Mindig viszolyogtam a többfunkciós tárgyaktól (bár a létrává alakítható székek és a vetkőzős golyóstollak kicsit vonzanak): Szerb Antal szép szavával van bennem valami rejtett irtózás az esernyővé alakítható botoktól, a logaritmus-léc gyanánt használható gégetükröktől és az ibseni szimbólumoktól. A two in one gyerekes öröme, egyet fizet: kettőt kap. Brrr.

Szigorú ifjúkoromban a könyvillusztrációkkal kapcsolatban is komoly fenntartásaim voltak. Emlékszem, kamaszkoromban a József Attila-összesből zsilettpengével gondosan kioperáltam az illusztrált oldalakat. A csodálatos Verne- vagy Kipling-illusztrációkkal persze már nem voltam ilyen szigorú. És most itt a tartom a kezemben Kántor Péter Jég-öröm címmel a Magvető kiadónál megjelent gyönyörű születésnapi képes-verses-könyvét, nos ez a könyv minden előítéletemet elsöpörte!

Húsz kép, majdnem mindegyik világhírű remekmű, és húsz, festmények ihlette vers. Az ihlette szót talán pontosítanám. Kántor Péter a beidézett festményeket szerszámként használja a gondolkodásban, a képek beépülnek, szerves részei lesznek a költő világának. Mutatok egy példát. Bruegel Gyerekjátékok című képével szemben így szól a mindössze nyolcsoros vers:

„Ha ez a boldogság, hát jó lesz vigyázni!
 Hangyákat fest itt gondosan a festő,
 ketrec-lakókat színes rongyaikban,
 elmebaj-zöldben és bohóc-pirosban.

 Bruegel mester, inkább vadászatot fess!
 Bár varjak ülnek fenn az ágakon,
 nagyobb szív tartja össze ott a falkát
 a mezítelen, csikorgó havon.”

Úgy érzem, végre valaki elgondolkodott e kép előtt állva a bécsi múzeumban, hogy tán mégsem olyan bájos ez a kép, mint az előtte nyáladzó lelkes látogatók gondolják.

Hendrick Avercamp: Jég-öröm

A címadó vers, a Jég-öröm Hendrick Avercamp azonos című csodás kis képe mellett áll. Valószínűleg nem véletlen, hogy Kántor ezt a verset választotta a kötet címadójául; a megszólított festőnek, Hendrick úrnak, hangja, szavai vannak a boldogságra. És ez a költészetben talán a legnehezebb: a Pilinszky-féle „legvégső bizalom”-nak találni hangot:

„Hát mért, csak az igaz, hogy mindig sír a szél?
 Hogy mindig tombol? Hogy mindig sziszeg?
 Hogy mindig nyögve hull a falevél?

 Hogy mindig borzongunk a durva nyárban,
 és megtelvén cukorral, mint a szőlő,
 vaktában hirdetünk valamit kiabálva?”

Kántor Péter, illetve a verse bátran és nagyon „korszerűtlenül” azt állítja, hogy ki lehet hitelesen ejteni ezt a tőmondatot: lenni szép!

„Akár a csillagokkal teli ég,
ahol minden csillagnak helye van,
s mindent beleng valami lenni–szép

…

És nincs sóvár el-, mást vágyó tekintet,
nincs múlt, jövő, messzi hegycsúcs, mi fájjon,
nincs elmúlás, nincs só, nyílt sebbe hintett.”

Modigliani: Jeanne Hébuterne portréja

Kántor képválasztása is nagyjából ehhez a lenni-szép programhoz igazodik: Avercamp, Vermeer, Watteau, Boudin, Degas, Modigliani, hogy csak az általa beidézett legjelesebb boldogság-szakértőket jelezzem. Tudom, kicsit sarkítottam, egyszerűsítettem: mondjuk Eugène Boudin, „a strandfestő” képeit szimplán boldognak nevezni durva leegyszerűsítés.
Segítségül megint Kántorhoz fordulok:

„Boudin egyébként sohase festett sirályokat,
 mindig csak az ő száműzött hölgyeit és urait,
 ahogy ücsörögnek, ácsorognak, sétálnak,
 vagy úgy tesznek, mint akik sétálni indulnak,
 de ugyan hová is mehetnének? Hová?
…

Hát akkor jól van.
Valami értelme biztos van ennek.
Hát hogyne! Hát persze!
Valaki elmosolyodik. Valaki biccent.”

Talán nem boldogság-szakértőket kellett volna mondanom, hanem szeretet-szakértőket. Akár dráma, akár líra, de a kiválasztott festőkben talán aránytalanul több a megértés az emberi gyarlóságok iránt. A kiválasztott képek között ott találjuk Watteau bájosan gátlásos, elfogódott A bohócát a párizsi Louvre-ból. Még egy jelző kívánkozik ide: a szelídség. A szomorú Gilles vagy az ugyancsak megidézett Vermeer-lányok és szerzőik mind-mind a magány szelíd prófétái. Degas: Egy nő az ablaknál:

„… és nem történik semmi, nincs is más semmi,
  csak telik az idő. Egy nő ül az ablaknál.”

Rembrandt: Önarckép Pál apostolként

Rembrandt megrendítő önarcképe az amszterdami Rijksmuseumból, az Önarckép Pál apostolként és az őt idéző vers felér egy hitvallással, nem állom meg, hogy a teljes két versszakot ide ne idézzem:

 „Én téged nézlek, te meg engem.
  Benned látom, amit te bennem.
  Elém tolod az arcod – lássam
  vénen, romosan, glóriásan.

  Nézlek – nézem az én világom.
  Nem dicsérem, nem is gyalázom.
  Nem mosolygok, nem sírok. Én nem.
  Nem köszönöm. Köszönöm szépen.”

Bevallom, Toulouse-Lautrec a kötetben szereplő A fehér ló című képét nem ismertem, soha nem láttam, pedig a kötetben található képjegyzék szerint itt van a szomszédban, a bécsi Albertinában. Nagyszerű kép, és szép, okos, szelíd vers:

  „Nem egyszerűen csak egy tudomásulvételről van-e szó,
   benne vágy, kétség, küzdelem, elfogadás?”

Lehetne ez akár a kötet mottója is: „vágy, kétség, küzdelem, elfogadás.”

  „… szóval amikor egyszer váratlanul rábukkantam,
   és ott álltam szemtől szemben vele, a Gazellával, aki már  régóta 0várt volna rám,
  akkor egy pillanatra úgy éreztem,
  létezhet valamilyen elfogadható magyarázat a világra,”

Ami ugyancsak meglepő és elgondolkoztató, hogy Kántor Péter Van Gogh-ot is Boldog emberként aposztrofálja:

    „az ég kék, és a magas fenyőfák törzse rozsdabarna,
      a legbiztosabb menedék a bolondokháza arra,
      »ha visszanézek majd, sóvárgó szerelemmel« –
      valami ilyesmit írt, a keze festékfoltos, boldog ember!”

Richard Gerstl: Önarckép

És mielőtt a túlzott idill csapdájába esnénk, van azért néhány kemény kép is, kemény versekkel; a szerencsétlen sorsú Richard Gerstltől mindjárt kettő is, az egyik A Schönberg család, ez a kép számomra nehezen fogyasztható, akartam írni, vagy talán értelmezhető, de ez sem igaz, mert érteni értem én, csak nem szeretem. A vers viszont rémesen remek. A másik Gerstl-kép viszont a híres, alig egy évvel az öngyilkossága előtt festett 1907-es Önarckép:
 
  „Mit keresel te itt?
    Vigyázz, mert beleragadsz az úttestbe!
    Holott tudtam, hogy már rég beleragadt.”

A karcosabb képek kategóriájában szerepel a kötetben két súlyos, remek Lucian Freud-kép is…

 „Mit is mondhatna erről? Őt a test
  nemcsak úgy önmagában érdekli, a látvány,
  hogy szép-e vagy csúnya, persze az is,
  hanem hogy mit mutat neki a test a létből,
  mit tud a létezésről az anyag.”

Összefoglalva talán csak annyit mondanék, hogy Kántor Péter nagyon sokat tud a létezésről, és még komoly vigasszal is szolgál.