Vannak előadások, amelyeken markáns rendezői kézjegyet nem lehet felismerni. A debreceni Csárdáskirálynő ilyen, és ez a diszkrét háttérbe vonulás mindenképp szimpatikus hozzáállás Gemza Péter részéről. Különösebben komoly lélektannal vagy társadalomrajzzal nem terheli az Éljen a szerelem! vezérfonala mentén haladó történetet, nagy drámák nincsenek, csak olyan konfliktusok, amelyek az előírásoknak és a nézői elvárásoknak megfelelően megoldódnak, és a külvilág sem szivárog be se az orfeum, se a palota falai közé. Idézőjelektől mentes tiszta szórakoztatás a cél, az pedig maradéktalanul teljesül.
 Nánási Helga és Haja Zsolt |
A társrendező, Peller Károly szelleme azonban a játékidő minden pillanata fölött ott lebeg. A pillanatokra nem rátelepedve, de mégis pontosan érezhetően – és roppant megnyugtatóan. Átgondoltan avatkozott be a darab szövetébe, és egészítette ki a szereplőlistát Tóth Teréziával, azaz Terkával, aki egykor a Gál Hildát (a későbbi Anhiltét) megelőző szám volt az orfeumban, mára pedig amolyan művészeti vezetőként tevékenykedik az ott tulajdonosi pozícióban regnáló Kerekes Ferenc mellett, illetve Leopold Eggenberggel, Stázi özvegy édesapjával (a keresztnevet milyen szépen átörökítette Jenbachtól és Steintől!), s hogy párra találjon mindenki, megözvegyítette Anhiltét is. Terka mindent megold, és nem csupán dramaturgiailag, mert ő lebbenti fel a múltról a fátylat, hanem az érett szubretteknek is csodálatos szereplehetőséget kínál. A műfaj- és darabismeret ízlésbeli biztossággal párosul, az építmény áll, friss, szellemes alkalmi poénok – visszatérő elidegenítő gegként a fád, flanc és a hasonló, régies, ismeretlen szavak magyarázata –, továbbá a Hollandi menyecskéből kölcsönzött, Peller által megszövegezett dalok tartják össze. A néző pedig boldogan távozik, mert visszakapta hitét és reményét a szerelemben.
Ez az Edwin jóval aktívabb és kevésbé szenvelgő karakter, mint amit megszoktunk. Nem totálisan cselekvésképtelen – hisz a családi és társadalmi előírások ellenében mégiscsak házassági ígérvényt tesz, s ez az orfilázadás mindenképp nagyobb tett, mint a fotelforradalmárság –, tetteit inkább az anyai elvárásokkal szembeni megfelelési kényszer irányítja. Haja Zsolt a hangi mellett az emberi dimenziókat is érzékelteti, ami Nánási Helgára is áll. Sylviája teljességgel önazonos: sanzonettje színésznőből tud arisztokrata lenni, de jelenével és ferencvárosi gyökereivel is tisztában van. Nem egy távoli, kizárólag rajongás tárgyaként létező primadonna, hanem egy hétköznapi, megközelíthető, hús-vér asszony, aki erős, döntésképes, és ellágyulásait is vállalja. A bevállalós, okos, energikus, pragmatikus és megoldás-orientált jelzőket különben minden további női figurára is (Stázi, Anhilte, Terka) alkalmazhatnánk: ez a hangsúly szintén nagy erénye az előadásnak, miközben a férfiakból sem lesznek papucsok, egyszerűen csak kiegyenlítetté, partnerivé válnak a viszonyok.
 Oláh Zsuzsa |
Nagy Kíra ígéretes, Stázija inkább lírai, mint tűzrőlpattant, de van benne báj és cserf, operaénekesként pedig bírja a hang mellett és szuflával is mindazt, amit a szerepkör megkövetel. Rózsa László Bónival tisztességgel megküzd, Kálmán Imrével szemben viszont alulmarad. Bódi Marianna előírásosan elegáns és hangi diszpozícióban is perfekt grand dame mint Anhilte, ellentétben Garay Nagy Tamással, aki Kerekes Ferkó ez esetben alapvetően prózai szerepében úgy intonál felül, hogy az „operettesen beszél” egészen új értelmet nyer, ami csak azért furcsa, mert Garay Nagy Tamás alapvetően prózai színész. Olyan, mintha nem érezné magát biztonságban az operett műfajában. Oláh Zsuzsa színpadra lépése Terkaként a jutalomjátékok esetében – joggal – szokásos, a közönség hálás tapsban megnyilvánuló szeretetét vonja maga után.
Lelkesek a kar tagjai (és jól is énekelnek, karigazgató: Gyülvészi Péter), nem erős kontúrokkal megrajzolt, de figyelmes ensemble-ként vesznek részt a játékban, csakúgy, mint a táncosok. Szkáli Edina koreográfiái stílusosak, nem tolakodóak, érzetre mégis kissé zsúfoltak, mint amikor egy vizsgázó mindent bevetve bizonyítani akarja alkalmasságát. Somogyi-Tóth Dániel is profin dirigálja a Kodály Filharmonikusokat.
Debreczeni Borbála egyetlen díszletbe helyezi a három felvonást. Levegős a tér, karaktere azonban annak ellenére sincs, hogy a késői art decót idézi. Ez nem véletlen, hiszen az előzetes ajánlók szerint békeidőben, a 30-as, 40-es években zajlik a cselekmény, úgyhogy szép aranyszín minden korlát, a falak paneljeire vetített tapétaminták is korszakhelyesek, bár az orfeumhoz nem elég frivol, a palotához meg nem elég arisztokratikus. Változó színekből azonosíthatjuk, épp hol járunk. A piros, a fehér és a zöld megjelenése szellemesen patrióta, mint ahogy a fináléban a három főszereplő nő piros, fehér és zöld toalettje is, de valahogy az az ember érzése, a látvány részleteire nem fordítottak elég figyelmet. Ez leginkább Mészáros Zsófia jelmezeiben kulminál, a ruhák évtizedek divatját, a korok mellett stílusokat és társadalmi osztályokat egészen zavaros módon hoznak közös színpadi nevezőre.
Az akadékoskodás ellenére a debreceni Csárdáskirálynő vitális, jól konvertálható értékekkel rendelkező előadás, aminek az az oka, hogy a drámai és zenei művet szakszerűen kezelték. Amit látunk, klasszikus operett, nem műfaji (ön)reflexió, hanem vállaltan mese, ahol még az intrikus anyák is a szebbik arcukat mutatják.