Egy alkotó erejét, azt hiszem, a megújulás képessége mutatja meg leginkább. Az, hogy mennyiben képes a korábbi előadásaival párbeszédbe elegyedni, folytatni vagy éppen megtörni őket, és olyan életművet görgetni előre, amelyet kaleidoszkópszerűség, állandó mozgás jellemez. Persze, nem csak vagy nem feltétlenül a tematikus és formai megújulás szükségéről van szó, hiszen az önmagában csupán a koreografálás eszközeinek felmutatása volna. Ez a mozgékonyság elsősorban a koncepció szintjét határozza meg, egyszerre utal vissza és mutat előre. Egy ilyen életműben pedig nincsenek nyugvópontok, mert a látszólagos nyugalom is zsongásokkal teli. Mihelyst valami klasszicizálódna, megmerevedne benne, a belső kis mozgások azonnal megbontják, és váratlan konstellációba rendezik. A kérdés az, hogy az alkotó ezekben az újabb és újabb konstellációkban is képes-e a saját nyelvét működtetni.
 Jelenetek az előadásból |
Hód Adrienn Még egy táncelőadás című, legfrissebb munkája kapcsán ezt a kérdést is feltehetjük, hiszen jó kilátást nyújt az eddigi munkákra, és izgalmas távlatokat nyithat az elkövetkezőkre. Maga a koreográfia címe is egyfajta csomósodást jelöl egyébként, azt, hogy itt egy folytonosságról, hasonlóságon alapuló kreációról van szó: még egy. Az előadás valóban, számos kis még eggyel tele, melyek átjárják, ismerőssé és szinte otthonossá teszik a látottakat. Szinte. Mert Hód, persze, minden föltételezés ellenére, ezúttal sem enged hátra dőlni, nem engedi magát kiismerni.
Három alak, három előadó érkezik a színpadra, csak úgy lazán, civilen, kábé tréningruhában. Mintha éppen próbára érkeznének. Felsorakoznak a közönséggel szemben, majd egymásnak adogatva a stafétát, akárcsak a Délibáb (2019) második felében, vagy a brémai Unusual Symptoms társulattal együttműködésben megvalósult Coexist (2019) című előadásban, bő egyórás „ki mit tud” következik.
Van itt aztán minden. A háromszor 24, azaz összesen 72 mikroszituációban Márcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba és Jenna Jalonen vérbeli clownokká változnak, akik macskák, anyák, kacsák, rákok, karatekölykök, cowgirlök, trollok, pantomimművészek, primadonnák és saját maguk bőrébe bújva, izomorf identitások egész garmadáját sorakoztatják a színpadra (a koncepció ennyiben a Szólókat /2017/ is idézi). A szituációk roppant szórakoztatóak, hiperbolikusak, humorosak, melyekben még egyszer megtapasztalhatjuk, mennyire természetesen és sallangmentesen képesek az előadók megszólalni, és még egyszer üdvözülhetünk a gátlástalan, meztelenséget sem nélkülöző játékban. Jalonen például a saját fanszőréből kifeszített „húron” kezd el bendzsózni, máskor Molnár heregolyóinak pöckölgetése közben a Jingle bellst énekli, Canabarro pedig a hátsó feléből szájat formálva – a közelmúltban rendőrséget is megjárt ügyre utalva – annak az illetőnek üzen, aki előadásokból vett, pucér jeleneteket és videókat pakol fel egy pornóoldalra.
 |
Mégis, valahogy nemcsak előttünk, nemcsak a színpadon zajlanak a történések, hanem egy elemelt metaszinten is: a jelenetek közvetlenek, hódosak, ugyanakkor a megszokottnál nagyobb mértékben ironikusak és önreflexívek. Mintha csak a színpadi tér hegemóniájának keserűségét rajzolnák ki. Mi határozza meg a színpadra lépő előadók (ön)azonosságát, mi irányítja a cselekvéseiket? Van-e átjárás az azonosságok között, van-e átjárás fantázia és valóság, színpad és nézőtér között, létezik-e szabad akarat? – Hód összemossa-kutyulja a dolgokat, összezavarja a különbségtételeken alapuló, ábrázoló színház működését, összezavarja a nézőket is. Mert hiába nevetünk, a nevetésbe némi zavar vegyül, minden jelenet egyszerre vicces, obszcén, és megalázó is. Ebben az előadásban a játék kényszerűsége, a szeretet- és sikeréhség, valamint a közönség tekintetének való kitettség és kiszolgáltatottság dominál. „Hányan láttatok már meztelenül?” – kérdezi Canabarro; „Nézzetek!” – rebegi Molnár letolt gatyában.
Persze, nem csak az előadók, a közönség nehézségeiről is szól a Még egy táncelőadás. Ahogyan azt a Grace-től (2016) kezdődően megszokhattuk, az első részt, határozott cezúrát követően, egy élesen különböző második szakasz váltja. Talán kifulladtak a táncosok, elfáradt a megszokott koncepció, unalmassá válna az ismétlés, ezúttal nem a téboly és korlátlanság, a hús és tabuk bugyraiba való baconi alámerülés következik (e tekintetben azt gondolom, nem nagyon lehet a Sundayt /2018/ felülmúlni). Ezúttal egy klasszikusabb formavilágot idéző, szolid lezárás következik, amit – legalábbis a premier estéjén – nem visel jól a közönség: körülbelül tízen távoznak, és egy néző beletapsol az előadásba.
 A képek forrása: Hodworks |
Kinyílik a hátsó ajtó, Dinara Klinton zongorista a tér hátsó részében álló hangszerhez sétál, majd Liszt Ferenc Transzcendens etűdök című zongoraművéből játszik. Szokatlan és meglepő fordulat következik: az előadók táncolni kezdenek. Igen, táncolni: ki-ki a saját formanyelvén belül – Molnár finom, kecses, Canabarro merész és darabos, Jalonen gimnasztikus és ruganyos mozdulatokkal – improvizatív, lírai mozgássorokat ad elő, mély, befelé irányuló koncentrációban. A mozgások lágyan egymásra hajolnak, puhán bontakozik egyik mozdulat a másikból, ám többé nincsenek találkozások, nem érnek össze a táncok (éles ellenpontként a koreográfia kinesztéziát „tagadó” első felének). És közben, lassanként valamiféle „hiba” furakszik a mozgásokba: sokasodnak az akadozó, erőlködő mozdulatok, melyek belülről felfeszítik az előadást. Ennek csúcspontja, mikor Canabarro hosszú percekig, görcsösen igyekszik testét mozgásra bírni, ám képtelen mozdulni. Nem modern improvizáció, amit látunk, nem lírai tánc, vagy nem egészen, de nem is a korábbi években megszokott őrület – itt minden apró törésvonal, minden „hiba” valahogy egy másfajta konstelláció felé mutat. Ezzel az előadással mintha Hód a pályájának egy szakaszát búcsúztatná, ám egyelőre nem tudni, hogy merre indul tovább.