Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÍV ÚTJA

Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
2020. jan. 6.
Maylis de Kerangal regényének cselekménye a szív útja egyik testből a másikba. VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

„Platonov: – Most mit csináljunk, Nyikoláj?
Trileckij: – Temessük el a halottakat, és hozzuk rendbe az élőket.”
(Csehov: Platonov)

A Csehov-idézet Thomas Rémige szövet- és szervtranszplantációs koordinátor, élők és halottak kísérője irodájának falán olvasható. A könyv a szervtranszplantációhoz, következményesen a halálhoz tapadó lelki és fizikai megrázkódtatásról beszél, arról a nagy utazásról, amelynek végén az egyik halála valaki másnak az élet lehetősége.

Feszesen szerkesztett, magával ragadó alkotás Maylis de Kerangal Hozzuk rendbe az élőket című regénye.  Egyszerűen gyönyörű szöveg. Szívszorítóan az. Olyannyira, hogy az embernek hevesebben dobog a szíve.

A szívtranszplantációhoz vezető út erős, feszes narratívát kíván. Kerangal a klasszikus hármas egységre (hely, idő cselekmény) támaszkodik. A helyszín alapvetően a kórház, a háttér Le Havre, a szerzőnő gyerekkorának színtere. Az időtartam egy nap, ennyi idő kell ahhoz, hogy az agyhalott Simonból donor legyen, szerveit eltávolítsák, és szívét beültessék egy másik ember mellkasába, ahol újra életre kel. A cselekmény a szív útja egyik testből a másikba. Csakhogy amíg a klasszikus dráma élettel kezdődik és halállal végződik, ebben a történetben az események fordított sorrendben következnek be.
      

Lírai az indítás, akár egy sokszereplős opera nyitánya, áramlanak az élettel teli, életről szóló szavak, s ezt az áradó életkedvet vágja el egy közúti baleset, amelynek halálos áldozata lesz az alig tizenkilenc éves Simon Limbres. Innen kezdődik a történet, innen indulnak a szereplők. És az olvasó rögvest érzheti, itt, ebben a narrációban a szavak megnevező ereje valóban mágikus, teremtő és pusztító erejű. A szó élet és halál ura lehet.

„Az első kiejtett szavaknál – tiszta csengésű hang, nyugodt beszédritmus … ez a hang… helyet jelöl ki Marianne-nak, helyet, amelyet elfoglalhat, és irányvonalat.
      – Mélykómáról van szó.”

Kerangal távolról közelít az alanyokhoz, előbb, mint a rövidlátók, homályosan látunk, csak azokat a mozgó vagy álló foltokat észleljük, amelyeket és akiket a narrátor is, de azután a kamera (avagy a szerző) közeledik, ráfókuszál a kiválasztott elemre, egyre élesebben, egyre tisztábban látszik minden, de soha sem nézünk annyira közelről, hogy a nagyítás miatt kikerüljön a látószögünkből az egész.

Hajnaltól hajnalig követjük a szív és az érintettek útját és történetét, és ezek a történetek magukba sűrítik a jelent és múltat, de mindig csak azokét, akik a szívre összpontosuló kamera látószögébe bekerülnek, egyre többen és többen, bővül a kör, a központtól távolodó gyűrűkben, ahogy azt az orvosi protokoll megkívánja: értesítik a szülőket, a sebészeket, a lehetséges recipienseket, belépnek a körbe a családtagok, barátok, a barátnő, ápolónők, sebészek, a szervátültetés koordinátorai, és a kiválasztott recipiens: Claire, az ötven körüli asszony, aki fordításból él. Nem is lehet máskép, mert a fordító az, aki egy másik embernek ad magában helyet, miközben ennek a másiknak a börtöne és élettere egyben, hisz a másik csak általa létezik, egymásban élnek, ahogy a donor szíve él a befogadóban.

A kezdő kép: nyitány, a normandiai tengerpart sötétszürke hullámainak leírása; a szöveg végig megtartja végtelen, szűnni nem akaró áramlását, akkor is, amikor a szívkamra munkáját, a szív lüktetését ábrázolja, és azt a mellbevágó felismerést, hogy ha „ez az emberszív kiszabadul a gépek rabságából, minden vele kapcsolatos tudásunk érvényét veszti…”. A sokszor fél-egyoldalnyi sodró erejű mondatok, szóörvények minden kis rezdülést a lehető legpontosabban jelenítenek meg, minden résztvevőről aprólékos leírást kapunk, ahogy az orvosi eljárásról, a szervkiemelésekről és beültetésről is.  Ugyanilyen pontossággal, valami végtelen empátiával fogalmazza meg Kerangal a végletekig megzavarodott és összetört emberek érzelmeit is. Ám eljön a pillanat, amikor már nem elég a szó, amellyel le lehetne írni a leírhatatlant, marad az ének:

„Thomas pedig mosdatja a testet, mozdulatai nyugodtak és gyakorlottak, énekhangja pedig a holttestből nyer erőt ahhoz, hogy végig kitartson, azért is énekel beszéd helyett, így szilárdítja a lelkét, így szakad el a földi szintaxistól, így juthat el a kozmosznak arra a pontjára, ahol élet és halál találkozik…”

Úgy csodálhatjuk a szavak festette képet, mint a Dr. Tulp anatómiáját.

Viszonylagossá válik élet és halál, hiszen határmezsgyéjük elmosódott, viszonylagossá válik ebben a szigorúan meghatározott, másodpercekre lebontott eseménysorjázásban maga az idő is, kinek gyors, kinek lassú, mint Marianne és Révolt első találkozásakor is: „minden egyes pillanat nyereség, minden újabb kezdődő perc fékezi a működésbe lépett sorsot…. Révolt… valami végtelen gyöngédséggel igyekezett húzni az időt, mielőtt beszélni kezdene hozzá…”

A nyelv mágikus erejébe vetett hitből adódnak a megszállottan pontos leírások, az útleírás, az érzelmek, az operáció, a szereplők leírása, akik két kivételtől eltekintve egyforma súllyal jelennek meg a történetben. Nincsenek kitüntetett főhősök, két alak emelkedik ki a fehér falak hátteréből, az anya, Marianne, aki – bár mellette van az apa, mégis egyedül magát érzi felelősnek a felfoghatatlanul nehéz döntésért –, és Thomas, aki tisztelettel, mélységes megértéssel fordul a szülőkhöz, miközben vérbeli profiként követi az operáció logisztikáját. Ő kíséri utolsó útján Simont, és megadja az embernek járó végső tisztességet.

„Az ének felerősödik a műtőben, amikor Thomas a holttestet tiszta lepedőbe csavarja… és ahogy elnézi az ember Thomast munka közben, a rituális gyászszertartások jutnak eszébe… Ilyen a szép halál, ez az ének pedig a szép halált dicsőíti… újra alkotja Simon Limbres egyszeri személyiségét. Elővarázsolja a dűnék mögül előlépő fiatalembert… az ének viszi előre a testet abba a post mortem térbe, ahova a halálnak már nincs bejárása, a dicső halhatatlanság, mítosz, énekek és írásművek felé.”

Polifón gyászdal ez a kötet a halottakért, az emberi méltóságért, a gyászolókért, a velük nap mint nap kapcsolatban lévőkért. Gyönyörű szöveg, gyönyörű fordítás. Köszönjük a fordítónak, Kiss Kornéliának, hogy elérhetővé tette számunkra.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek