Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉT TESTVÉRMŰ

Philippe Jordan és a Bécsi Szimfonikusok a Zeneakadémián
2020. febr. 2.
A zeneirodalomban seregnyi olyan mű akad, amely valamilyen szempontból közeli rokona egy másik alkotásnak, az összetartozó kompozíciók mégis viszonylag ritkán kapnak helyet egy és ugyanazon hangverseny műsorán. Most ilyen alkalomnak örülhettünk. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
A Jordan név ismerősen cseng a zenehallgatók számára. Svájc jeles karmestere, Armin Jordan (1932–2006) az osztrák–német repertoár s ezen belül kiváltképp Mozart és Wagner elsőrangú, míves-ihletett interpretátora volt, hazájához kitartóan hű, a többségnél kevesebbet utazó s ily módon a maga korában már némiképp – rokonszenvesen – anakronisztikus karmester, aki az Orchestre de la Suisse Romande vezetőjeként ért pályája csúcsára a nyolcvanas-kilencvenes években. Fia, Philippe Jordan (1974) annyiban mindenképpen elfordult az apai pályaeszménytől, hogy ő bizony elment „világot” látni: bár szülővárosában, Zürichben tanult, a karrieralapozás személyiségformáló éveit a nagy szülői árnyéktól távol, német földön töltötte, majd fontos párizsi esztendők következtek, hogy az utóbbi időben az európai zene egy másik fővárosában dolgozzék, a Bécsi Szimfonikus Zenekar élén.

Philippe Jordan
Philippe Jordan

Különös arra gondolni, hogy egy immár százhúsz éve működő együttes, amely ráadásul Beethoven városában éli mindennapjait, eddigi fennállása során nem készített teljes felvételt a zeneszerző összes szimfóniájából, s hogy erre csak most, a prométheuszi szellemű alkotó születésének kétszázötvenedik évfordulója közelében került sor. Márpedig a hírek szerint a Bécsi Szimfonikusok esetében ez így történt: Philippe Jordan vezényletével a közelmúltban rögzítették a kilenc remekművet, s a sorozat nemrég látott napvilágot. Nyilvánvalóan ehhez – és persze a jeles évfordulóhoz – kapcsolódik, hogy a zenekar és karmestere most ezekkel a művekkel turnézik: Budapestre az 5. és a 6. szimfónia előadóiként érkeztek.

A két mű „horoszkópja” és jellemrajza sokféle hasonlóságot mutat. Egyrészt egymással párhuzamosan, ugyanazokban az években keletkeztek, másrészt ősbemutatójuk is egyszerre valósult meg: azon a számtalanszor emlegetett hangversenyen – a Theater an der Wienben, 1808. december 22-én –, amely legalább három dologról volt nevezetes: egyrészt fűtetlen teremben zajlott, másrészt nagyon kevés és nem kielégítő próba előzte meg, harmadrészt maratoni műsort zúdított a vacogó közönségre, amely hallhatta az Ah! perfido koncertáriát, a C-dúr mise Gloriáját és Sanctusát, a G-dúr zongoraversenyt, a Karfantáziát, valamint az 5. és 6. szimfóniát. A lexikális egyezéseknél azonban fontosabbak a tulajdonságok párhuzamai: mindkét mű része annak a markáns átmenetnek, amelynek során Beethoven műfaji és stiláris értelemben előkészíti a bécsi klasszika átalakulását korai romantikává. Mindkét műben, de kivált az 5. szimfóniában erre utalnak a rendkívüli indulattartalmak, a szenvedélyes kifejezésmód korábban nem tapasztalt eszközei, az 5.-ben ehhez csatlakozik a mű egysége felé tett lépés a visszatérő tematika és a négy tétel egyetlen összefüggő folyamatként való értelmezése terén, ami egyenesen mutat a szimfonikus költemény majdani műfaja felé. A természetfestő és tételeit feliratokkal ellátó 6.-ban pedig ott a születő programzene – joggal véli úgy a zenetudomány, hogy e mű nélkül aligha született volna meg a Fantasztikus szimfónia.

Philippe Jordan vezetésével a Bécsi Szimfonikusok együttese a két művet a számozáshoz képest fordított sorrendben szólaltatta meg, előre engedve természet és ember együttélésének szélesvásznú tablóját, s a koncert végére hagyva a sorssal küzdelmet vívó és végül győzelmet arató hős szimfonikus drámáját. Ha arra keressük a választ, mi volt a két interpretáció kulcsa, ezt talán úgy fogalmazhatjuk meg leghitelesebben, hogy Philippe Jordan vezénylése a már említett átmenetiséget, a stiláris elmozdulás jelenségét állította középpontba, s értelmezésével „elment a falig”: olyan romantikusan vezényelte a két művet, amennyire megtehette ezt anélkül, hogy a klasszikus kifejezésmód kereteit radikálisan szétrombolta volna. Ez a romantikus értelmezés azonban nem a két világháború közti nagy karmesteriskola jeleseinek romantizáló olvasata volt, vagyis nem a fennköltség és pátosz, hanem a határozottság, az energia, a drámaiság, a kontrasztgazdagság tette romantikussá – némiképp hasonlóan ahhoz, ahogyan egyik-másik korunkbeli historikus karmester, például John Eliot Gardiner előadásai „forradalmiak és romantikusak”. De említhetnénk párhuzamként a Beethovent szintén szívesen vezénylő Giovanni Antonini robbanékonyságát is.

Ugyanakkor Philipp Jordan vezénylése nemcsak energikus és drámai volt, de komplex is: eszköztárában fontos szerepet játszott az intellektuális megközelítés, az elemző interpretáció, a részletgazdagság érvényesítése. Rendkívül kifejező és plasztikus mozdulatkultúra segítségével kommunikál muzsikusaival, olyan ösztönző humanizmus szellemében, amely a zenekart és muzsikusait sorolja első helyre, a karmesteri jelenlétet, legyen bár mégoly határozott és erőteljes, csupán egy eszmeiség szolgálójának és közvetítőjének tekintve. Ez a vezénylés tehát a maga összetettségében tárta elénk Beethoven két szimfóniáját, megmutatva a művek klasszikus és romantikus vonásait, indulatait és logikáját, formájuk egészét és érzékenyen egymáshoz illesztett részleteiket.

A zenekar láthatóan nagyon kedveli Jordant, aki rövidesen leköszön a Bécsi Szimfonikusok éléről, hogy a városban maradva átvegye a Staatsoper művészi irányítását. Örömmel és lelkesen játszanak keze alatt. Megszólalásmódjukban érezni a bécsi hagyományt: erre utal a hangzás emberközeli természetessége és a technikai perfekcióhoz való feltűnően normális hozzáállás. Nem stúdiótökéletességű, hanem élő koncerteket játszanak, olykor előfordulnak gikszerek (hibázott a Pastorale-szimfóniában az oboa és a kürt is, a Sorsban a scherzo „robusztusan viharzó” trióját nem épp makulátlanul indították a mélyvonósok), de minden hiteles, szuggesztív, közlékeny, emberi, s ily módon egyszersmind magával ragadó és felemelő is. Nagy és emlékezetes koncert volt, s ezt így érezte a hazaindulni nem akaró közönség is, amelynek a ruhatári roham előtt egy Egmont-nyitányt és egy Pizzicato-polkát sikerült kicsikarnia a vendégekből.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek