Már színészként és Noah Baumbach filmjeinek társírójaként is emlékezetes egyéniségével vált ismertté, az örökké vidám és élettel teli Greta Gerwig mégis a 2017-es Lady Bird rendezőjeként találta meg igazán hangját. Ez a rendhagyó coming of age történet egy fiatal lányról osztatlan sikert aratott nézők és kritikusok körében egyaránt. Gerwig pedig egy csapásra jelentőségteljes alkotóvá vált az amerikai filmgyártás férfiak által szaturált világában.
A Sonynál évek óta tervezett Louisa May Alcott-regény modernkori adaptációja nem is találhatott volna nála biztosabb kezekre. A Kisasszonyok Hollywood egyik legtöbbet elmesélt története. Az 1933-as George Cukor által rendezett klasszikus óta szinte minden generációra jutott egy-egy emlékezetes mozifilm, sorozat, vagy tévéjáték. Az elmúlt húsz évben mégis megszakadni látszott a Kisasszonyok mozgóképes tradíciója. A regény megjelenésének 150. évfordulója alkalmából Greta Gerwig víziójával ismét bepillantást nyerhetünk a March-nővérek felejthetetlen életébe. Ezúttal egy kicsit más szemszögből.
Az 1868-69-ben megjelent regény új kapukat nyitott, nem csak az amerikai irodalom női szerzői számára, de az emancipáció területén is általánosan. Négy lánytestvér életét meséli el az amerikai polgárháború árnyékában, tele kalanddal, románccal és drámával. A Louisa May Alcott életén alapuló mű mégis jóval több egy romantikus lányregénynél. Karakterei a korban uralkodó szellemiséggel szemben gondolkodó, erős személyiségek, célokkal, álmokkal és ambíciókkal, olyan jellemzőkkel tehát, amit a korban szinte kizárólag férfiaknak tulajdonítottak, különösen az irodalom és a művészetek területén. A March-nővérek története megreformálta a nőkről és nők számára íródott elbeszéléseket, hősei pedig számtalan olvasójának váltak közvetlen gyermekkori példaképeivé. Többek közt így volt ezzel Greta Gerwig is, akinek a forrásanyag iránti személyes érzelmei átitatják filmjét.
 Jelenetek a filmből |
Egy kétszáz éve játszódó történetet a mai nézőnek úgy elmesélni, hogy az ne csak érdekes, de számunkra is releváns tudjon maradni, sosem egyszerű feladat. A rendező szerencsére mert kockáztatni és nagyot kavart a klasszikus elbeszélésmódon, új adalékokat csempészett bele és egy friss, mégis az eredeti előtt legmélyebb tisztelettel hódoló főzetet állított össze belőle. Gerwig adaptációja egyik legjelentősebb újításaként a történetet Jo (Saoirse Ronan) karakterén keresztül meséli el. Az írónak készülő, örökös lázadó lány visszaemlékezéseiből ismerjük meg a March-lányok gyermekkorát és egyúttal szembesülünk vele, hogy a korban mekkora kihívás volt női íróként érvényesülni. Hogy ezt jobban érzékeltesse, a rendező ötvözi Jo-ban a regény szerzőjének valódi élettapasztalatait, így különleges módon egyszerre ismerhetjük meg a film forrásául szolgáló könyv tartalmát és a nehézségeket születése körül.
A visszaemlékezéseknek köszönhetően a regény klasszikus szerkesztésmódját Gerwig filmjében non-lineáris narratíva váltja fel. A történet folyamatosan ugrál jelen és múlt közt. Mivel négy főszereplőjét fiatal és felnőtt korukban is ugyanazok a színésznők alakítják, (mindenféle számítógépes utómunka nélkül) a jellemfejlődések közvetlen kontrasztba helyeződnek az egymást váltó jelenetekben. Ilyenkor figyelhető meg igazán a bravúros színészi munka, ami a film összes alakításáról egyaránt elmondható. Emma Watson (Meg), Florence Pough (Amy), Eliza Scanlen (Beth), az anyjukat alakító Laura Dern, Laurie szerepében pedig Timothée Chamalet mind tökéletes választás szerepeikre és amellett, hogy korszerűvé és még izgalmasabbá teszik ezeket a karaktereket, nem érezzük alakításukat és jelenlétüket anakronisztikusnak. Hibátlanul beleillenek közegükbe, mégis modern dimenzionáltságot adnak szerepeiknek.
 A képek forrása: MAFAB |
Ez a hitelesség és élettel teli karakterei kölcsönzik Gerwig feldolgozásának legfőbb vonzerejét. Ironikus módon a film természetes női jellemei ma hasonlóképp frissítő erővel bírnak, mint a regény születésekor. A blockbusterek harcos amazonjaitól és álemancipált, a valódi életet távolról sem ismerő erőszakos hősnőivel benépesített popkultúránkban kuriózum valódi nőket látni egy hollywoodi film főszerepében. Gerwig kisasszonyai azonban egyaránt mernek viháncoló kislányokként és úrhölgyekként viselkedni, büszkék erényeikre, de felvállalják hibáikat és önálló álmokkal, tervekkel és ambíciókkal rendelkeznek. Mindemellett végig velünk maradnak, nem érezzük őket utolérhetetlen idoloknak. A modern adaptációk szokásaihoz híven a Kisasszonyok is elejt néhány utalást korunk politikai mozgalmaira, valahogy mégsem érezzük, hogy ezzel kötelező feladatokat teljesítene. A film, akárcsak karakterei, végig képes őszinte és önazonos maradni.
A film minden addigi erénye a történet harmadik harmadára érik be igazán. A múlt és jelen egymásba fonódó elbeszélésmódjának köszönhetően a film végkifejlete egy fél órán át tartó érzelmi tűzijáték, melyben szüntelenül váltja egymást gyásszal teli fájdalom, extatikus öröm és romantikus pillanatok. Minden fontos cselekményszál egyszerre ér révbe, a rendező pedig zsenialitásáról ad tanúbizonyságot, ahogy látszólag erőfeszítés nélkül komponálja zengő crescendóvá ezt az örökérvényű történetet. Gerwig filmje kiegyensúlyozott, intelligens dráma, amely nem nézi le közönségét. Végig dinamikusan halad előre, de elvárja a folyamatos figyelmet és aki hajlandó 130 percen át a March-nővérekkel tartani, azt egy valódi modernkori klasszikussal jutalmazza meg.