April de Angelis darabja a szó legklasszikusabb értelmében színészdarab: színházról, színészekről szól, miközben jó játéklehetőséget teremt öt színésznőnek. Ez utóbbi miatt már önmagában is megkülönböztetett figyelemre számíthat a nem megfelelően foglalkoztatott színésznőknek szerepet kereső direktorok részéről. Ami persze csak egy a darabválasztás potenciális szempontjai közül – jó esetben azért az is kiderül az előadásból, hogy miért nem az Acélmagnóliákat vagy a Bernarda Alba házát választotta a színházi vezetés. És nem állítom azt sem, hogy a Színházi bestiák repertoárra kerülését ne indokolhatnák a színészfoglalkoztatástól független tartalmi okok is: a színház maga mindig is izgalmas kulissza, a szöveg a nők társadalmi helyzetéről, a férfiakhoz való viszonyáról, sőt, a szexuális zaklatásról is szól. Más kérdés, hogyan teszi ezt. A Színházi bestiák abba a kategóriába tartozik, amelyet kissé elnagyoltan „igényes bulvárként” szoktunk aposztrofálni. Vagyis fontos és széles érdeklődésre számot tartó kérdésekről szól, közérthető formában. Megjeleníti, de nem élezi ki a konfliktusokat, nem törekszik azok komplex bemutatására, inkább leegyszerűsíti, pontosabban átláthatóvá teszi a kérdéskört, a feszültséget pedig humorral oldja. A pergő dialógusoknak és az érdekes történetnek köszönhetően jól szórakozhat a közönség, miközben elgondolkodhat a felvetett kérdéseken, problémákon (hogy mennyire mélyen és hosszasan, az befogadói érzékenység függvénye). A hasonló darabok színrevitelének kulcskérdése, hogy sikerül-e az író által patikamérlegen kikevert arányokat a színpadon is megtartani. Hogy nem próbálják-e az alkotók a szerző helyett még szórakoztatóbbá, viccesebbé tenni a történetet, vagy éppen ellenkezőleg: nem gondolják-e a megírtnál mélyebbnek, bonyolultabbnak a szöveget, s nem törekszenek-e arra, hogy a míves bulvárból nagybetűs művészetet farigcsáljanak.

A Horgas Ádám rendezte szegedi bemutató ijesztően igénytelen plakátjáról ránk mosolygó színésznők ügyetlenül montírozott képe az előbbi eshetőséggel riogat. Aztán elkezdődik az előadás, és a plakát csak véletlen balesetnek tűnik, merthogy maga a játék a másik véglethez, a magasztos művészetté formálni próbált kommerszhez áll közel. Horgas Ádám komolyan veszi a történet keretét, a pokolból hozzánk intézett játékos, vicces szavakat, s nemcsak szimbolikusan, de atmoszferikusan is megjeleníti a transzcendenciát. Részint akusztikusan, a saját maga által szerzett dallamokkal (amelyeket élő zenei kísérettel adnak elő az énekesek), részint a látvánnyal: Horgas Péter a színházi kulisszákat is túlvilági derengésben mutató, a játékteret a reális és a szürreális közé pozicionáló díszletével, a Bujdosó Nóra által az énekesekre adott mitikus, misztikus asszociációkat teremtő jelmezekkel, és a füstgépek csatasorba állításával. Mindez nemcsak keretként van jelen, hanem végigkíséri a játékot – olyan értelmezési tartományt nyitva ezzel meg, amelyet nemhogy a dráma, de maga a bemutató sem próbál kibontani.

Merthogy a cselekmény, amely elsősorban az öt szereplő magánéletének fordulataira, illetve a színházhoz való változó viszonyukra koncentrál, különösebb változtatások nélkül pereg le a  szegedi előadásban. Nem mutat különösebb jel abba az irányba, hogy az eseményeket bármennyire is befolyásolná az a transzcendentális háttér, amelyet a rendezés atmoszferikusan a produkció egészére ráerőltet. A dialógusok így óhatatlanul is veszítenek könnyedségükből, gördülékenységükből, miközben a felvetett kérdések nem válnak komplexebbé, az egyes szituációk nem telítődnek igazi feszültséggel, a történet kevés fordulata könnyen kiszámítható. Vagyis a korrektül, de különösebb invenció nélkül lebonyolított jeleneteket fölöslegesen terheli a találékonyan megteremtett, de mélyebb jelentést nem kapó, így gondolati szempontból meglehetősen feleslegesnek látszó keret.

A „korrekt” jelző a színészi alakításokra is érvényes. Átgondolt, az író által felkínált lehetőségekkel élni tudó, maníroktól és olcsó megoldásoktól tartózkodó szerepformálásokat láthatunk. Fekete Gizi hitelesen érzékelteti a színpadról egyre inkább kiszoruló hajdani nagy színésznő, Mrs. Betterton formátumát, bölcsességét, eleganciáját és átélhetővé teszi fájdalmát, megbántottságát is. A vele ellentétes pályát befutó Nell Gwynn-t Csorba Kata eltökélt és elkötelezett, sajátos erkölcsi felfogású, de emberségét és empátiáját megőrző, a többiek közül nem véletlenül kiemelkedő nőnek mutatja. Szilágyi Annamária (Rebecca) és Borsos Beáta (Elisabeth) két kevésbé szerencsés kimenetelű sorsot ábrázolnak érzékenyen, míg Molnár Erika Dollként lassan, észrevétlenül a nézőkhöz legközelebb álló szereplővé, kis túlzással az előadás rezonőrjévé válik. Ami kis hiányérzettel tölt el a színészi alakítások terén, az inkább a rendezés problémája: a korabeli előadásrészleteket felvillantó „színház a színházban” jelenetek prezentációja nem következetes. Nem tűnik eldöntöttnek, hogy ezek realisztikusan megvalósított szcénák (amelyeknek túlzásai esetleg a darabbéli szereplők színészi fogyatékosságait hivatottak jelezni), stílusimitációk vagy stílusparódiák. Pontosabban hol így, hol úgy lehet értelmezni ezeket, ami biztosan nem szerencsés, hiszen gazdaságosan kiaknázható humorforrássá e jelenetek nem válnak, ám következetlenségük miatt abban is akadályozzák a színészeket, hogy a játszott figurák talentumát (vagy antitalentumát) hihetővé tegyék.

 

A következetesség hiánya nemcsak ezen a ponton szembeötlő. Hol rettenetesen komolynak tűnik az, ami a színen látszódik, hol elnagyoltnak, elmaszatoltnak; hol a problémák továbbgondolásának igénye érzékelhető, hol pedig a kacagtatásra irányuló szándék. Lehet persze, hogy a következetesség hiánya nem véletlen, mert a rendező abban bízik, hogy a különböző stiláris- és jelentésrétegek valamelyike majd biztosan hatni fog a különböző igényű nézőkre. Ám elnézve az általam látott előadás kissé tanácstalannak tűnő nézőit és érzékelve saját, bosszúsággal vegyülő tanácstalanságomat is, nem vagyok biztos abban, hogy a különböző hatáselemek valóban erősítik, nem pedig kioltják egymást.

 

Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház oldalán itt található.