Amikor egy színház a Macskajátékot tűzi műsorra, aligha kell feltennünk az amúgy jogos kérdést, hogy miért pont ezt, miért pont most, miért pont itt. A Nemzeti Színház bemutatója kapcsán is egyértelmű a válasz: van egy nagyformátumú színésznőjük Udvaros Dorottya személyében, akit özv. Orbán Béláné született Szkalla Erzsébet szerepével ajándékoztak meg, mindannyiunk örömére. Természetesen rendelkeznek megfelelő partnerszínészekkel Giza, Paula, Egérke és Csermlényi Viktor szerepére. Ráadásul egy Nemzeti Színház munkaköri leírásába okvetlenül beletartozik, hogy ismertesse meg közönségét a klasszikus magyar drámairodalom kincseivel, és Örkény István műve ebbe a kategóriába illik.
 Udvaros Dorottya és Blaskó Péter az előadásban |
A színrevivő Szász János szempontjából a szereposztás után a következő kérdés minden bizonnyal a szöveg. A Nemzetiben nem Örkény Macskajáték című színdarabját játsszák, hanem saját verziót, amelyet Kulcsár Edit dramaturg a színpadi műből, az alapjául szolgáló regényből és a filmből szerkesztett össze. Nem ismeretlen eljárás ez; az Örkény Színház Macskajáték-bemutatójához, Mácsai Pál rendezéséhez Gáspár Ildikó a regényt adaptálta. Volt annak emlékezetes hozama az előadásban: a monológ, amelyben Pogány Judit elmesélte nagybábonyi útját. A Nemzeti Színház szövegváltozata azonban nemigen látszik profitálni abból, hogy elhagyta az Örkény által színpadra írt textust. Nagy Mari színészileg a lehető legideálisabb Egérkéje például kifejezetten veszít: húztak a nagyszerű levélmonológjából, ráadásul nem mondhatja el Csermlényi elmaradt vacsorájának megsemmisítését, hanem eljátsszák egy erőltetettnek ható burleszkjelenetben, amikor is Udvaros Dorottya a szaladgáláshoz illő zenére és stroboszkóp villogására a zongorába veti a meggyűlölt húsleves minden elemét és az ötven fánkot.
Betoldás is van olyan, amit nehezményezhetünk: a kérés, amikor Orbánné avval fordul levélben a nővéréhez, hogy Giza fia – aki eleve nem szívesen kerül kapcsolatba magyarokkal – szerezzen külföldi turnémeghívást Csermlényi Viktornak. A regényben Orbánné ezt a kínos, korrumpáló felhívást nem küldi el, hanem összetépi a levelet. Itt azonban úgy hangzik el, mintha véghez is vinné tervét. (És ha már a darabot ért sérelmeknél tartunk: Orbánné a lila fényben úszó Nárcisz presszóban ezúttal ajándékot is kap Paulától: egy üveg parfümöt. Igen megörül, rögtön ki is olvassa lelkesedve a márkáját, így: Csanel. Mármost elképzelhető-e, hogy Orbánné, akinek Giza franciául idézi Victor Hugót a levelében, ne tudná, hogyan kell kiejteni a Chanel szót?)
Formailag természetesen nincs levélírás, és a telefonhívásokat is legfeljebb egy-egy csörgés, adott esetben a vonal megszakadását jelentő szaggatott sípolás jelzi. (Könnyen lehet, hogy a fiatal nézők ezt a hangot nem is ismerik.) Kapcsolata fenntartása közben a két nővér mozgásban van, olykor közvetlenül is kontaktálnak, máskor előre, a közönség felé beszélnek. Néha energiát spórolnak egy-egy markáns részleten, például a mindig lehengerlően ügyintéző Orbánné a Csermlényinek szóló vacsorás távirat sztornózását a fotelben elomolva, elhaló hangon tárgyalja le.
 Tóth Auguszta |
Visszatérve az említett zongorához, azt Udvaros Dorottya maga húzta be a színre az elején. Az előadásnak, amely nem idegenkedik az érzelgősségtől, meghatározó képe a zongora, a rajta álló sokágú, antik gyertyatartókkal, a bennük égő gyertyákkal. A színpad jobb szélén megismétlődik a látvány, ott Károly Kati ül a hangszerénél, s zenével kíséri, alkalomadtán szinkronizálja a játékot. Mielőtt elfoglalta a helyét, ő is meggyújtotta a maga gyertyáit. A zongora kiemelt elhelyezésén kívül függőleges elemekkel dolgozott Vereckei Rita díszlettervező: megkopott, foszló foncsorozású üveg- és tükörfalak szelik sávokra a színpadot, s ezeket a felaggatott, sínben mozgó falakat a színészek húzzák színre és tolják ki, menetrendjük szerint. Udvaros Dorottya és a kontyos, feszes, elegáns Paulát adó Tóth Auguszta egyszer átlépnek hozzánk, nézőkhöz, amikor mi alakítjuk a pesterzsébeti kultúrház közönségét Csermlényi Viktor dalestjén. Tóth Auguszta Paulája gátlás nélkül túlöltözött bennünket, ő nagyestélyiben és hosszú bundában bravózik mellettünk a nézőtéren, miután Csermlényiként Blaskó Péter elénekelte – kedves gesztus ez tőle – Gremin herceg basszus áriáját az Anyeginből. Ekkor már haladunk a szerelmi háromszög eldőlése felé. (És hát a mi Paulánk aggasztóan fiatalabb is a mi Erzsinknél, ami ugyancsak ront szeretett hősnőnk versenypozícióján.)
Szép és termékeny gondolat a Nemzeti Színház előadásában, hogy amikor Csermlényi Viktornak egy csütörtökön a szokásos vacsora helyett meghitt, beszélgetős estében van része szerelmével, egykori szeretőjével, Orbánnéval, akkor a testi vágyak is felélednek a régi módon. A hazaérkező Egérke kis híján in flagranti találja a párt. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen egy még mindig vonzó, érett színésznő játssza Orbánnét, akiről feleslegesen mondják, hogy dagad a lába, mert dehogyis dagad: formás, kecses láb az. A jelenet erotikájának dramaturgiai jelentőséget is tulajdoníthatunk: végeredményben az történt, hogy Orbánné Erzsi a fellángolásával felcsiholta újra a férfit Csermlényi Viktorban. A sikert aztán az alamuszi Paula arathatta le. Csermlényi Viktort Blaskó Péter élénk színészi kedéllyel és operaszínpadi öblögetéssel játssza. Különösen élvezi azokat a pillanatokat, amikor telefonon keresik, és ő már nem mer lelkesen, személyre szólóan beköszönni, hanem pislog óvatosan jobbra-balra, hogy vajon Erzsike vagy Paula felől érkezik a hívás.
Bánsági Ildikó vastagon sminkelt Gizája elegáns kosztümöt viselve ül meglepően fapados kerekesszékében, és szövegének szinte minden szavát hangsúlyosan eljátssza. Ennek akkor mutatkozik nyeresége, amikor egyszer premier plánba kerül a színpad közepén, s halkan, elgondolkodva, visszafogottságában hatásosan mondja el válaszlevelét unokahúgának, Ilusnak. Orbánné lánya szerepében Katona Kinga a kötelezőt hozza, mellette Mátyássy Bence Józsija viszont meglepően kedves, cinkos, már-már szeretetteljes vőnek mutatkozik. Mindenképpen meg kell említeni a boldog örömszülőt, Cs. Bruckner Adelaidát, akinek szerepében Tímár Évát látjuk vendégként, nagymintás pongyolában, turbánban. Megkapóan kifejező a sértettség az arcán, amikor Orbánné a „Parancsolj, drágám!” nagyvonalú engedélye ellenére is bemegy a „fiatalok” szobájába.
 Bánsági Ildikó. A képek forrása: Nemzeti Színház |
Udvaros Dorottya főszereplésében a legizgalmasabb részfeladat talán a korabeliség áthidalása. Mert bár az előadás nem lép ki a mű születésének idejéből, mégsem lehet eltekinteni attól, hogy egészen más volt az 1960-as, 1970-es években egy hatvanas asszony, mint ma. Ezt a diszlokációt a jelmeztervező Szakács Györgyi magabiztosan kezeli, legalábbis addig a pillanatig, amíg Orbánnénkra rá nem ad egy paszpólos spiccgalléros, gombos otthonkát, amelyet szerintem Udvaros Dorottya Orbánnéja sosem venne fel, semmilyen korszakban. A színésznő lendületes, energikus, nagy érzelmi amplitúdójú alakításában plasztikusan megelevenedik a meg nem öregedett fiatal lány – olykor affektál is kicsit, ahogy az főleg férfitársaságban akár jellemzőnek is mondható –, de könnyen elfogja a korral járó elérzékenyülés is. Síróssá válik a hangja, amikor a magányossága jut eszébe – tőlem nem kérdez senki semmit, mondja –, amikor megbánó bocsánatkérő levelet ír a nővérének, amikor az apjuk halálát idézi fel, amikor a jó életét bizonygatja Gizának, és amikor feleleveníti a leveszöldség ismerős látványát egy idegen konyhaasztalon. Udvaros Dorottya gálánsan elénk teszi, amit egy jelentős, klasszikusan nagy színészi alakítás megkövetel. De az a mindent lebíró, mindenen áttörő életszeretet valahogy mégsem csap ki az előadásból, amitől el kellene hinnünk, hogy Orbánné nehezebb körülmények közti, szerényebb élete nagyszerűbb és irigyletesebb volt, mint a csendes, békés, jómódot élvező Gizáé.
Az előadás – ha jól figyeltem meg a történteket – egyedi, innovatív befejezéssel él. A zongorára felfekvő, öngyilkos Erzsike álmát az érkező Giza megzavarja. Mielőtt azonban a három nő belefogna a macskajátékba, Egérke behoz és letesz egy táviratot, amely, mint mondja, Münchenből érkezett reggel. Amikor a végén Orbánnénk kitolná a becsinált Gizát, felveszi a székről a táviratot és kibontja. Látjuk a fekete, gyertyás fedőlapról, hogy gyásztávirat az. Giza tehát nem élte túl a műtétet, amibe családi elvárásra beleegyezett. Udvaros Dorottya megdermedt, elboruló arcára ereszkedik rá a záró sötét.
Ha tehát Gizának vége, s Erzsike csak álmodta a látogatását – amint mondja is neki: azt álmodtam, hogy eljöttél –, akkor az egész utolsó jelenet lehet Orbánné öröklétbe vivő álma. De ha ezúttal talán meghaltak is, Orbánné épp úgy, mint Giza, akkor is nagyon sokáig fognak még élni.