„Sajátos dolgokkal bíbelődő ember” – mondhatná az, aki csak felületesen ismeri Koronczinak az utóbbi, nagyjából egy évtizedben készült „nejlonzacskós” installációit, vagy a róluk készült sok-sok fotó és videó-dokumentáció egyikét-másikát. A megállapítás végül is igaz: egy (vagy több) nejlonzacskónak vagy egy nagyobb fóliának a belekapó széllel/levegővel együtt való vizsgálata valóban sajátos, és ennek a profán anyagnak szellemmel való megtöltése valószínűleg sok bíbelődéssel jár, gyakorlati és szellemi értelemben egyaránt. Koronczi ezt a bíbelődést egyre mélyülő művészeti kutatássá fejlesztette az évek alatt. Munkái, melyeket a szél és a fény segítségével mozgat meg és ragyogtat fel, organikusan épülnek egymásra. Szép, melankolikus, filozofikus, vicces vagy meditatív alkotások ezek, melyeknek legújabb, nagyobb lélegzetű fejezete A szél mögött című kísérleti film.
Koronczi Endre több képzőművészeti műfajban alkotó (grafika, festészet, fotó, videó, performansz), a saját útját konzekvensen járó művész, aki játékos munkamódszeréről, barátságos természetéről és a védjegyévé vált citromsárga felsőruházatáról ismert.
Nem minden vizuális alkotó akar vagy tud beszélni arról, mit miért csinál. Van, aki úgy gondolja, hasson a munka magától; van, aki keresi a megfelelő szavakat, de nem találja; van, aki mondja, hogy mi járt a fejében, de nem nagyon érteni; végül vannak olyanok, akik jól ismerik a kurrens képzőművészeti szlenget, beszélik is, de ettől még a munkájuk nem telítődik lélekkel – vagy alkotó széllel, ha úgy tetszik. Koronczi szeret és tud is a munkáiról mesélni. A szél mögött című kísérleti filmjének Trafó-beli vetítésekor arról az alkotó folyamatról beszélt, aminek ez a film a legújabb lépcsője. (A film a legutóbbi, 64. Országos Függetlenfilm Fesztiválon a legjobb kísérleti film díját kapta.)
De mi minden történt A szél mögött elkészülte előtt, miből is építkezik Koronczi filmje?
A különféle színű és vastagságú, a levegő által mozgatott, elhordott, elejtett vagy felkapott nejlonzacskók megfigyelése köré Koronczi a kezdetektől fogva rendszereket konstruált, azaz a „zacskó-lényeket” igyekezett keretekbe helyezni. Volt, hogy a különféle természeti környezetben vagy beltérben megmozgatott, megfigyelt, lefotózott és videón megörökített nejlonzacskókat az állatok és növények esetében használt tudományos rendszertanhoz hasonló struktúrába illesztette, (ál)tudományos (népnyelvi és/vagy latin) nevet adva az egyes „egyedeknek”. Volt, hogy csoportokba kötve-ragasztva a zacskókat, tájba illesztett, látványos és efemer szoborcsoportot készített; volt, hogy egy félsötét térben (pl. Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum, 2013) a zacskókat egyenként megvilágítva és kis ventilátorokkal megmozgatva hozott létre elbűvölő hangulatot.
Egymást követték az ötletek esetenkénti leágazásokkal – mint például a 116-106 Lakásgalériába épített „lélegző fala”, amit textilből húzott fel, és egy ventilátorral mozgatott meg.
Az elmúlt évtizedben több galériában is (pl. Inda Galéria 2015; Capa Központ, Projekt Room 2017) bemutatták ezeknek az egyszeri, pontosan meg nem ismételhető munkáknak a dokumentációit, azaz jól nyomon lehetett követni ennek a tudományos-művészeti-filozófiai, játékos és poétikus projektnek az életét. (Koronczinak ezen – az egyébként Ploubuter Park összefoglaló név alatt futó – projektjén kívül még számos, szintén érdekes munkája van, de úgy tűnik, a szél-lélegzet-lélek témakör az, ami körül a legkitartóbban köröz.)
A zacskókkal az első, szabad térbe kiköltözéséhez az is hozzájárult, hogy egy adott időszakban úgy érezte, kiszorul a kiállítóterekből (vagy nem fér be oda), azaz a Ploubuter Park megszületése egyfajta gesztusértékű kivonulás is volt egy mezőre, de hamar egyértelművé vált, hogy ez a kényszer végül egy izgalmas projekt elindulását és felépülését teszi lehetővé.
A zacskók mozgását, meditatív táncát Koronczi az évek során számos színes fotón is megörökítette, és ezen képek többsége jóval több, mint puszta dokumentáció. Ez különösen érvényes azokra, melyeket a projekt azon fázisában készített, amikor a kisebb zacskók mozgatásáról már áttért a nagyobb fóliák reptetésére; álomszerű, szépségesen megvilágított, levegőben úszó „lényeket” hozva létre hajnali ködben, változó fényű égbolt előtt, tűlevelű fák között, vagy egy víztükör felett. A szélben csapkodó, damillal vagy anélkül röptetett, esetenként akár 80 négyzetméteres fóliába mindig a szél és a fény lehel életet. A táj színeinek és formáinak változatossága, illetve a különféle időjárási viszonyok miatt a variációk száma gyakorlatilag végtelen.
Koronczi az elmúlt tíz évben az időjárásnak kiszolgáltatott kísérletezés közben számos ún. werk-videót is készített, melyeket aztán a kiállításain is szerepeltetett. Első kísérleti filmjéhez ezekből is válogatott, de zömében újabbakat forgatott.
A video-installáció és a vetítőterembe szánt (kísérleti) film műfaja között jelentős különbség van. A mozikba szánt mozgóképnek más a hatásmechanizmusa, más a kulturális aurája, mások a műfaji gyökerei, és talán mást is vár tőle a néző. Koronczi hangsúlyozottan mozifilmnek nevezi a tavalyi évben elkészült 55 perces, zömében fekete-fehér munkát, ami kilenc egyenlő hosszúságú részből áll és amit akciókamerával felvett, randomnak tűnő hétköznapi rövid jelenetek tagolnak tovább, illetve egy effektekből és zörejekből szőtt hangkulissza és a művész által írt szövegek kísérnek.
A filmes gondolkodás és szerkesztési mód helyett alkalmazott, kissé mechanikusnak tűnő struktúra nem feltétlenül válik a film előnyére; a szöveges rész pedig kevésbé erős, mint a meditatív hatású vizuális képek. Mindezek ellenére az anyag sok lehetőséget hordoz magában.
Koronczi Endre munkáival legközelebb február 20-án, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben nyíló önálló kiállítása alkalmával lehet találkozni.