A programot hat kurátor válogatta, a résztvevők pedig nem csupán szöveg- és/vagy mozgásközpontú (movement-based, így definiálták a szervezők, érezve, hogy a tánc kifejezés nem pontos) előadásokat néztek, hanem megismerhették azokat az intézményeket is, amelyek nélkül ez a szcéna nem működhetne.
A helyszínlátogatás rövidebben érintette a Nemzeti Táncszínházat és a Jurányi Inkubátorházat, míg a SÍN Kulturális Központban és a Műhely Alapítványnál egy-egy délelőttöt tölthettek a vendégek. Ez utóbbi két intézmény képviselői, Nagy Zoltán és Rácz Anikó (vele két évvel ezelőtt beszélgettünk), illetve Talló Gergely nem egyszerűen ismertették működésük okát és célját, történetüket és jelenlegi működésüket, hanem kontextust adtak a dunaPartra érkezőknek a hazai független táncszcéna állapotáról.
A két bemutatkozás azért volt fontos, mert nem előadóhelyekről, hanem előadások létrejöttét elősegítő intézményekről van szó, amelyek a művészek hosszú távú karrierjében, a nemzetközi partneri kapcsolatok építésében is komoly szerepet kapnak, hiszen többféle szempontból is bázisként működnek. Szellemi közeget, találkozási pontot, próbahelyet jelentenek, produkciós házként, menedzserirodaként, képesség- és – hangozzék ez bármilyen furcsán a többnyire egyéni alkotók esetében – szervezetfejlesztő központként is működnek, a Műhely esetében pedig az ismeretterjesztést, azaz az amatőröknek szóló táncórákat sem hagyhatjuk ki a felsorolásból. A külföldi vendégek a SÍN-ben és a Műhelyben dolgozó csapatok munkáiból is ízelítőt kaptak. Tekinthetjük ezeket a bemutatkozásokat – amelyek között volt már létező előadás részlete és work-in-progress bemutató is – egyfajta pitchelésnek, ráadásul, pontosabban rávezetésként, a produkció primer élménye mellett a nézők az alkotókkal is megismerkedhettek.
 Site-visit a SÍN-ben |
És amikor az ember ezeket a prezentációkat hallgatja, nézi a különböző projektekben közreműködők nemzetközi névsorát, egészen úgy érzi magát, mintha egy nyitott, befogadó, kíváncsi, kooperációra épülő, ún. normális világban élne. Pedig pontosan tudjuk, a szomorú valóság az, hogy ezek a best practice-ként tökéletesen használható táncpéldák prezentációtól szóróanyagokig terjedő profizmusukkal teljesen ufónak számítanak. És még a frivol önirónia sem idegen tőlük, különben nem magyar nóták szóltak volna a hangszóróból a SÍN-ben a büféebédhez.
A demagógabbik énemnek közben két dolog jut az eszébe az épp a SÍN-nel szemben alig pár hónapja átadott Vasas-stadiont nézve. Az egyik, hogy ha a magyar focit ilyen átgondoltan terveznék, mennyivel előrébb járna; a másik meg, hogy a magyar fociba nulla hatékonysággal pumpált tao töredékéből milyen, az országimázs szempontjából sokkal hatékonyabb művészeti projekteket lehetne létrehozni. De hagyjuk a demagógiát másra.
A dunaPart több mint showcase. A fókuszban ezúttal a kortárs színház és tánc, valamint egyéb innovatív, performatív műfajok bemutatása állt, ebbe pedig az is belefért, hogy a szervezők egy panelbeszélgetésben a roma (ön)reprezentációt, a jelenlegi trendeket és kihívásokat igyekeztek körbejárni. (Az eseményt élőben közvetítették, a felvétel itt megnézhető.) Az egyórás esemény körülbelül annyira volt elég, hogy a meghívottak – Lengyel Anna, Horváth Kristóf, Császi Ádám és Schwechtje Mihály – a maguk kutatói és/vagy alkotói nézőpontját megfogalmazzák; azok esetleges ütköztetésére, vagy az azonosságok megfogalmazására, a közönség soraiban ülő érdeklődőkkel elinduló aktív gondolatcserére e keretek között nem volt alkalom.
 Beszélgetés a kurátorokkal |
Három nap után és még egy fél előtt került sor arra a beszélgetésre, amelyen a hat kurátor közül néggyel találkoztak a résztvevők, illetve a Trafót vezető Barda Beátával, akik a válogatás szempontrendszere mellett a kis magyar valóságot felvázolták. Mivel ez utóbbiban élünk, ezért számunkra nem újdonság, hogy a kortárs és a független jelzőket Budapesten kívül nem nagyon használhatjuk relevánsan, tisztában vagyunk a kritikai diskurzus állapotával, a rendelkezésre álló előadóhelyek mennyiségével, minőségével és típusaival, továbbá egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy november legvégén még fogalmunk sincs a következő naptári évet érintő működési támogatások eloszlásával. Hagyjuk tehát a csodálkozást a messziről jött idegeneknek, mert sokkal izgalmasabb arra választ kapni, miért épp ezek a produkciók szerepeltek a programban.
Nem azért, mert ezek tökéletesek lennének, ugyanis korántsem ez volt a kurátorok legfőbb szempontja. Az sem volt érdekes, hogy tapasztalt vagy a pálya elején álló művész munkájáról van-e szó. Az viszont számított, hogy kortárs problémákat fogalmazzanak meg, ne csupán itthon érvényes kérdéseket vizsgáljanak, vagy akár más környezetbe is adaptálható formákkal kísérletezzenek. A táncosok nyugodtan megszólalhattak, a színházi előadásokban szereplők pedig fogalmazhattak a test nyelvén – a külföldi vendégek meg is jegyezték, hogy egyre inkább elmosódnak a határok a két műfaj között. Mindezekből az is következik, hogy a kurátorok az előadások vagy az alkotók külföld-kompatibilitását is figyelembe vették.
 Lengyel Anna és Horváth Kristóf. A képek forrása: dunaPart |
A dunaPart a korszellemet követi, így nem véletlen, hogy a tíz évvel ezelőtti első kiadáshoz képest jelentős a változás. Laurie Uprichard New Orleans-i kurátor-producer úgy fogalmaz, 180 fokos a fordulat. És neki hihetünk, mert komoly összehasonlítási alapja van: először 1992-ben járt Budapesten, olyan alkotók munkáit ismerte meg, mint Goda Gábor, Nagy Zoltán vagy Bozsik Yvette.
„Egész más volt akkor a világ. A kortárs tánc mint olyan nem létezett, azok az alkotók, akik ilyen esztétikájú műveket alkottak, egész másfelől, a néptánc vagy a balett világából érkeztek. Nagyon érdekes volt azt figyelni, hogyan használják az ott megismert technikákat és gyakorlatokat a kortárs nyelvben. Igazi kísérletezést láttam, friss szemléletet. A dunaPart első két kiadása viszont egészen megdöbbentett: szinte csak férfi koreográfusok munkái szerepeltek a programban, és ezek férfifókuszúak, helyenként egészen nőgyűlölőek voltak. Nagyon nehéz, időnként elviselhetetlen volt nézni ezeket. Az pedig elszomorított, hogy ezeket megmutatásra érdemesnek találták egy ilyen platformon, mert sem tematikusan, sem esztétikailag nem érték el annak a szintjét. Voltak kivételek természetesen, de az összbenyomást nem írta felül. Ehhez képest szignifikáns a változás” – fogalmaz Laurie, és azonnal meg is magyarázza, mit ért 180 fokos fordulat alatt. „A harmadik dunaPartot kihagytam, de amikor két évvel ezelőtt ismét eljöttem, friss szemlélettel találkoztam, fiatal nők hangját hallottam, ami nagyszerű fejlemény volt akkor, és szerencsére idén is ezt tapasztalom.”
A válogatás szempontjainál a kurátorok az eladhatóságot is említették. Laurie viszont nem szereti ezt a kifejezést. Egyáltalán nem érzi magát kereskedőnek, inkább úgy fogalmaz, hogy nézőket és művészeket ismertet meg egymással, ahhoz azonban, hogy a találkozás kölcsönös megelégedéssel és örömmel végződjön, neki ismerni kell mindkét közeget. Ezért tudott működni a Timothy and The Things, azaz Cuhorka Emese és Fülöp László Anyádék rajtam keresnek című előadása New Orleansban, és különösen a fiatalok körében aratott nagy sikert a duett. „Meg kell keresni azt, ami a közös: ismeret, élmény, háttér. Ha ezt megtaláltuk, a fogadó közeg rá tud kapcsolódni, és elindul a párbeszéd. Nem állítom, hogy ez minden esetben könnyű, de ha körültekintőek vagyunk, nem lehetetlen” – árulja el a titkot Laurie Uprichard, aki 25 éve független kurátor, azt megelőzően pedig 15 évig New Yorkban vezette a Danspace Projectet, az egyik legfontosabb táncos befogadó helyszínt.
Amikor beszélgettünk, még nem ért véget az idei dunaPart, ezért Laurie nem akart legeket megnevezni, de kiemelte Hód Adriennt. „Figyelemre méltó alkotóvá érett. Sokat követel az előadóitól és a nézőitől is, elvisz mindenkit a határáig, miközben pontosan tudja, mit csinál. Érdekesnek tartom a Dope Collective fiatal női alkotóit is. A struktúrák, a motívumok, a minták, amiket használnak, és az a szigorú rend, ahogyan ezeket alkalmazzák, illetve az absztrakció teszik őket különlegessé. Nem a nagy drámaisággal operálnak, hanem egyszerre viccesek és érzelmileg hidegek, távolságtartók.” Elvárásai összességében teljesültek, hiszen azt szerette volna látni, hol tartanak a korábban már megismert alkotók, és természetesen szeretett volna újakat is felfedezni. És amikor befejeztük a beszélgetést, még állt előtte egy fél nap.
Gondolom, kitalálták: estére új nevekkel bővült az addigi listája.