1982 februárjában, harmincnégy évi testi-lelki szimbiózis után, Szabó Magda, az író, elvesztette szerelmét, Szobotka Tibort, az írót. Szobotka Tiborné, ahogy Szabó Magda szerette becézni magát, ugyanazon év májusának végén kezdte meg azokat a kézírásos füzeteket, amikből napló-sorozat lett. 1982 májusától 1984 áprilisáig folyamatosak a bejegyzések, majd két év kihagyás után jön egy zárószakasz, 1988 októberétől 1990 február végéig terjedően.

Szabó Magda életének kiheverhetetlen megaláztatása, az 1947-ben egyetlen nap alatt megkapott és vissza is vont Baumgarten-díjának ügye, majd az azt követő évek kényszerű hallgatása után, mikor csak versei, meséi, ifjúságnak szánt írásai jelenhettek meg, nehezen indult újra a pályája. De 1959-ben már Az őz, 1963-ban a Pilátus, 69-ben a Katalin utca, 70-ben az Abigél, 77-ben a Régimódi történet jelenik meg, s drámaíróként is sikeres, amikor 1978-ban Kossuth-díjat kap. Szobotka Tibor semmilyen díjat nem kap, soha. De miközben írt, szerkesztett, hercegi titkárként szervezte és óvta felesége alkotói életét. A halálát követő évben a Megmaradt Szobotkának címmel készült, feleségével közös írásokat tartalmazó mű állít emléket neki. A naplósorozat ennek a sietős munkának az idején indult. Szabó Magda a későbbiekben, 2007-ben bekövetkezett haláláig, még műfordítások, tanulmányok, drámák és hangjátékok garmadáját írta, s két fontos regénye is született, Az ajtó (1987) és a Für Elise (2002). A 2001-ban alapított Magyar Corvin-lánc első kitüntetettjei közt volt, s világhíresen, kilencven évesen halt meg, szellemi frissességben, olvasás közben.

1982-ben azonban még csak hatvanas évei első felét élte. Egy magát mindig is szépnek tartó, mások által is körülrajongott, dús asszonyiságú, mélyen érzéki ember veszítette el hirtelen a párját, az okos, tájékozott tanárt és szerkesztőt, s a fordítót, George Eliot, James Joyce, Sinclair Lewis és Galsworthy regényeinek magyarra ültetőjét, s egyben a folyamatos őrző-védő szolgálatot teljesítő férfit, aki műveinek nemcsak első olvasója, de értő kritikusa is volt.

Nincs az a magánéleti napló, amelybe belelapozva ne szökne némi pír az arcunkba. Szabad-e, lehet-e olvasni azt, amit nem olvasásra szántak, ami nem megformált „mű”, hanem inkább kórtermi lázlap, jobb esetben jelentés egy zakatoló gépműhelyből? De az is megválaszolandó, hogy szabad-e nem közel hajolni egy olyan hozzáférhető íráshoz, amelynek szerzője annyi fontos művel gazdagította a magyar irodalmat. S legyen az érdeklődés irodalomtudósi, pszichológusi vagy csupán kapaszkodót kereső, emberi kíváncsiságból származó, mindig ott az első kérdés: hogy bírta? Aztán részvéttel vagy rémülten látjuk, hogy ugyanolyan nyomorultul szenvedett, mint mindenki, aki sokat veszít, s hogy nincs irgalom a nagyoknak se, sőt, azoknak van aztán a legkevésbé.

Betűvetőfélék, és azok, akik ismerik már az egy-egy magyar mondattal való sikeres birkózás boldogító izomlázát, lesben álló figyelemmel figyelhetik az alkotói gyakorlatot is. Aha! Így gyűjt, így válogat, így rögzít, így módosít, így érvel, vitat és hódol, ha kell. S lehet őt itt is csodálni. (Lehet ámulni, éppúgy, mint a nehéz léptű Berzsenyi tette hajdanán, egy Johann Jakob Engel nevű szerzőnek a pókocska tudományáról szóló írását átírva inkább, semmint fordítva: „Mely könnyűsége és gyorsasága lábaidnak! Mit szövögetsz? …Oly igen, oly igen-igen szeretném én tudni, mint tudod te azt csinálni, amit csinálsz, és mint tudod te azt oly könnyűséggel, oly regula és cél szerint csinálni.” – szól az áhítat a graciőz formatudóhoz.)

De amúgy nem könnyű olvasmány ez. E síron túl is égve maradó nagy szerelem tüzétől az olvasó is meg-megperzselődik. Olykor zavartan próbálna elállni az útból, fölöslegesnek érezvén hívatlan magát, s udvariatlannak a figyelmét. Ám vannak oldalak, mikor a naplóíró úgy kezdi közvetíteni az épp zajló életet a szeretett társnak, hogy az olvasó belökődik a megszólított szerető, az eredeti címzett helyébe. Azt veszi észre, hogy már rég hagyja magát körüldönögni, mert egy visszautasíthatatlan és elháríthatatlan erő szolgálattételre jelentkezik, s elébe hordja a világot. A folyamatos levélözön biztonsággal szól át a halálon túlra. Két zokogás közben a levethetetlen, szokásos bájjal többször is megkérdi az eltávozottat, hogy nincs-e kedve most már föltámadni végre. A magára maradott így teljesíti közben az elszakadás nagy próbatételét.

Vánszorgó és repdeső időszakok váltakoznak. Néha le kell tenni a könyvet. S mikor újra fölvesszük, mintha megint rányitnánk egy szenvedő madárra, aki még mindig tépi magát, s fosztja a tollát, tehetetlen fájdalmában. De a szerzőnek van elég „tolla”. Nem is akármilyen. Nemcsak a szeretett férjjel, az írótárssal szemben nyilvánvaló az ő olykor rejteni próbált erőfölénye, a világban való jelenléte is valami energiafelhőként írható le leginkább. Az ijedelem és a hiú vágy, hogy ő most megmutatja, hogy mekkora-mekkora írót tudott ő szeretni, óriási tettvágyat szül. Eszeveszett, mániákus elszántsággal gyűjti a Szobotka-dokumentumokat. Naplójegyzeteket fejt meg, dossziékat másol, fiókokat borogat, úgy mozog a hagyaték halmai közt, mint a matató ménkű, ahogy a nép a gömbvillámot nevezi, és közben sisteregve újrateremt. Minderről – gondosan megtervezve – értesíti a világot is.

De figyeli magát is. Van egy állandóan kéznél lévő – mások által persze megemelhetetlen – reflektora, amit a vizsgált tárgyak elemzése után időnként magára fordít, s a fényben állva, optimális látószögeket keresve, saját királynői lényét is megörökíti. Ha nem lenne frenetikus humora, tán még zavaró is lenne, hogy valaki, miközben gügyögve kedveli magát, ilyen vadul képes birtokolni bármit, s ilyen szenvedélyesen figyel örökölt és örökül hagyandó címerének minden kis levélbodrára. De mivel a legjobb pillanatokban képes fölnevetni, nem zavaró, hanem – esendősége miatt – inkább felszabadító ez. Hatalmas a kötődés kínja, oldani kell azt valamiképpen. Munkabírása és szenvedélye – férje jellemzése szerint ő volt a „terhenyés, aki kifoghatatlan” – olyan mérvű igényességgel és ádáz fegyelemmel párosult, amit csak a mérhetetlen munkaöröm tudhatott kárpótolni.

Megrendítő oldalakon számol be a testi romlás megkezdődéséről, fog- és szájműtétjéről, szemének romlásáról. Katonai fegyelemmel jelenti odaátra a sűrűsödő bajokat, de beszámol a társasági intézni valókról is, a kötelező teendőkkel teli nappalokról, s a vágyódástól áthatott vagy az egészen szürrealisztikus álmokkal cifrázott éjszakákról. Aztán egyszer csak abbamaradnak a füzetek.

Szabó Magda hagyatéka gondos kezekben van, s nem csökken olvasóinak száma sem. Ennek a könyvnek az első kiadása 2011-ben jelent meg, de még a mostani, 2019-es változatban is sok a szögletes zárójelben lévő három pont, a tapintatból egyelőre kihagyott információkat jelezve. Nem is a kukkoló kíváncsiság jár jól az olvasásával. Aki átélt már hasonló szenvedést, s szerencsésen kijutott belőle, érezheti, hogy nincsen egyedül. Aki elképzelni is fél ilyen gyötrelmet, az imádkozhat, hogy még a szele is elkerülje egy ekkora szerelemnek. A nagy dialógus azonban, amit a másvilágra szökött társsal éveken át folytatott az író, tartalmaz egy-két erőt adó, feledhetetlen mondatot is. Például ezt, középtájt, a 195-ik oldalon:

„Milyen árva vagyok, Te! Milyen mondhatatlanul, gyilkosan árva, De azért én vagyok a győztes mégis, mert ha elvesztettem, legalább tudom, milyen volt a boldogság.”