A vetítés után lettem ideges, mit ne mondjak, feszült, például sziszegtem a plakátos, szoftbölcsészillatú előtérben, anyukám, anyukám. Így adtam elő a szőke másiknak az értelmezésemet, sisteregve, elpengésedett szájjal, nyilván még rosszindulatúan, az idegesség ugyanis kedveli a rosszhiszeműséget és a gonoszra gravírozott tekintetet. A Drakulics elvtárs egész szereplőgárdájában, a gyártáshoz kapcsolható, tiszteletre méltó műszakban mindenki, de tényleg, egytől egyig tehetségesnek bizonyult, mindenki magas szinten végezte a dolgát, mindenki parádézott és bálozott, és mégis, vagyis hát talán éppen ezért lettem ingerült, mert hogyha ennyire kézben van minden, paripa, fegyver, menázsi, akkor miért van így elhülyéskedve. Szeressük Tarantinót, mert tényleg megérdemli, de. (Kéretik a minimális vízió, minimális vízió jelenet van, utolsó figyelmeztetés!)

 

Mivel elég régen foglalkozom a történet ilyen és olyan lehetőségeivel, továbbmegyek, az elmondhatóság határaival, Tijuana-n innen és túl, például, voltam már Gobbi Hilda, Jézus és Karády Katalin is, foglalkozom a megformálás rémületes, szívtépő, idegroncsoló eseményeivel, ezért óvatosan mégis csak kijelenthetem, hogy az életről, annak hiányairól, torzulásairól, lehetőségeiről való mesebeszéd nem egyáltalán kézenfekvő, magától értetődő képesség. Hogy tud az ember habot lapátolni. Továbbá érteni lehet a Tanú című filmmel kapcsolatos morális meg egyéb irányú fenntartásokat, különösen a Bástyasétány fényében, de az a történet, a szegény gátőr példázata akkor is elég jól el volt mondva. Nem is az a kérdés, hogy tud-e valaki történetet mondani, hanem ha például nem tud, akkor azt hogyan nem tudja. Hogyan nem akarja. Nem tud mindent a tag, a művész, de akkor ebből a nemtudásból miként eszkábál valami fájdalmasat, hogyan teremti meg a katartikusság lehetőségét, azt a kis szédületet a helyben bandukoló szív körül. Olykor kivételesen nagy írók sem bírnak ezzel a problémával, ezzel együtt a történetük vagy a történet hiányát mégis képesek úgy érzékeltetni, hogy abban egy tágasabb, érintőleges narratíva kéklő árnya igenis fölsejlik, és az olvasó kapizsgálhatja, miről van szó, miről lenne máskülönben szó, mi az, ami hiányzik, mi az, amiért nem kár a könnycsepp és a nehezített lélegzet. Helyette képzeltem el, de ő kellett hozzá. Ja, hát néha a nyelv generalisszimusza legyőzi a hol volt, hol nem voltot. Én úgy tartom, hogy a történet az élet humanizációs eljárása. (Lényegünk) Vagy domesztikációs folyamat, akár. Magamat, létezésemet szelídítem vele, kalitka, zárka, forma. Döntsék el az okosok, melyik a jobb szó. Ha van történeted, akkor van sorsod, ha van sorsod, arra van nyelved is, szavak. Sors és nyelv kéz a kézben, lalala. Ezért mindenekfelett zsenialitás a Sorstalanság, a sorsát vesztett ember története, ami nem úgy történet, mert minden, ami ott van, ami azokon a lapokon olvasható, a valódi/jogos/megérdemelt helyett van, életedet elfoglalta egy másik, egy nemtiédélet, és aminek lenni kellene, az máshol van, hol. Szóval, hogy a történet, ha van, beteljesítés. A történet a sors, az tudniillik, hogy minden egyes létezőnek van saját személyes, kicsinyes vagy nagyszabású, balfelé vagy a szerencsecsillag felé forduló életiránya. Az ember háziasítja magát a beszéddel, képes elmondani, mi a helyzete, csillag, nap, felhő alatt, illetve tudja, mit nem képes elmondani. Mesélni viszont megint csak kiváltság. A mai magyar színház és film remek, és igazán tehetséges alkotói sokszor azt gondolják, hogy el tudják mondani, csakhogy olykor a produktum nem lesz több, mint tehetséges részletek tehetségtelen egésszé összeálló közhelyek vagy gagek luftballonja. Hát például, mint a Drakulicsban. Az is trend, hogy a történetet, mint egy kisautót darabjaira szedjük, így mutatjuk. Én nem azt mondom, hogy a nagyobb megszólalások alkalmába föltétlenül bele kell halni. Nem kell. 

De hát a tét, nem?

Hogy valamit nagyon, elszántan, lalala, el akarok mondani. 

De ha csak beszélni akarok, különösebb kimondott cél vagy terv nélkül, akkor az legyen úgy. Csak azért fecsegem ezt, mert nem sokkal a Drakulics után láttunk egy szép Tandori-estet is a MÜPA-ban. Hogy micsoda Tandori, azt most megmondani nem fogjuk – angyal sapkában, a figyelmes figyelmetlenség utcaruhájában, a mindent és semmit sem nyerő vesztőember -, hogy mi az irodalmi szerepe, nagysága jelentősége, azt sem, de az mindenesetre látszik, szóval annyi mindenestere állítható, hogy az elbeszélés rémületes problémája nála teremtett lényekkel, verebek, macik, lovak által lett elviselhető. Eléggé el lettek mondva az ő lényei, még ha nem, akkor is. 

És szerintem Bodzsár Márknak is lesz egyszer egy Jokere az önámítás másnapossága után.