Balla Zsófia: Az élet két fele több mint hatszáz oldal, az eddig megjelent köteteim anyagát tartalmazza. Közel fél évig dolgoztam rajta, néhány verset kihagytam, valamennyit javítottam, de van benne tizennégy új, eddig kötetben meg nem jelent vers is. 2019-ben lettem hetven éves, és úgy gondoltam, hogy egyszer szeretném egyben látni az életművemet. Különösen azért, mert a Kolozsváron megjelent kötetek annak idején nem jöhettek át, a magyarországi olvasók költészeti életem első felét egyáltalán nem ismerhetik. A darázs fészke című esszékötet „alkalmi írásokból” áll, például amikor valamilyen témában megkérdezett egy-egy lap, de vannak kiállítást megnyitó szövegek, reflexiók irodalomról, színházi előadásokról, stb. Az egyetlen igazi, klasszikus értelemben vett esszé a kötetben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglaló beszédem, amelyben egy témát próbáltam ‒ írói módszerekkel ‒ végiggondolni. A kötet alcíme értekező líra, amelyet azért kölcsönöztem Szilágyi Júliától, mert egy költő értekezéseiről beszélünk, nem tudományos megközelítésről.

Revizor: Amikor egymás mellé kerülnek a versek, hatnak egymásra. Egy gyűjteményes kötetben ez még inkább érzékelhető, hiszen a kötetek viszonyáról is szó van.

BZs: Furcsa módon, amikor a versek kötetbe kerülnek, vagy mint ebben az esetben, több kötet kerül egymás mellé, akkor a közös motívumok megtalálják egymást. Végig követhető a motívum változása, például a fű, a víz, a tenger metaforája hogyan alakul át az időben, hogyan színezik át egymást. Egy kép önállóan másképp működik. Egy méh egyedül teljesen mást jelent, mint kaptárban a méhraj.

R: Nyilván más egyben látni az egészet. Amikor a könyvön dolgoztál, jutottak-e eszedbe régi történetek, megmaradt-e valami a versek születéséből? 

BZs: Amikor elolvastam őket, sok minden eszembe jutott. Az akkori élmény, történet, amely a vers születéséhez kapcsolódik. Képek jelentek meg előttem, hiszen nálam nagyon gyakori, hogy ebből indul egy vers. Most inkább azon igyekeztem, hogy függetlenedjek a személyes élménytől.

R: Lehet kívülről nézni őket? Hiszen egy vers mégis csak érzelmi megközelítésű.

BZs: Nehéz kitalálni, hogy egy kívülálló mit ért meg belőle. Mindenkori buktatója lehet egy versnek, hogy az ember azt hiszi, megjelenül benne az eredeti élménye is, de kiderül, hogy csak önmaga számára van rejtjelezve. A gyűjteményes kötetből ki is hagytam például olyan verseket, amelyek az akkori kolozsvári, vagy mindannyiunk életét érintő, főleg politikai eseményekre utalnak, de amelyek ma már valószínűleg nem mindenki számára érthetőek. A jó versnek a megfejtés kulcsát is tartalmaznia kell. De hagytam ki néhány egyszerű hangulatképet is, amelyeket nem éreztem elég erősnek. Volt egy kísérleti korszakom is, már itt Pesten, talán annak az anyagából hagytam ki a legtöbbet, mert olyasmivel próbálkoztam, ami nem az én műfajom. Nyilván a kilencvenes években sok minden nagyon izgatott és úgy tűnt, hogy ezek elfogadható, közölhető szövegek, de ma úgy érzem, hogy nem érvényesek. Az akkori szójátékos, virtuóz, posztmodern divatban vicces volt vagy jópofa, de ez egy vershez nem elég. 

R: 1993 cezúra az életedben, Budapestre költöztél. Ha a gyűjteményes kötetet nézzük, érzékelhető a versekben, hogy hol születtek?

Balla Zsófia

BZs: Igen, ez a kötetből kiderül. De az a munka, amelyet elvégeztem, egységesítette valamennyire a verseket. Azt láttam, hogy megőriztem egyfajta ethoszt, képi látásmódot, melankóliát, humort az első kötettől fogva. Az életszeretetet és a szomorúságot. Vannak állandó motívumok, ezek végigvonulnak a köteteimen, hiszen mindenkinek vannak központi eszméi, kérdései, mondjuk így, vesszőparipái. Annak idején Deák Tamás – a nagyszerű, mára sajnos elfeledett esszé- és prózaíró – emlegette sokszor, hogy tulajdonképpen minden költőnek négy-öt fontos motívuma van, azokat hajszolja egész életében… 

Érdekes, hogy nem éreztem most az újraolvasásnál, hogy ez vagy az a vers már nem én vagyok. Megőrződött a hangom. A világlátásomról nem mondhatom, hogy szemernyit sem változott, mert az ember az idővel, az olvasmányaival, a tapasztalataival nyilván hozzárétegez valamit a személyiségéhez. Nem érezném hitelesnek, ha mai fejemmel radikálisan más lennék, mint ifjan voltam. Legfeljebb türelmesebb vagyok. De a változásaim nyilván érzékelhetőek a kötetben. Az első kötet-fejezet A dolgok emlékezete címet viseli, a második a Zsilipkamra, azaz átmenet az otthoni és az itthoni hangok között, majd a harmadik a Hazatalálás. Ez, az emlékező motívumokban visszakapcsol ugyan az egykori versekhez, de láttatja azt is, hogy én ma már Budapesten érzem otthon magam. Persze, ez nem ilyen egyszerű, néhány versem arról szól, hogy milyen nehéz, milyen váratlan és bonyolult hazát váltani. Azokról a (határon túli) menekültekről és kivándorlókról szól lényegében, akiknek különböző bántalmak és szenvedések miatt kellett elhagyniuk szülőföldjüket, és megpróbáltak valahol megtelepedni. Személyes tapasztalatból írom, de nem csak a személyes, hanem az erkölcsi tapasztalat is ott forog a képekben az utóbbi félszáz évvel együtt. 

R: Miért költöztél Budapestre? Ez nagyon súlyos döntés volt.

BZs: Az embert egyszerre taszítja és vonzza is valami. És a kettő nem mindig van egyensúlyban. Két diktatúrában éltem, a gyermekkorom az ötvenes évek diktatúrájában telt, 1965-től jött a Ceausescu-éra, 89-ig. Nagyon nehéz élet volt, amelyen az ember megpróbált különféle technikákkal, és főleg a barátai segítségével felülkerekedni. De azért ez nem mindig sikerült. Nagyon sokaknak kettétört a szakmai pályájuk, mások az önkéntes halált választották, még többen nyúltak az alkoholhoz, mások kivándoroltak, és voltak, akik egyszerűen elpusztultak a kilátástalanságtól. Az ember szeretett volna menekülni ebből. 

A két világháború között zajlott az ún. Makkai-Reményik-Jancsó vita, amely a végül 1989-ben napvilágot látott Nem lehet című kötetben jelent meg, és nagy vitát váltott ki a maga idejében, és közöttünk, a későbbi erdélyi magyar értelmiség körében is. A művelt, jótollú Makkai Sándor püspök, aki 1920 után a magyar kisebbség egyik országgyűlési képviselője is volt, egy váratlan fordulattal 1936-ban Magyarországra költözött. Ott, onnan írta megrendítő szövegét az erdélyi református egyháztól való búcsúzásképpen, amelynek lényege az, hogy nem lehet kisebbségiként élni. Hogy embertelen és lealacsonyító. Hogy elviselhetetlen. Igazat adtam és adok neki. Miközben meghajtom a fejem azok előtt, akik a kisebbségi sorsot kétségbeesett bizakodással ma is vállalják. 

Nehéz erről beszélni. Amikor otthon éltem, akkor is így éreztem, de azzal biztattam magam, hogy ott szükség van rám. Hiszen csak az értelmiség volt abban a helyzetben, hogy a tiltakozásnak hangot adjon. Sokféle jelzést foghatott föl az ember, a bőrén, az idegeiben, a látványban, vagy elejtett szavakból. Mégis… minden megaláztatással közelebb rukkolt az ember a lét, majd a létezése végéhez. 

Egy barátom nemrégiben elküldte a Monostori-erdő egyik fiatal fás ligetének a fényképét. Ma is érzem a Kolozsvár fölötti erdők illatát. Nagyon erős ez a kötődés, hiszen minden kőhöz, házhoz, kapualjhoz fűz valami emlék. De az, hogy nem utazhatsz külföldre, hogy például nem tanulhatsz filozófiát Heidelbergben vagy Berlinben, bármennyire szeretnél is… Nem beszélve a diktatúra létedben fenyegető eseményeiről, igen, akkor mégis csak megsejted, hogy bármennyire szereted azt a helyet, ahol élsz, de el kell menned, ha életben akarsz maradni. Ugyanakkor: amíg a diktatúra tartott, úgy éreztem, nem hagyhatom cserben azt a közösséget, amelyben felnőttem. Úgyhogy maradtam. 

Amikor csodaszerűen megtörtént a rendszerváltás, abban a naiv hitben éltünk egy ideig, hogy „megbukott a diktatúra ‒ jön a demokrácia”. Azóta kiderült, hogy ez nem így van, hogy a demokráciát föl kell építeni, megteremteni a törvényes, jogi alapjait, és minden nap vigyázni arra, hogy demokráciaként működjék. Figyelni, szólni, tüntetni, küzdeni minden erővel. A demokrácia nem állapot, hanem szüntelen figyelem és cselekvés. 

Az 1991-es ún. „marosvásárhelyi események” egy nyílt vérengzésbe torkolló, mesterségesen szított nemzetiségi konfliktus volt. Addigra már szinte az egész baráti köröm elhagyta Erdélyt, jobbára még a diktatúra utolsó éveiben. Számomra 1993-ban kínálkozott lehetőség, hogy eljöjjek Budapestre. Engem mindig vonzott a nagyváros, Budapest, a magyar irodalom központja, az itteni író- és filozófus-emberek… 1992-ben Petri György kapott egy féléves ösztöndíjat Bécsbe, és azt kérdezte, nem akarok-e annak ideje alatt az ő és Pap Mari budapesti lakásában élni. Akkor ez még nem kivándorlásnak indult, csak egy fellélegzés volt: hosszabb ideig itt lehetek ebben a csodálatos városban. Aztán a félév végére tudatosult bennem, hogy itt szeretnék élni.

R: Ma is így döntenél?

BZs: Igen. Nemhogy nem bántam meg, hanem nagyon örülök, hogy 44 évesen volt még erőm erre a változtatásra, mert ez már nem az az életkor, amikor az ember könnyen elmegy abból a lakásból, városból, ahol felnőtt. Kolozsváron tanultam, ott váltam azzá, aki vagyok. De ma is eljönnék, mert igazat adok Makkainak: nem lehet kisebbségben élni. 

Azzal együtt, hogy itt is kisebbségben élek. De ebben nincs benne a diktatúrának, az elnyomásnak az a kemény eleme, amely egyrészt mindenkit sújtott, másrészt, ezen felül, a kisebbségieket be akarta darálni. Ugyan a rendszerváltással ott is átalakult a világ, a román társadalom jó értelemben sokat változott. De az asszimilációs henger azért mozog, néha meg-megtorpan, és még többször beindul. A mindennapi életben a politikai-adminisztratív hagyomány tovább él, a mindennapi élet most is nagyon nehéz és ez nem kedvez az alkotásnak. Ahhoz nyugalom kell, minimális anyagi biztonság, elmélyülésre való lehetőség. Nem hiszem, hogy az ember mindig a térdén is tud verset írni.

R: Sokan eljöttek Kolozsvárról a régi barátok közül. Megmaradtak a barátságok?

BZs: Részben, hiszen sokan élnek a régi barátok közül Olaszországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban. Budapesten is többen, de lényegében a hajdani nagyon szoros alkotói baráti kör két részre szakadt, mintegy modellezve a társadalmi változásokat. Voltak, akik a pénzre figyeltek, hogy szereznek-e vagyont, voltak, akik különböző politikai szerepre vágytak, rangra, társadalmi státusra, magas állásra, népvezéri, vagy nagyhatalmú tanácsosi címre. Ki prófétai hevületből, ki meggyőződésből, ki cinizmusból. Nagyon sokféle modell volt és van… Akadt, akit a körülmények sodortak valamilyen helyzetbe, mégis megőrzött valamit hajdani énjéből, vannak pozitív példák is, akiket a mai napig tisztelek. Többen pedig maradtak azok, akik voltak. Filozófus, költő, író, festő, muzsikus… Aki értelmiségi létét igyekezett a maximumig hevíteni.

Az nagyon fájdalmas és váratlan tapasztalat, hogy kettészakadt a társadalom, nemcsak a magyar, de az erdélyi is, a különböző értékek, gondolkodásmódok, politikai uszítások mentén. Ez nagyon érzékenyen érint, hogy vannak egykori barátok, akikkel ma már nem találkozunk. Más-más társadalmi közegben élünk. Már nemigen tudnánk miről beszélgetni. Szándékosan nem mondok neveket, nem akarom az ifjúkoromat a jelennel átfesteni, elég nehéz és elég drámai volt az úgyis. De szeretném magamban megőrizni az akkori erőt adó együttléteket, beszélgetéseket. Bretter Györgytől – aki filozófiatanárom volt – örököltünk egy kicsit ironikus, de nagyon figyelmes, világos tekintetet egymás műveire nézve. Ez nagyon sokat segített, mert így mindig működött valami kontroll, összehasonlítás, ösztönzés: a világirodalom, a nagy művek, az irodalmi értékek tisztelete ‒ vagyis a mérce. 

Persze Magyarországon is szereztem nagyszerű író- és más barátokat. Vannak, akiket még az 1989 előtti időszakból ismerek, akik jártak nálunk és lettek újak, különösen a kilencvenes években, ezek is szinte harmincéves kapcsolatok már! A lelkekben is gyökeret eresztettem. 

R: Politikai versed kevés van, ugyanakkor minden megszólalásodban érzékeli az ember az erkölcsi tisztaság elvárását az értelmiségi szerep kapcsán.

BZs: Nagyon fontosak azok a kategóriák, amelyek a görög vagy a római gondolkodók írásait átitatják. Nem hiszem, hogy felmerülhet olyan választási lehetőség, hogy vagy költő leszek, vagy morális lény… Persze, ahogy a világirodalom története példázza, sokféle alkotó sokféle erkölccsel él. Villont, Hamsunt, Eliotot, Céline-t és másokat említhetném a kétes politikai erkölcsű nagy írók közül. Handkénak például nem adtam volna Nobel-díjat, bármennyire kiváló írónak tekintik is. Különösen most nem. A díj aranyfénybe vonja az egész életutat és a személyiséget, olyan, mintha legitimálná azokat a mondatokat, amelyeket Handke például a srebrenicai vérengzésről mondott, miszerint az jogos önvédelem lett volna és nem tömeggyilkosság. Persze, a művészet független, autonóm a való világ dolgaival szemben, de ez nem arra szolgál, hogy leplezze az embertelenséget. Van egy határvonal, amelyet nem lehet átlépni. 

Emlékszem, hogy mekkora vitában voltunk Berlinben a 2000-es évek elején. Ott voltak éppen különféle ösztöndíjakkal Petriék, Esterházyék ‒ és mi is. Akkor került nyilvánosságra a Tar Sándor-ügy. Petri és Pap Mari, akikkel Tar közeli barátságban volt és ilyenformán sokszor jelentett róluk, a beszélgetésben csak legyintettek Tarra, hogy „szegény, megzsarolták”. Igen, megzsarolták, de nem is ez a kérdés kruciális pontja. Petriék legyintgetésére Esterházy Péter – soha nem láttam még ilyennek ‒ belevörösödve, szinte kétségbeesetten kérdezte, hogy ha ez nem számít, ha nem számít az erkölcs, akkor mit mondjon a gyerekeinek? Hogy tényleg mindegy az, hogy valaki tisztességes volt, vagy nem? Nem tudtuk, hogy ő akkor már az édesapja történetével foglalkozott. Én évekig nem bírtam Tar-műveket olvasni, pedig az egyik legkiválóbb novellistának tartom. 

Ezek bonyolult kérdések, nem lehet kapásból megítélni egy bonyolult élettörténetet. De meg kell próbálni minden tekintetben mérlegelni. A nagy irodalmat nem csak hibátlan erkölcsű emberek írják, de a nagy, a ránk hatással levő írásművek mégis erkölcsi dimenzióval is rendelkeznek. Az esztétikai érték mellett az erkölcsi felszólítás sugározza a művészet transzcendens jellegét.