Azt írtam nemrégiben, a Narratíva előző, Tesla-beli bemutatója kapcsán, hogy a nagy szakmai és közönségérdeklődés egyszerre jó és veszélyes, és ez az érzésem nem változott a második bemutatón sem. Ismét volt tekintélyes közönség, tapintható drukk és érdeklődés.
 Terhes Sándor, Friedenthal Zoltán, Pető Kata, Kárpáti Pál és Hajduk Károly |
Galgóczi Erzsébet Törvényen belül című kisregénye a megjelenés idején, 1980-ban keltett némi feltűnést és visszhangot, de jobbára csak értelmiségi körökben: beszéltek róla, de inkább suttogva. Ebből a felemás fogadtatásból emelte ki Makk Károly filmje, az Egymásra nézve, amelyről kis fanyarsággal jegyezte meg a korabeli kritika, hogy két magyar színésznővel aligha forgathatta volna le a rendező. (Szalánczki Éva figurájának megformálásáért a lengyel Jadwiga Jankowska-Cieslak a legjobb női alakítás díját nyerte a cannes-i fesztiválon, 1982-ben.)
Merthogy ez a bizonyos főhős újságíró, mégpedig erős belső morális meggyőződésű, fékezhetetlen igazságkereső – és a történet az ötvenes években, pontosabban a forradalom utáni időben játszódik, amikor nemigen volt szezonja ennek a karakternek. 1959-ből nézünk vissza ezekre az évekre: ekkor ugyanis tiltott határátlépés kísérletéért agyonlövik Szalánczki Évát, és az adott határszakaszon szolgálatot teljesítő katonatiszt, az Évát régről ismerő Marosi János nyomozni kezd a részletek után.
 Pető Kata, Hajduk Károly és Friedenthal Zoltán |
Szalánczki Éva „nehéz természetéről” sokan beszélnek a visszaemlékezésekben; arról már kevesebben, hogy leszbikus volt, és egy súlyos szerelmi történet is állhatott a disszidálási kísérlet mögött.
Ha jól olvasom a színlapot, a színpadi változatot Németh Gábor és Komán Attila írta a kisregény alapján. A Narratíva előadásában Szalánczki Éva nem „ölt testet”; karakterét, életét, szerelmét, munkáját a többiek idézik föl. Nem annyira a halál, az esetleges öngyilkosság okát, inkább magát a figurát, és még inkább önmagát szeretné föllelni e múltidézésben a nem hivatalos nyomozást vezető Marosi János, ilyenformán ő válik az előadás főszereplőjévé, a halott Éva pedig az ürügyévé.
Viszonylag gyakori eset, hogy egy színházi előadásban a befogadó/néző meglehetősen szabadnak érezheti magát. A rendező nem „diktál” egyértelmű értelmezést; vagy azért, mert szándékosan engedi át a befogadási terep egy részét a nézőnek, vagy azért, mert nem sikerül rendet vágni a teátrális jelek/jelzések között. Fogalmam sincs, melyik eset érvényes Szenteczki Zita rendezésére.
 Jelenet az előadásból |
Mindenesetre viszonylag gyorsan azonosítottam a magam számára a kék, a piros, a sárga és a fehér figurát: Kárpáti Pál, Friedenthal Zoltán, Terhes Sándor és Pető Kata bábuk, mondjuk, a Ki nevet a végén? társasjátékból, akik valahányszor egy bizonyos mezőre lépnek, eljátsszák az ott honos alakot: a rendőrt, a főszerkesztőt, az újságíró kollégát, a színésznőt és a többit. A lépegetést pedig a „festetlen” játékos, Hajduk Károly végzi, nem annyira egy táblán, mint inkább az időben. És nemcsak Éva idejében, hanem a sajátjában is, mert itt bizony az ő énkeresése a legérdekesebb.
A díszlet is zavarba ejtheti a nézőt; mondjuk, egy ladikféleség. Vagy egy olyan, mozgásképtelen hinta, amilyen némelyik játszótéren látható: egymással szemben lehet ülni benne. Ülnek is, beszélgetnek. És vannak a rudak, a rudak tetején kezek; a kezeket lassanként leveszik-elveszik a szereplők, a saját kezük meghosszabbításaként mozgatják. És hangokat adnak ki, van kopogtatás, dünnyögés, fütty, csettintés – de biztonságban akkor van az ember, ha ez mind nincs. (Látvány: Jankó Mátyás.)
 Pető Kata. Fotó: Juhász Éva |
Az ötvenes évek szűk levegője ül a Tesla Laborban; akkor is tudjuk, milyen az, ha nem éltünk akkor, vagy nem emlékszünk rá. Szűk. Óvatosak a mondatok, bizalmatlan a tekintet, elharapott a szóvég. Sok az ital, sok a cigaretta, otthonos a kocsma. Marosi a saját múltjában is mélyfúrásra kényszerül, hogy kiderítse, mi történt Évával, ifjúkori beteljesületlen szerelmének tárgyával, amióta elveszítették egymást szem elől. Ő aknazárat telepített, aztán aknákat szedett-szedetett föl, és ’56 után a határt vigyázza – ehhez is inni kell, rendesen. Miközben kirajzolódnak egyes részletek Éva életéből – szenvedélyes és kudarcos szerelem a kolléganővel, Líviával, ugyancsak szenvedélyes igazságkereső-oknyomozó riportok a „nem-lehet” időszakában –, kiélesedik egy korrajz is, az újságíró kollégák különb-különb szomorú történeteiből, a rendőrtiszt beszámolóiból, Éva barátnőjének, Líviának a vallomásaiból, Éva leveleiből…
Szóval éles már a főhős – leginkább Hajduk Károly finoman stílusban tartott alakításának köszönhetően –, és éles a kor is; ott sejtjük a besúgókat, a lecsúszottakat, a házmestereket, a tehetetlen alkalmazkodókat, a leendő túlélőket és a leendő áldozatokat. És finoman, fokozatosan, mint valami áttetsző tüllfüggöny, ráhull az előadásra egy másik idősík – nem is hull, lebeg inkább. És miközben nyugtázza az ember, hogy a színészek pompásan és fegyelmezetten közlekednek a szerepek közt – hisz Hajdukon kívül mindenki több szereplőt is életre kelt – meg nyugtázza, hogy helyén van a zene (Gryllus Ábris), a mozgás (Raubinek Lili), szóval profi minden, mégiscsak eluralkodik rajta a fészkelődési inger, mert olyan baromira nagyon ismerős ez az egész, tisztára, mintha itt lennék a mostban. Még jó, hogy körül nem nézek, mielőtt megszólalok utána…
De lehet, hogy tévedek. És akkor egy szellemidézést láttam, csak nem táncolt az asztal, mert nem is volt. És mert nem bírtam elviselni, hogy ne legyen közöm hozzá, ezért megcsináltam a közt. De titkon remélem, hogy mégiscsak a Szenteczki Zita csinálta meg.
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.