Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BŰNÖSSÉ VÁLVA

Marguerite Duras: Fájdalom
2020. jan. 5.
„Tanuljatok meg olvasni: ezek szent szövegek”. Marguerite Duras Fájdalom című kötete a kimondás csillapíthatatlan vágyával járja körül a kimondhatatlant, az elbeszélhetetlent: a nácizmust. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

„Amiről nem lehet beszélni, mondja Ludwig Wittgenstein, arról hallgatni kell. Ezzel szemben Marguerite Duras: amiről nem lehet beszélni, azt sokszor (sokféleképpen) kell elmondani”. – írja Forgách András nagyszerű műfordítói munkájának tanulmányértékű utószavában. Amit pedig Marguerite Duras Fájdalom című kötete esetében a kimondás csillapíthatatlan vágyával körül kell járni: a nácizmus. A duras-i próza eksztatikus pontosságigényével megfogalmazva: „a megszervezett, racionalizált halál új arca, amit Németországban találtak fel, zavarba ejt, mielőtt felháborítana. … Az egész világ felnéz a magasba, nézi ezt az irdatlan hullahegyet, amelyet Isten teremtménye a felebarátjából emelt. … Ezzel a bűntettel szemben az egyetlen helyes eljárás, ha mindannyiunk bűnévé tesszük. Ha osztozunk rajta. Ugyanúgy, mint az egyenlőség és testvériség eszméjén. Hogy képesek legyünk elviselni, hogy a gondolatával együtt tudjunk élni, osztozni kell a bűnben.”

DuraskepA kötet hat szövege azt mutatja be, hogy ez az etikai program miképpen íródik át poétikai eseménnyé, miképpen képződnek belőlük azok a szent, azaz elkülönített, meghatározott terek, melyekben a bűnössé válás misztériumában részesülhetünk.
Maga a kötet is figyelmeztet minket a harmadik elbeszélés rövid fölvezetésében: „Tanuljatok meg olvasni: ezek szent szövegek”. S mivel a fenti idézetekben az Isten és felebarát szavak ugyanabba a gondolati sorba illeszkednek, mint az egyenlőség és testvériség kifejezései, nyilvánvaló, hogy nem valamilyen teológiai doktrína értelmében kell ez esetben a szentségről és a bűnösségről gondolkodnunk, még csak nem is etikai és/vagy kulturális horizonton, hanem antropológiai összefüggésben. Milyen lény az ember, aki én is vagyok, amennyiben ezt és így meg képes tenni a másik emberrel? S mivel ez titok, azaz misztérium, a megértés egyetlen lehetséges módja a megtapasztalás, melyhez Duras szövegei adnak kíméletlenül pontos szavai által meghatározott, azaz szent teret, melyben úgy válhatunk bűnössé, hogy ujjainkról „csak” virtuálisan csöpög a vér.

A kötet mindegyik szövege lélegzetelállítóan jó, de a legzseniálisabb a kötetcímet is adó, első elbeszélés. Feszültségét a tudatfolyam megjelenítése és a tárgyiasságra való törekvés nyelvi történéseinek együttmozgásai adják: egyszerre tapasztaljuk meg az egyre kétségbeesettebb várakozás, bizonytalanság, információhiány és zaj kiszámíthatatlansága által generált apátia és hisztérikus kitörések rohamait, a mind tébolyultabb várakozás ürességébe szétfolyó vagy a visszatérés iszonyatában pontszerűen összesűrűsödő idő relativitását, a tönkrement férfi iránti szolidaritás hűségét és a hitvesi szerelem halálát. Az elképesztő intenzitású szöveg talán legrevalatívabb eseménye a Dachauból visszatért fogoly testének puszta formává aszalódótt, elviselhetetlen látványa, melyből tizenhét napon át értelmezhetetlen állagú és szagú ürülék tör elő, majd a megmagyarázhatatlan módon bekövetkező gyógyulás során ugyanez a test bármiféle élelmet elnyelő szakadékká válik. S miközben a visszatért Robert L., akit minden barátja szent humanistának tart, teljesíti kötelességeit, úgymint bocsánatkérő rámosolygás a feleségére, a tábortapasztalat megírása, a valós jelenlét intenzitásával már csak az ételre, egy számára kedves kávéházi helyre és Hirosima hírére reagál. Zokog, ha nem ehet bármikor és bármit; a köszöntésére összesereglő kávéházi pincérek láttán botjával ütni-vágni kezdi maga körül a tárgyakat; Hirosima hírét pedig legjobb barátjával, egyben volt felesége születendő gyerekének apjával vitatja meg. A pőre testi szenvedés igazság-eseményének tengerparti fényében íródik elénk a Soá, s ezáltal az emlékezet, szerelem, észlelés és érdeklődés utáni világállapot csupaszságában rettenetes evangéliuma: „Nem halt meg a koncentrációs táborban.”

Az első szövegben a végsőkig vitt szolidaritás mintegy melléktermékeként meghal a szerelem, a következőben (X. úr, akit itt Pierre Rabier-nek nevezünk) a Gestapo-tiszt és az ellenállás tagjának liaisonjában viszont a politikai bűnös vélhetően halállal való megbüntetése válik sokadlagos jelentőségűvé a gonosz banalitásával való cicázás bűvöletében. A Gestapo-tisztfigurájában sajátos együttállásba kerül a szocio- és pszichopátia a szürkeséggel és semmilyenséggel. A rend- és tisztaságmániás náci, aki fiatal felesége és néhány hónapos kisfia mellől kel útra nap mint nap a hivatalba, hogy embereket kínozzon és gyilkoljon, miközben fennen hirdeti, hogy a nácizmus legyőzhetetlen, rajongva csügg a francia értelmiség sztárjain, és arról álmodozik, hogy művészeti könyvesboltot nyit Párizsban. Miközben az olvasó és az elbeszélő sem tudja sohasem eldönteni, hogy a tiszt mennyit tud az általa elfogott, ellenálló férj feleségének (azaz a narrátornak) a mozgalomban betöltött szerepéről, s miközben az elbeszélő mindinkább meggyőződik arról, hogy flörtölés közben nem fog semmiféle érdemleges információhoz jutni, a két figurát egyre jobban összeköti a halál bűvölete. Minél közelebb van Párizs felszabadulása, a tiszt annál meghatottabban számol be arról, hogy az általa elfogottak és megöltek előzékeny viselkedésükkel mennyire egyértelműen jelzik számára, hogy megértik emberfölötti küldetését – tudniillik, hogy a felsőbbrendűség nevében kell őket kiirtania –, s e megértésben mennyire testvér lészen minden ember. Az asszony pedig egyre leplezetlenebbül szembesíti a politikai realitással és személyes gyűlöletével, mintegy kísérletezve azzal, hogy a férfiban az iránta való ideológiai parancs vagy a szexuális vágy kerekedik-e felül. S mikor a tiszt az utóbbi felé billen, az asszony méltó bosszút állva mintegy mellékesen otthagyja az utcán a garzonlakás előtt nyüszítő férfit. De a szado-mazochisztikus voyeurködés a háború után is folytatódik: amiképpen a náci tiszt bírósági tárgyalása alatt csak arra koncentrál, hogy semmilyensége dacára néhány napig csak róla van szó, úgy az asszony tanúvallomása is sokak megbotránkozására egyszerre tartalmaz terhelő és enyhítő adatokat. De az elbeszélő flörtölés közben megtanulta a tiszttől a személy tárgyiasításának bűnét, így éppen azzal méri rá talán a legsúlyosabb büntetést, hogy az őt egykor kívánó férfit tárgyilagosan ítéli meg.

A bűnössé válás testi élményét a harmadik szöveg (Albert a Capitales-ből) mutatja be: itt az elbeszélő az ellenállás tagjaként saját maga vezényli végig egy lebukott besúgó megbüntetését, a véresre verés fizikai és a kínzás közben kicsikart vallomás lelki szadizmusának adagolását illetően egyaránt. S miközben a bűnös bűnösségét már mindenki tudja, már semmit nem jelent sem a meztelenül fetrengő test, sem a nyüszítő vallomás, az elbeszélő mindezt a személytelen esetlegesség semmitmondásaként éli meg: „Az ember azt hiszi, hogy ez valami rendkívüli. Pedig teljesen hétköznapi. Mint más hétköznapi dolog, ez is megtörténik az emberrel. Most ez történt meg. Bárkivel megtörténhet.”

A következő szöveg (Ter, a milicista) milicistájában a fenti esetlegesség egyfajta vegetatív létformává transzformálódik; a fiatal férfitest önnön ösztönkésztetései kielégítésévé csupaszodik, s ez vezet automatikusan (potenciális) tömeggyilkossá válásához. Az etikai ítélet apparátusához tartozó elbeszélőben pedig ez az animális regresszió szexuális vágyat ébreszt.

A kötet első négy írása tehát megtapasztaltatja velünk emberségünkhöz fűződő ambivalens viszonyunkat, személyességre, szellemiségre, intimitásra való kulturális képességeink törékenységét, az önmagunkban rejlő feszültség mélyén lappangó animalitás gyilkosságban kifejeződő eksztázisának elemi erejű vágyát.

Az utolsó két elbeszélés — a kötetről készült Litera-podcast megállapításaival egyetértve – epikus illetve lírai utóhangok: a Szétmorzsolt csalán halállal megjelölt idegenje mintha a háború végtelenítettségét mutatná fel; az Aurélia Paris becketti szabadversében pedig a háború összes hadmozdulatát látó, halálra váró, hét éves zsidó kislány változik át az elbeszélővé, aki nekikezd történetei írásának.

Ezzel el is jutottunk a szerzőiség és a valóságreferencia kérdéseihez, melyek kapcsán Duras úgy cicázik az olvasóval, mint az X. úr Therèse-e a náci tiszttel. Minden írás elején akkurátusan beszámol nekünk egy rövid felvezetésben valóság és fikció viszonyáról. De e bevezetések a mai olvasó számára inkább megvezetések: a szövegek megalkotása olyannyira igényes, kíméletlen és szenvedélyesen igazságvágyó, hogy teljesen irrelevánssá válik számunkra az író személyes élettörténetéhez való viszonyuk. Megértésünk a duras-i nyelvvel való találkozásban válik sorseseménnyé.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek