Revizor: Kezdjük valami egyszerűvel: miből áll a munkája a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójának?

Herczeg Tamás: Mint minden vezetőnek, nekem is sokrétű a feladatom. Van hivatali felelősségem, így a kapcsolattartás a fenntartóval, a megfelelés a jogszabályoknak és az ügymeneteknek. Vagyis pontosan ugyanazt csinálom, amit bármelyik cégvezető, aki egy milliárdos költségvetésű gazdasági társaság élén áll, azzal a speciális adottsággal, hogy mindezt művészeti projektekért tesszük. Harangozó Gyula művészeti igazgató úrral közösen, akivel a műsorpolitikai kérdésekről is döntünk. 

R: Ez utóbbi hogy néz ki a gyakorlatban?

HT: Megfogalmazzuk a vágyainkat, azt, hogy merre kellene tovább menni, majd elővesszük a közönségmérések adatait, és megnézzük, hogy az álmok és a valóság milyen kapcsolatban állnak egymással. A kommunikációs csapattal sokat beszélgetünk arról, hogyan lehet megszólítani a nézőket. Ez egy hosszú folyamat, aminek a része annak a mérlegelése, hogy a művészeti elképzeléseink kapcsán kell-e, és ha igen, mekkora kompromisszumokat kötni. 

Mondok példát egy friss, minket izgalomban tartó esetre. Az Újszegedi Szabadtéri Színpad esetében mérlegelnünk kell, hogy mennyire kell az ottani kínálatot elválasztanunk a Dóm térétől, ahogy azt is, lehet-e ott markánsabb művészeti elképzeléseket megvalósítani. Amit mi kisszínpadnak nevezünk, az valójában óriási, mert az alapítók is tömegszínházban gondolkodtak úgy kilencven évvel ezelőtt. 

R: Ha a koncepcionális kérdésekkel megvagytok, utána mi történik?

HT: A dolog számomra legizgalmasabb része következik: a termékfejlesztés. Van egy címünk, egy rendezőnk, eldöntjük, hogy kik legyenek a színpadon és a háttérben. Kialakul a kör, elkezdődnek a szerződtetések. Ez mindig nagyon kellemes, mert kávézást és nagyon jó beszélgetéseket jelent. Aztán az alkotók elkezdenek dolgozni egymással, és jön az újabb határkő: a koncepció bemutatása. Ez nagyon korán megtörténik, mert csak így lehet időben elindítani a gyártás közbeszerzési folyamatait. Ilyenkor már hivatalnok és pszichológus üzemmódra váltok, mediálok az alkotók és a lebonyolításban közreműködők között, mert mindennek készen kell lennie határidőre. Aztán elindulnak a próbák, és úgy egy évvel az első tervezgetés után elkezd életre kelni, amit elképzeltünk. Mindeközben szatócsként kell árulnom a portékát. Feltérképezni, hogy hol lakik a közönség, online és offline térben egyaránt, hogy milyen médiumok és kreatívok segítségével szólítjuk meg. Aztán a napi bevétel alakulását követni, ez olyan, mint a lóversenyen szurkolni: hány jegyet kell még eladni, mikor lépjük át az üzleti tervben megfogalmazott célokat, és így tovább. Ez valójában egy csodálatos varázskonyha, ahol mindennel foglalkozni kell a darabválasztástól a jogkérésen és a dramaturgián át a jegyeladásig. És amikor bemutatjuk az előadást, jön a java, hiszen a nézőtér és a színpad közötti energiák akkor indulnak meg.

R: És közben azért a szintén hozzád tartozó REÖK is működik egész évben.

Herczeg Tamás

HT: Igen, ez valójában egy nagy össz-művészeti birodalom. Nincs olyan előadó-művészethez köthető műfaj, amivel nekünk ne lenne dolgunk: a szimfonikus zene és a néptánc ugyanúgy a repertoárunk része, mint a közös munka a képzőművészeti kiállításaink kurátoraival, vagy egy koreográfussal, egy látványtervezővel. Színházi vonalon, aki a nagy látványvilágban gondolkodik, annak a terepe a Dóm tér, a REÖK szobaszínháza pedig intim hangulata miatt izgalmas művészi kihívás. 

R: A feladatok jelentős részét örökölted, amikor 2013-ban átvetted a Játékok igazgatását. 

HT: Korábban évekig dolgoztam a Szabadtérinél igazgatóhelyettesként. Erősen felépített, jól átgondolt kulturális szervezetről beszélünk, ami nemzetközi mércével is értelmezhető. Ha körbenézel Európában, találsz, mondjuk, opera- vagy operettfesztiválokat, de ilyen különleges épített és természeti környezetben, egy szezonban ennyiféle műfajt alig-alig tudnak mutatni. A Dóm tér követi a velencei Szent Márk tér hibátlan építészeti egységét, de ha a Reök-palotába belépek, akkor is érzem, hogy a világ egy tökéletes pontján vagyok. 

R: Minden nagymúltú szervezetnek van egy tehetetlenségi nyomatéka. Mit érzékeltél ebből, amikor idekerültél?

HT: Mi némi lejtmenet után vettük át, amikor sejthető volt, hogy ha jó érzékkel avatkozunk be a folyamatokba, akkor nagyok lesznek a különbségek. Így is történt: az árbevétel 250 milliós volt akkor, ma 600 millió fölött járunk. Van egy nagyon erős brand, egy komoly örökség, egy klasszul kitalált tér. Ha körbe nézel a Dóm téren, minden ott van, ami fontos Szegeden: a könyvtár, a püspöki palota, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert laboratóriuma, az egyetem oktatási épületei, a Dóm, és persze a szabadtéri. Nem szeretném misztikus irányba elvinni a beszélgetést, de nagyon egyben vannak a jó szellemi energiák, arról nem is beszélve, hogy  az előadás sötétjéhez nálunk nem a lámpákat kell lekapcsolni, hanem megvárjuk, amíg megjelennek az égen a csillagok. A Harangozó Gyulával közösen elért sikerünkben komoly része van a helyismeretemnek; annak, hogy én itt nőttem fel. Nem kellett semmit tennem azért, hogy megismerjem a várost, a Játékokat: a szegedi színházban nőttem fel, a szabadtérin is mindent láttam, statisztáltam, asszisztens voltam. Fontosak a közönségvizsgálatok, de azt, hogy egy műsorterv működik vagy nem, hogy egy cím beválik vagy sem, érezni kell. Így is tévedhetünk persze: a közönség egyszer megbocsát, de másodszor már nem biztos.

R: Van olyan, amit nem bocsát meg a néző?

HT: Például, ha a nagyszínpadon a megszokott, széles közönségrétegnek szóló színházesztétika helyett szélsőségesebb stílus jelenne meg. Bocsárdi László tavaly bemutatott Koldusoperája a Dóm téren például biztosan nem lett volna siker.

R: A reakciók alapján az az előadás még Újszegeden is necces volt.

HT: Persze, hiszen ott nem a nézői elvárások kiszolgálására törekedtünk. Az újszegedi színpad felújítás miatt évekig zárva volt, úgy éreztük, művészileg is érdemes újragondolni a játszóhely küldetését és megtalálnunk e játszóhely közönségét. Voltak persze, akik elmentek róla, de többségében szerették. Amikor Bocsárdival a Toscát csináltunk a Dóm téren, sokat beszélgettünk vele arról, hogy mi az, ami még ő, de már a Szegedi Szabadtéri is. Az opera új műfaj volt neki, tudtuk, hogy nem lesz annyira formabontó, és így is történt. Mondok egy másik példát: amikor Béres Attila rendezett egy keményebb Vízkeresztet, akkor a következő évben stratégia volt Hegedűs D. Gézával dolgozni és az általa képviselt humanista, pozitív szemlélettel kommunikálni a Rómeó és Júliát. 

R: Ha ez tényleg ennyire ki van számítva a részetekről, akkor ti manipuláltok engem?

HT: De hát mindenki manipulál, aki akar valamit a másiktól! Ennél rosszabb hírem van: a színház maga is befolyásol, amikor valamilyen irányba gondolkodásra késztet. 

R: Mi az, ami belefér a Játékok krédójába és a ti ízlésetekbe?

HT: A privát ízlésünk itt másodlagos: az a dolgom, hogy önmagamról leválva a közönséggel legyek empatikus. Mi közpénzből hozunk létre alkotásokat, muszáj, hogy a többségnek tetsszen az eredmény. Nincs még egy olyan előadó-művészeti szervezet, amit ilyen arányban finanszírozna a közönség: a jegybevételünk jóval meghaladja az állami és önkormányzati támogatást. Viszont, ha csak azt adnánk, amit a közönség többsége akar, akkor musicalfesztivál lennénk. Ehelyett a musicalekből finanszírozzuk a többi műfajt, és rávesszük a nézőt, hogy mást is nézzen, mert bízunk benne, hogy tetszik neki. 

R: Lehet a Játékok közönségét nevelni?

HT: Válasszuk szét a Dóm teret és Újszegedet! Az előbbinek megvan a működő hagyománya, az utóbbi most kísérleti szakaszban van, mi is vizsgáljuk, mi történhet ott. A mi két nagy kihívásunk a próza és az opera. A szabadtéri prózai vonulata egészen a legutóbbi időkig nem működött, holott annak idején nagy prózajátszó hely volt, – mi újraélesztettük. A Háry János 2014- es bemutatója kommunikációs és egyben művészi kísérlet volt. Az opera felé kacsingató daljátékra 2014-ben sokan csak Gérard Dépardieu miatt váltottak jegyet, így végül sok száz atipikus operalátogatót nyertünk meg. De művészi szempontból az is kiderült, hogy a prózai részek mai viszonyok között is érvényesen működnek a nagy térben. Sokaknak a Szegedi Szabadtéri jelenti az évi egy színházlátogatást, ez az esemény, amire ellátogat a család, mert hozzátartozik a nyárhoz, mert jól érzik itt magukat. Amikor a műfajokról kérdeztük a nézőket a felmérésekben, első helyen állt a vígjáték, miközben a műfaj évek óta nem volt műsoron. Így jött a Tévedések vígjátéka Kerényi Miklós Gáborral, akinek a nevéhez a legtöbb közönségsiker fűződik a Dóm téren. Igen, neveltük a közönségünket: visszaneveltük a prózára. A szereposztások összeállításánál mi nem felépítünk egy színészt, hanem a legnépszerűbb színházak művészeiből válogatunk, így aztán idejön hozzánk a Víg, a Katona, az Örkény, és más színházak közönsége is. 

R: És az opera mint nehéz műfaj?

HT: Látszott, hogy a korábbiaktól eltérően két egymást követő évben már nem tud ugyanaz az opera menni, így évről évre új premiert tervezünk. Az, hogy 2019-ben két Aida-előadás 80 százalék fölötti nézettséget produkált, egyértelmű siker. Ez az év amúgy is csúcspont volt: történelmi múltunkat bemutató dramatikus táncjáték, határon túli együttműködés, Brecht és Molière, opera, mesebalett és musical is volt. Az lenne a normális, ha ezt a színvonalat tudnánk őrizni. 

R: Mit tudtok még a közönségetekről?

HT: Például azt, hogy erősen öregszik. Amikor elindítottuk a nézőkutatásainkat, 40-41 éves volt az átlagnéző, mostanában 47-48-nál járunk. Sok oka lehet ennek, de nem találgatok: a mérések eredményeit el kell fogadni. Vannak a közönségünkben nagy lyukak. Elképesztően nagy például a hölgyek aránya, miközben a férfiak tömege lassan lefedetlen piaci szegmenst jelent. Nálunk eddig nem volt családi program, most Harangozó Gyula világjáró mesebalettjével megpróbálkoztunk ezzel. Drága, de színvonalas produkció, jól is ment. 

R: A szubjektív élményem az volt, hogy Újszegeden elég szép házakkal mentek az előadások.

HT: Most néhány év próbaidőszak jön: ha nem működik a kísérletező irány, váltunk. Mindenesetre 2019-ben a nívó ígéretét felvillantottuk a szakma és a közönség előtt is. Már nem lesz skandallum abból, hogy barokk operát tervezünk oda.

R: Amikor Harangozó Gyula művészeti vezető lett, a tervek között szerepelt a külföld megszólítása is.

HT: Azóta sok minden változott, jelenleg nincs fölösleges pénzünk kockáztatni, a külföldi forgalmazás nincs napirenden. A nagy, régi európai fesztiválok, Mörbisch, Bregenz vagy St. Margarethen mind regionális fesztiválok. Hozzánk is főleg a Partiumból és Vajdaságból jönnek, de a közönségünk elsősorban magyarajkú.

R: Van neked egy hatalmas konyhád, ahol egyszer csak elkezdtél te is főzőcskézni, azaz rendezni.

HT: Bizonyos szemtelenség nélkül nem tapasztalsz meg dolgokat az életben. Amikor Bocsárdi Marosvásárhelyen mesterszakos rendező osztályt indított, azt gondoltam, ha felvesz, megpróbálom. Aztán kedvet kaptam hozzá. 

R: De miért?

HT: Egy elméleti probléma miatt. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ő teljesen más színházi világról beszélt, mint amiben én felnőttem. És amit több évtizednyi, betegesen sűrű színházbajárás után picit kezdtem unni. Zavarban voltam, ugyanakkor amit ő csinált, az nagyon megtetszett. A jelen életszakaszomban jobban élvezem azt a típusú expresszív, lírai színházat, amit ő csinál, mint ami a magyar színház fősodra. Persze tudom, mire célzol: igyekszem határértéken belül visszaélni a pozíciómmal. És például igyekszem O. Horváth Sárit rendezőként helyzetbe hozni. A Don Juan jó játék és jó lehetőség volt valami újra. 

R: Amúgy a Játékok menedzsmentje beleszól a rendezők munkájába?

HT: Nálunk nem úgy van, mint a kőszínházban, hogy meghívunk valakit, aki azt csinálja, ami őt foglalkoztatja. Címekhez keresünk alkotókat, akik a Dóm tér Kresz-szabályait megértik és elfogadják. Nyilván az elhíresült konfliktusomra gondolsz Alföldi Robival, akivel A varázsfuvoláról gondolkodtunk, és az volt a kérésünk, hogy a létrejövő előadás fő mondanivalója is a humanizmusról és felvilágosodásról szóljon, mire ő – egyébként nagyon korrekten – közölte, hogy így nem tud dolgozni és kitért a felkérés elől. 

R: Tényleg nem értem, miért mond ilyet egy igazgató.

HT: Mert bizonyos nézőszám felett nem lehet nem a többségnek megfelelni. A musicaleknél egyszerűbb, mert a jogtulajdonos megfogalmazza a kereteket helyettünk, így például a West Side Story esetében fel sem merülhet a mű átértelmezése. Ennél persze mi megengedőbbek vagyunk, hiszen a rendező az előadáson belül bárhonnan bárhová eljuthat, de muszáj, hogy konszenzus legyen köztünk abban, hogy az adott előadásról mit várunk el mint producerek, akik a nézőt és a színházat is képviselik. Nem érdemes azért közönséget veszíteni, mert nem vesszük figyelembe, hol vagyunk. 

R: Miben tudtok, miben kellene fejlődni most?

HT: A Dóm tér technikája vadonatúj, jó lenne egy új, komfortosabb nézőtér, aminek olcsóbb a tárolása és bontása. Újszeged is megújult szcenikailag és a REÖK karbantartásával sem állunk rosszul. Művészetileg akkor lennék elégedett, ha a 2019-ben felmutatott sokszínű, markáns műsorpolitikát meg tudnánk őrizni. 

A szöveg elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.