen rejtezés csak sűrűbbé tette a teret, s fenyegetőbbé a játékot.
Matt fényű, fekete selymek vannak a fehér gallért viselő, éneklő argoszi asszonyokon, akiknek csak fekete szemüveget kell orrukra illeszteniük ahhoz, hogy kellő pillanatban már óriás döglegyekként tudjuk elképzelni őket. Sötét öltönyt viselnek a hatalommal rendelkező férfiak, a királygyilkos király, Aigiszthosz (Znamenák István) és a szénfekete álarcos, fehér garbós Jupiter (Nagy Zsolt), a holtak és a legyek szoborként is megjelenő istene. A Pedagógus (Fodor Tamás m.v.) figurája az egyetlen, hétköznapi szürkébe öltöztetett alak. Könnyű, fehér ruhában áll elénk a még bűntelen Oresztész (Jéger Zsombor), s dacból ölt fehéret a nép előtt a holtak ünnepélyén megjelenő Elektra (Zsigmond Emőke). Megejtő, ahogy a Kálmán Eszter által tervezett, hátul kisebb uszályban végződő uralkodói ruhák megnövelik és megnemesítik az emelvényekre fellépő színésznők alakját. Így olykor az a benyomásunk, mintha a fekete ruhás Klütaimnesztra (Für Anikó), de a fehérben világító Elektra is a föld felett járna. A hideg fényekkel való gazdálkodás Jankó Mátyás pontos és simulékony munkája. Az irtóztató tett során mindkét testvér teste és öltözete lucskos, vörös vértől lesz iszamos, mely a kijózanodás keserves idejére sötétre szárad mindkettőjükön.
 Jéger Zsombor, Znamenák István és Zsigmond Emőke az előadásban |
Az Oresztészt játszó, most 28 éves Jéger Zsombor öt éves korában tűnt fel a debreceni színház színpadán, s tizenegy évesen már a Godot-tól hírt hozó Fiút játszotta ott. Tekintélyes a lista, ami egyetemi és egyéb szerepléseit mutatja, s emlékezni kell rá például a Mesél a bécsi erdő, a József és testvérei és a Tartuffe Örkény-beli előadásairól is. Hanem amit most látunk tőle, az korszakhatárt jelez. Égő, hibátlan alakítás ez a tántorgó, magát kereső Oresztész, aki az „ökörnyál” kétes szabadságával van eleresztve. Nincs egyetlen hiteltelen pillanata, egyetlen rossz hangsúlya vagy rossz mozdulata. Játékbeli mestere, Fodor Tamás, a nevelő, kicsit mindannyiunk tanítójaként szól hozzánk, ha színpadra lép. Most is így van. S micsoda megkönnyebbülés, mikor – igaz ugyan, hogy vendégszöveggel, de okkal – felordít, az álnok, ünnepi hazugságcunamit hallva: „Mi ez a szar?” Hát van, aki érzi? Van, aki tudja? Igen. Egy nevelő. Egy tanár, akit Fodor Tamás játszik, „mosolygó kétséggel”.
Zsigmond Emőke nem a klasszikusan elszánt királylányt játssza, inkább vad és zilált Elektrát mutat. Sokat van ő közönség előtt, nagy szerepeket játszik, s örömteli, hogy mégsem lehet megoldások és fogások ismétlésén kapni. Szenvedélyes, nagy pillanatok sora épült be ebbe a szerepébe is. Bámulatos minden Oresztésszel közös jelenete, a találkozás, a felismerés, a krízis és az eltávolodás is. Nagy Zsolt Jupitere, ez a cinikus, fáradt, örökéletre ítélt nagymenő nem is szenvedheti. Nagy Zsolt istenfigurája egyébként olyan, mint egy keserű és irigy menedzser, aki megérzett valamit az ember – általa nem birtokolható – óriási szabadságából. Abból, hogy be lehet fejezni, ha úgy adódik.
(Bocsánat a személyes emlékért: Sok évvel ezelőtt Prométheusz történetét játszottuk. Az ötödikesek azt találták ki, hogy a Kaukázushoz láncolt hőst Zeusz feleségestül meglátogatja. A rögtönzés így alakult: Zeusz: Tartozhattál volna hozzánk! Prométheusz: Á, az emberek különbek nálatok. Dolgoznak. Héra: Arra te tanítottad őket. Prométheusz: Ti meg semmit se csináltok… A beállt csöndben Zeusznak segítve súgtam, hogy „Az istenek örökké élnek!”, de Cs. S., az osztály Prométheuszt játszó fenegyereke ütötte le a labdát: Ja! És az emberek meg tudnak halni! Ti pedig örökké éltek, ha akartok, ha nem.)
 Jéger Zsombor és Für Anikó. A képek forrása: Örkény Színház |
Znamenák István megkapta a darabbeli Főpap pár mondatát is, él is a hatásos tirádával. De petyhüdt Aigiszthoszára óvatosan kell figyelni, mert pár mondatától már rosszul alszik az ember, oly szörnyen ismerős a helyzet: „Mióta hatalmon vagyok, minden tettem, minden szavam csak arra szolgál, hogy bálványképpé emeljem magam. Azt akarom, hogy minden alattvalóm lelkében ott legyen a képem, és érezze szigorú tekintetem súlyát mindig, ha egyedül van, akkor is, ha a legtitkosabb gondolatait gondolja, akkor is.” Viszolyogtató, kegyetlen féregember ez a király, és a megformálása pompás, ijesztő és röhögtető.
Für Anikó a történet végén beáll az éneklő Erinnüszök, a bosszúálló istennők közé is. Ám addig eljátszik mindent, amit egy szerencsétlen, bűnt és bánatot ismerő asszony, egy bántalmazó és bántalmazott anya tudhat a világról. Hogy Für Anikó mekkora színészünk, azt egyre többen tudjuk. Olykor egyetlen gesztusa bevilágítja az évadot, emlékezzünk csak a Hercegnő arcjátékára A hattyú című Molnár Ferenc darabban. Itt meg, mikor azt mondja: „Volt egy fiam…”, kihagy a lélegzetünk a fájdalomtól. (Vajon hol késik a Kossuth-díja?)
Szellemes, gazdag, s rendkívül hasznos az előadáshoz tartozó digitális műsorfüzet. Idéznék belőle, de tessék inkább megnézni. Lendületes, érzékeny szöveg született a Hubay-fordításból. A kollektív bűntudatba bénult város cselédsorsú királylányának szép mondatai jórészt megmaradtak. Azt mondja például a jövevénynek: „Amikor megláttalak, elfelejtkeztem a gyűlöletemről. Látod, mi lett a vége; az emberek itt szeretik a rossz végzetüket, szükségük van a megszokott fekélyre, gondosan kezelik is, piszkos körmükkel folyton fölvakarva.”
De az már nem hangzik el, pedig Sartre-nál ezt követően még írva áll, hogy „Csakis az erőszak gyógyítja meg őket, mert a rosszat le nem győzi más, csak a másik rossz.” Ezt bizony, kihúzták, s aligha véletlenül. Talán mert szeretnének – szeretnénk – hinni valami más megoldásban. Akár abban a mesében, amit Oresztész idéz végső reményében és kétségbeesésében, a patkányoktól ellepett Szkürosz városát megmentő vándormuzsikusról. Hogy jön majd egyszer valaki, talán egy furulyás, aki olyat tud, amit mi nem tudunk, leveszi rólunk a rontást, s elviszi magával a legyeket, meg a patkányokat is. Reménykedjünk.
Az előadás adatlapja az Örkény Színház honlapján itt található.