Revizor: Amikor Kaposváron végeztél, már úgy vágtál neki a pályának, hogy Ördög Tamás rendezővel egy pár voltatok. Ennek mi a jó oldala és mi a nehézsége?
KVE: Nekem a vele való munka szabadságot és biztonságot ad, ráadásul már eleve túlléptünk azon a fázison, amelyben meg kell fejtenem, értenem, tapasztalnom, milyen módon kommunikál egy munkatárs. A nehézséget az okozza, hogy ugyanaz az időbeosztásunk, ami nemcsak praktikus szempontból okoz gondot – hogy ugyanakkor kezdünk és végzünk –, hanem abból is, hogy ugyanarra az időszakra esnek a nagy energiákat igénylő munkafázisaink.
R: Többedszerre nyilván azért dolgoztok együtt, mert jól tudtok együttműködni (persze vannak alkotópárok, akik éppen ennek az ellenkezőjére jutnak). De ez nem jelenti-e egyúttal azt is, hogy mindketten elestek a lehetőségtől, hogy másvalakivel dolgozzatok, aki az adott helyzetben kézenfekvőbb lenne?
KVE: Tominak az utóbbi négy évben voltak olyan munkái, amelyekben nem vettem részt, de velem kétségkívül gyakran dolgozik. Egyébként szoktunk erről beszélgetni, ő azt mondja, egyszerűen velem akar dolgozni.
R: És te is dolgoztál mással.
 Jelenet a Lady Chatterley szeretői című előadásból. |
KVE: Igen. Schilling Árpáddal, Bagossy Lászlóval és Lukáts Andorral.
R: Mi az, ami kizárólagosan a te kompetenciád egy munkában?
KVE: A színészi munka, ami engem ki is tölt. Ez olyan, amit egyedül végzek el magamban, és ami néha túlnyúlik a próbákon is. Egyébként a legutolsó munkánál azt vettem észre, hogy sokkal stréberebbül dolgozom, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző rám – most sokkal fókuszáltabban állt rá a gondolkodásom. Vágyom arra, hogy jó színésznő legyek.
R: Ki a jó színésznő?
KVE: Minden ember egyedi – egy jó színész meg tudja mutatni ezt az egyediséget úgy, hogy teljesíti mindazt a rá váró komplex feladatot, ami egy szereppel és csapatmunkával együtt jár. És ezzel nem azt állítom, hogy egy színésznek markáns, nagy egyéniségnek kell lennie, hanem azt, hogy azt tegye átélhetővé, hozzáférhetővé, amilyen valójában ő maga. A jó színész nyugodt, koncentrált – és akkor bármit meg tud csinálni. Én a szabad színészeket látom jónak, akik merészen és vadul tudnak egy témához hozzáállni, akár meghökkentő képzelőerővel. Az pedig nagyon jót tesz a színházi munkának, ha valaki rugalmas, mind gondolkodásban, mind tettekben.
R: Mi határozza meg a közös munkátokat: az, hogy ki hol tart, illetve hogy titeket külön-külön mi érdekel inkább?
KVE: Megosztjuk egymással a munka-vágyainkat. A Lady Chatterley szeretője egyebek miatt azért is volt érdekes munka, mert az volt közben a célom, hogy szélesítsem az érzelmi komfortzónámat. Aztán közvetlenül két szülés után azt éreztem, hogy én ezt most nem tudom eljátszani, mert nem tartok még ott fizikailag és lelkileg sem, úgyhogy arra jutottunk, hogy valaki mást kell erre a szerepre keresni. El is kezdtünk közösen keresni, de végül nem találtunk olyan színésznőt, aki beleillett volna ebbe a koncepcióba és ebbe a stábba – ami nyilván nem azt jelenti, hogy ne lenne számos nagyszerű kolléga, aki ezt a szerepet el tudná magas színvonalon játszani.
R: Akkor jól sejtettem, hogy ez a szerep fizikailag nagyobb kihívás a korábbi munkáidhoz képest. Kaptatok annak idején ehhez megfelelő képzést? Mennyire lehet az ilyesmit menet közben is tanulni?
KVE: Egy táncosnak nyilván lényegesen nagyobb testtudata van, hiszen a képzésük kifejezetten arra irányul – ugyanakkor az ezzel való foglalkozás a színészképzésben is jelen van. Aki már színművészetis hallgatóként eljut ebben egy megfelelő szintre, és ez a többi képességével is szinkronban van, majdnem biztosan kikiáltják tehetségnek. A többségnek azonban idő, amire színészként is összhangba kerül saját magával, a fizikumával, ami csak akkor történik meg, ha rengeteget dolgozik ezen. Persze olyan is előfordul, hogy csak úgy meglesz.
R: Gondolom, ez alatt a próbaidőszak alatt sok volt ebben számodra az előrelépés.
KVE: Igen, haladtam. Az érzelmek felől közelítettem, úgy álltam neki a munkának. És a partnerem is sokat segített ebben. Rába Roland topszínész, ez alap. Emellett nagyon odaadó. Vele egyértelműek a dolgaim, nincsenek kérdéseim. Megyek mellette és nem ijedek meg attól, amit ez ad. Vonzó, kellemes, természetes állapot.
 Fotók: Ofner Gergely |
R: Az előadást többek között a felnevetéseid tagolják. Nagyon jellegzetes, de többféle ez a nevetés. Mennyire volt ez a nevetés-dramaturgia tudatos? Vagy a próbákon alakult ki, spontán módon?
KVE: Tudatos volt, rendezői kérésre került bele.
R: Érdekes a színházi nyelv, amivel dolgoztok. Jellemzően van egy erős törekvés a valószerűségre, amitől az előadás egy része egészen olyan, mintha már-már a valóságot látnánk, de mindig vannak olyak jelek, gesztusok, részletek, amivel nagyon erősen teatralizáljátok. Ennek van egy sajátos izgalma.
KVE: Nagyon igyekszünk azt kizárni, hogy bármi is csinált legyen – törekszünk a hihetőségre, átélhetőségre. De nem civil módon szeretnénk valóságosak lenni, hanem olyan előadásokat igyekszünk csinálni, hogy akik nézik, azok ne tudjanak elszakadni attól a világtól, ahova visszük őket. És ezt mindenekelőtt jó színészekkel lehet megvalósítani, mert ők jó esetben úgy elvarázsolják a nézőt, hogy az belekerül az előadás valóságába, és a végéig ki sem jön onnan. Ha pedig egy néző elveszti a színészt, és már csak azt látja, hogy színházban van, egy előadást néz, aminek nemsokára vége, akkor azzal a nézővel sajnos nem sikerült.
R: Az előadásaitokból a személyes érdeklődésetek nyilvánvaló módon beazonosítható – legalábbis nagy vonalakban kiderül, hogy milyen anyag érdekel benneteket. Egy jó előadásban természetes módon benne van az a közeg is, amiben készül, akárha csak apró jelekben is. Ugyanakkor kérdés, hogy ezen kívül dolga-e egy független kis színházi csapatnak, hogy a körülötte levő valósággal konkrétabban is foglalkozzon?
KVE: A színház tényleg egy fórum, és jelentése van, hogy egy színésznő adott esetben mit tesz meg a színpadon. Én ebből a szempontból tudok erről a kérdésről gondolkodni. Aki egy szűk regiszterben képes csak dolgozni, az keveset is fog tudni mondani. Ha egy színésznek megvannak az erős szakmai alapjai, hogy azokra építkezve bátran dolgozzon, akkor nem fog félni semmitől – attól sem, hogy a hétköznapi valóságról beszéljen egy-egy munkában.