Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VESZTESÉG NÉLKÜL – NYERESÉG HÍJÁN

Anders Thomas Jensen: Ádám almái / Miskolci Nemzeti Színház
2020. jan. 3.
Megítélésem szerint a társulat tagjai nem tettek egyebet, se többet, se kevesebbet, minthogy figyelmesen és szakszerűen lefordították a filmet a színház közösségi terének formanyelvére, jó érzékkel kiaknázva a fordításműveletben rejlő esélyeket, és nagyjából elkerülve a benne leselkedő veszélyeket. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Gurulnak a neonáci Adam Pedersen almái, mióta Anders Thomas Jensen 2005-ben bemutatta nagy sikerű filmjét. Gurulnak a mozin túl immár a színház világában is. Nálunk a Pécsi Nemzeti Színháztól a budapesti Radnóti Miklós Színházon át a Miskolci Nemzeti Színházig és tovább, hiszen január közepén a tatabányai Jászai Mari Színház is műsorára tűzte. És teljességgel érthető a sikertörténet: az Ádám almái az újabb dán filmek híresen erős vonulatába tartozik, egyaránt felzengetve annak egzisztenciális-metafizikai alapszólamát és humorosabb felhangjait. Vagyis egyfelől megvan benne Az ige című, 1955-ös Carl Theodor Dreyer-film transzcendenciának elkötelezett komolysága, amelyet azután (eltekintve most a svéd Ingmar Bergman számos filmjétől) a Dogma-csoportba tartozó Lars von Trier visz tovább az 1996-os Hullámtörésben; de másfelől nem hiányolhatjuk belőle a Mifune utolsó dala (1999, Soren Kragh-Jacobsen) és az Olasz nyelv kezdőknek (2000, Lone Scherfig) című Dogma-filmek játékosságát sem. Nincs is más dolguk vele a felkészült színházi szakembereknek, mint valahogyan, bizonyos technikai fogásokkal átmenteni a színpadra a film hatásmechanizmusait, minél kisebbre szorítva a művészeti közegváltás szükségszerű veszteségeit, és minél jobban kiaknázva annak új ábrázolási lehetőségeit.
Varga Zoltán, Simon Zoltán
Varga Zoltán, Simon Zoltán
Így tehát tényleg találó – túl a tematikus nyilvánvalóságon – a Szabó Máté által rendezett előadás műfaj-meghatározása: „gyümölcsöző komédia”. Merthogy igencsak gyümölcsöző befektetésnek tűnik műsorpolitikai szempontból ez a döntés (ha egy pillanatra megfeledkezünk a film-forgatókönyv jogdíjának feltételezhető nagyságáról): a közönség tényleg megkapja mindazt, ami a művészet, a színház klasszikus feladatához tartozik. Az Ádám almái, mint a bibliai Jób-történet mulatságosított parafrázisa, szórakoztatva tanít és tanítva szórakoztat. Miközben végignevethetjük, miként korábban a Jensen-filmet, az adott színházi előadást, jó eséllyel kiélesedhetnek lelki-szellemi érzékszerveink a hit és a hitetlenség, a bűn és a bűnhődés, a megbocsátás és a gyűlölet ősrégi árukapcsolásainak súlyos szépségeire is. Ámde ezen a pompás korcsolyapályán azért eléggé könnyű elcsúszni. Nem beszélve arról, hogy feltehetően nem is mindenki van oda Dreyer és Trier csodamegjelenítéseiért (mármint magáért a megjelenítés szándékáért). Kimérten patetikus halott-feltámasztás és misztikus logikájú önfeláldozás persze nem szerepel Jensen forgatókönyvében és filmjében, ám a történetvezetés direktségei és a csodával kacérkodó véletlensorozatok mégiscsak közel viszik az Ádám almáit Az ige és a Hullámtörés izgalmasan kényes (vagy kényesen izgalmas) megoldásaihoz. Nem csoda, ha ezen a vonalon kibillen vagy egyenesen kisiklik a színházi adaptáció szerelvénye – ahogyan a Radnóti Színház előadásának legvégén történt a Baltazár Színház Down-szindrómás művészeinek szerepeltetésével. Ami negédesen didaktikus színpadi továbbhajtása volt a filmbeli történet végén elhangzott hírnek, miszerint az alkoholista Sarah és a többszörösen túlmozgásos Gunnar együtt nevelik majd fel a Távol-Keleten a nő Down-szindrómával születendő gyerekét. A miskolci előadás viszont ezen a ponton beérte a forgatókönyv viccesre kanyarított fordulatával (amelyet egyébként aznap este, amikor néztem az előadást, a Baltazár Színház egyik művészének önfeledt kacaja díjazott a közönség soraiból).
Szibrik Bernadett
Szirbik Bernadett
Megítélésem szerint a társulat tagjai nem tettek egyebet, se többet, se kevesebbet, minthogy figyelmesen és szakszerűen lefordították a filmet a színház közösségi terének formanyelvére, jó érzékkel kiaknázva a fordításműveletben rejlő esélyeket, és nagyjából elkerülve a benne leselkedő veszélyeket. Kulcsfontosságú volt e tekintetben Füzér Anni látványterve: a nézők templomi padsorokra emlékeztető rendben, négy oldalról ülték körbe a játszók által szintúgy négy oldalról megközelíthető, forgáccsal felszórt, néhány szükséges bútordarabbal ellátott, stilizált almafapalánkkal részben fedett színteret, amely dicséretesen csak akkor sötétült el, amikor éppen erőszakos jeleneteket (ütéseket, rúgásokat, lövéseket…) láthattunk – volna, merthogy így éppenhogy nem láthattuk, csak hallhattuk azokat. Mindezeket színházban nem is tudnám nagyon másként elképzelni.
És azt hiszem, a rendező a lehető legalkalmasabb színészeket kérte fel a kihegyezett fő- és a túlrajzolt mellékszerepekre. Ivant, a súlyos előtörténetű papot a komoly színházi előtörténettel rendelkező Varga Zoltán játssza (akinek csontos arcán nem tudom nem látni mindkét történet nyomait), a neonáci Adamot pedig Simon Zoltán feszes, pontosabban militáns befeszüléséből fokozatosan kibillenő alakításában látjuk. Továbbá az alkoholista Sarah elesettsége Szirbik Bernadett, a szenvedélybeteg Gunnar tétovasága Lajos András, a benzinkútrabló Kalid harsánysága Rózsa Krisztián jóvoltából ölt színpadi formát. Miként a többiek is meggyőzően járulnak hozzá a nem túl bonyolult átfordítás-művelethez.
Varga Zoltán, Rózsa Krisztián, Lajos András, Simon Zoltán. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Varga Zoltán, Rózsa Krisztián, Lajos András, Simon Zoltán. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Következésképpen lényeges veszteség nélkül megvalósult az Ádám almái című film összetett hangulatú világa a színpadon. De mi volna a tényleges színházi nyereség? Ezt még úgy sem tudnám megválaszolni, ha szépen sorra venném a film és a színpadi változat közötti eltéréseket (mint amilyen a statikus Hitler-kép helyett dinamikusabban használt Hitler-szobrocska), vagy a zenés betoldásokat (Mozarttól Hazel O’Connorig), vagy a pap mozgássérült gyerekét animáló képzeletjátékokat (ebben egyébként nagyon jó volt a Szikszai Rémusz által színre vitt radnótis változat).
Merthogy, érzésem szerint, a darabválasztás már eleve lehatárolta, bizonyos korlátok közé zárta az egyáltalán lehetséges – és végül sikeresen meg is valósított – összeredményt: a színházi filmadaptáció egyszerre lényegi veszteség és igazi nyereség nélküli példáját. Akik egzisztenciális kockázatvállalásról (a hit szélsőséges próbatételeiről) szóló, ámde működésmódjában nem-kockáztató színházat akarnak látni, és ezt őszinte elismerésül mondom, semmit sem kockáztatnak ezzel az előadással.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek