Most leírom, hogy hogyan zajlana egy igazgatóválasztás akkor, ha normális időket élnénk. Éppen ezért igyekszem figyelmen kívül hagyni azt a rendkívüli helyzetet, amit az ún. színháztörvény hozott létre; nem vagyok hajlandó tudomásul venni azt a kocsmaszabályt, amivel a kormányzat operál: „aki rendel, az fizet”, vagy fordítva: „aki fizet, az rendel”. Mert a kocsmában igaz, de egy kulturális közszolgáltatásra kötelezett demokratikus kormányzat esetében nem igaz, neki ugyanis fizetni kell, és nem jár cserébe ideológiai-politikai hajbókolás. Sem.

Szóval egy normális igazgatóválasztás első lépése a kiírás maga. Ez jelen esetben a szokásos szöveg, a színházzal kapcsolatos specifikus elvárásokat nem támaszt. Pedig ha az önkormányzat komolyan venné fenntartói szerepét – és fogalma lenne a Vígszínházról –, akkor akár támaszthatna is. Nem politikai elvárásokat persze, nem is tartalmit ("egy magyar, egy klasszikus, egy kortárs", dehogy), hanem strukturálisat, például.

A következő lépés a szakmai bizottság. Ez a törvény értelmében kilenc tagból áll, amelyből négyet plusz egyet a minisztérium küld. Lehetne nevesíteni a küldő személyét – nem fogom. Csak leszögezem – nem nehéz –, hogy ilyenformán a minisztériumnak (a kormányzatnak, az államnak) többsége van a szavazásnál.

Két ember jön az adott színházból. Az egyik a szakszervezet képviselője, a másik a színház dolgozóit, az ő akaratukat képviseli. A főváros is két embert küld a szakmai bizottságba. Ez a két ember az előző ciklusban és most is két politikus: Tóth József és Hassay Zsófia. Igen, a szakmainak nevezett bizottságba ül be ez a két ember, hogy szakmai véleményt fogalmazzon meg az adott színház működéséről és a pályázókról.

A minisztériumi küldöttekkel most nem foglalkozom; ők hozzák a rájuk bízott szavazatot, ezért tökmindegy, hogy ismerik-e az adott színházat vagy sem. Az is tökmindegy, hogy ismerik-e a pályázókat – elég annyit tudniuk, hogy kire kell szavazni.

Normális esetben ezen a fórumon komoly megbeszélés és vita zajlik. Normális esetben a bizottság tagjai nem nullázzák le a szakmaiságot, hanem épp ellenkezőleg: ők maguk szakemberként, a saját szaktudásukkal vesznek részt a diskurzusban, mert van nekik ilyen. És az, hogy most nincsen, bizony a főváros sara.

Lehet, hogy meg kell itt magyarázni, miért fontos, hogy a szakmai bizottságban szakemberek üljenek. Tegyük föl, hogy a Vígszínház igazgatói pozíciójára pályázatot nyújt be Eszenyi Enikő, a jelenlegi igazgató, Rudolf Péter, aki sokáig volt a társulat tagja, és még ketten, akik mindmostanáig – vagy e pillanatban is – egy-egy vidéki színházat igazgatnak, valamint egy rendező, aki volt már vezető pozícióban, vagyis a kiírásnak megfelel, de mostanában leginkább vidéken és a határon túl rendez.

Normális esetben ilyenkor a pályázati határidő lejárta után, a beérkezett pályaműveket megszemlélve a fenntartó arra a döntésre jut, hogy olyan szakembereket küld a bizottságba, akik az összes pályázó szakmai életét ismerik. 

Ebben az abnormális helyzetben, amelyben élünk, logikus és természetes, hogy a minisztériumi küldöttek akkor is a fentről rájuk bízott szavazatot hozzák, ha Peter Brook is a pályázók közt van. Logikus és természetes, hogy többségük lévén az ő szavazatuk lesz az előterjesztés a kulturális bizottságnak.

A főváros kulturális bizottsága normális esetben meghallgatja a pályázókat. (Hallom, ebből a szempontból visszatért a normális eset: lesz kulturális bizottsági meghallgatás.) És ugyan tudható, hogy ki-ki „előkészített” szavazattal érkezik, mégis itt lehet némi esély arra, hogy teret nyerjen a szakmaiság. Nem tudom, kik a kulturális bizottság tagjai, de ha mind a közgyűlésből verbuválódnak, akkor ez az esély is elszáll. És ha az ülés nyilvános lesz, akkor ezt végig is nézhetjük. 

De miért is kellene legalább némi esély, és mire? Hát arra, hogy a bizottság – és nyomában a közgyűlés – ne azt a jelöltet szavazza meg, akit a pártközpontból javasolnak. Ehhez ugyanis formálisan joga van – végső soron a főpolgármesternek –, de alapja, muníciója csak akkor van hozzá, ha a szakmai bizottságban akad egy, de inkább két olyan ember, aki a miniszteriális javaslattal, valamint az ülés átpolitizálásával szembe mer és tud menni. Ha nemcsak lappang, de a felszínre is tör az esetleges véleménykülönbség. Ha vannak ott olyanok, akik ismerik a pályázókat, és tudják azt is, hogy mi a tét. 

Ezt a két önkormányzati küldött soha nem fogja tudni teljesíteni. (Ráadásul az „egy cigány, egy király” baromi demokratikusnak tetsző, valójában mélységesen ostoba gesztusa miatt az egyikük föltehetően a miniszteriális küldöttekkel szavaz…)

Szerettem volna leírni egy „normális” szakmai bizottságot, normális eljárásrendet. Nem sikerült: minduntalan belecsúszik a jelen „nem-normalitása”, amiben – erősen úgy tűnik – a fővárosi önkormányzat is partner. 

Szerintem ezek után a legfőbb teendő: átnevezni ezt a bizonyos bizottságot, kivenni belőle a „szakmai” jelzőt, hiszen puszta csúfolódás az egész.

Én három emberről tudok, aki azért nem adja be a pályázatát a Vígszínház igazgatói posztjára, mert ilyen körülmények között épp az elbírálás  szakmaiságát nem látja biztosítottnak.

Döntés persze lesz. Az akármilyen bizottság mérlegelheti Eszenyi elszántságát, hatalmas akaratát, határtalan odaadását. Megnézheti a színház műsorát (szívesen megkérdezném a bizottsági tagokat, mit és mennyit láttak belőle, csak azért nem tenném mégse, mert hát tökmindegy ez is), és az egyes előadásokat: ez is hullámzik, meg az is. Vannak nagy, szakmailag is elismerést kiváltó, megérdemelt sikerek, mint például A Pál utcai fiúk. Voltak kudarcok – ami egy színházban természetes, elvégre nem komputer generálja az előadásokat, hanem művészek hozzák létre. Beszélni azokról a produkciókról lenne érdemes – e cikk kereteit ez biztosan túlfeszíti -, amelyek a siker mezét öltik magukra, de tartalmilag-esztétikailag erősen problematikusak. Ilyen volt például A diktátor, Chaplin filmjének színpadi adaptációja, amelyben a kiváló, technikailag bámulatos képességekkel bíró színész, ifj. Vidnyánszky Attila lehengerlően játszotta el – Chaplint. A tökéletes imitáció mögül azonban teljességgel hiányzott a diktátor, vagyis az a valami, amiről Chaplin filmje szólt. Lehetne folytatni a sort – az Anna Kareninával, a II. Richárddal például – de ezek még mindig nem egy kinevezés ellen, csak a valódi szakmai mérlegelés mellett szólnak. Az már súlyosabban esik a latba a kinevezés mérlegelésénél, hogy a színház társulata és az igazgató körüli adminisztratív személyzet nagyjából úgy néz ki, mint a Blaha Lujza téri aluljáró csúcsforgalom idején: jönnek-mennek. Valamit ugyanis jelez ez a túlpörgött fluktuáció, ami a külső szem számára egyrészt a társulati összetétel kiegyensúlyozatlanságát, másrészt nemcsak a távozók szerint belső feszültséget mutatja. Egy komoly mérlegelés keretében értékelni lehetne az igazgató személyes fellépéseit a színház élén, amelyek dicséretes módon aktivizálják a közönséget, és szemügyre venni a nyilatkozatait is (esetleg hozzátéve, hogy nem szerencsés örök időkre "a folyóban maradni", előbb-utóbb ki kell úszni valamelyik partra), és ebből-abból a bizottság levonhatna egy-két következtetést. Lesznek majd szándéknyilatkozatok – lefogadom, hogy vigyázva lesz a politikai kiegyensúlyozottágra. Ilyenkor azt lenne érdemes megnézni, hogy a szándéknyilatkozat aláírója mikor volt jelen utoljára a színházban. A bizottság megnézhetné a számokat is – na, ezt tán meg fogja tenni –, és miután látja, hogy a rubrikákban minden milyen pompás, esetleg mögé nézne. Igaz, ez komoly munka, sok energiát fölemészt; nem beszélve arról, hogy ehhez tényleg ismerni kell az előadásokat.

A Vígszínház ebben az írásban példa; a szakmainak nevezett bizottság abszurditását bizonyítom vele.

Summa: az is bolond, aki pályázatot nyújt be előzetes kormányzati garancia nélkül.