Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

Z GENERÁCIÓS NOSZTALGIA

Egy esős nap New Yorkban
2019. nov. 26.
Woody Allen legújabb filmje botrányaival már beírta magát a köztudatba. A filmtörténelemben és a rendező életművében ellenben nincs kiemelt hely fenntartva számára. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

Hollywood egyik legsúlyosabb botránysorozata és legmeghatározóbb 21. századi mozgalmának kezdetei köthetőek Woody Allen új filmjéhez, ami többek közt éppen ezek következtében öregedett olyan rosszul az elkészítése óta eltelt másfél évben. 

A #metoo mozgalom hatására Woody Allen örökbefogadott lányának zaklatási vádjai, melyek évtizedeken keresztül süket fülekre találtak, tavaly végre meghallgatásra kerültek. Hatásukra pedig a film tengerentúli forgalmazója, az Amazon felbontotta szerződését a rendezővel. Így történt, hogy ezt a nagyon is amerikai történetet az Egyesült Államokban nem, Magyarországon és Európa-szerte viszont bemutatták. Az Egy esős nap New Yorkban Woody Allen 21. századnak szánt ódája múzsaszerepben tündöklő városához.

A film sztárgárdája Hollywood legfelkapottabb fiataljait vonultatja fel. A Szólíts a neveden sikerei után a sztratoszféra felé száguldó Timothée Chamalet remek érzékkel alakítja a klasszikus Woody Allen-hőst, oldalán a nővére árnyékából kilépő Elle Fanningel. A jómódú családokból származó fiatal pár az egyetemi campusról New Yorkba utazik egy napra. Városnézéssel egybekötött iskolai megbízásuk új irányt vesz, amikor Asleigh (Fanning) interjúja Roland Pollard sztárrendezővel (Liev Schreiber) szövevényes kalanddá alakul, barátjának romantikus városnéző tervei pedig egyre reménytelenebbé válnak. Ráadásul még az eső is elered. A film Woody Allen legkedveltebb témáit gyúrja össze egy kollázzsá, mintha nosztalgikus visszanyúlás lenne a Manhattanhez és az Annie Hall-hoz, csak éppen az hiányzik belőle, ami ezeket a filmeket naggyá tette.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 

De ki is vár innovációt egy közel ötven éve folyamatosan alkotó rendezőtől, aki stabilan jegyez egy új filmet évente és már jóval túlhaladt kreatív alkotói csúcsán? Woody Allen saját kedvtelésből készít filmeket, nem stúdiók megbízására és nem is az aktuális közönségigényekre szabva, ez pedig talán minden eddiginél jobban érezhető legfrissebb filmjén. Egy idealizált világ illata lengi körbe, egy olyan New York-é, melynek ma már nyoma sincsen, és talán soha nem is létezett. Ennek a világnak a követe az esetlenül maníros nevű Gatsby Welles (Chamalet), egy fiatal New York-i életművész, aki a város füstös bárszalonjaiban cigarettával a szájában érzi magát leginkább otthon. És aki természetesen a rendező összes kedvenc manhattani helyszínét bejárja a film során. Chamalet Woody Allent testesíti meg a filmben, pontosabban a filmbéli városhoz hasonlóan a valóság ízléséhez igazított változatát.

A rendező védjegyévé vált pörgős és cinikus dialógusok azonban hamisnak hatnak Z generációs színészeinek szájából, a karakterek jellemei pedig egy letűnt kort idéznek. Ahogy az összes kulturális utalásuk is a rendező ízléséhez közel álló 20. századi filmkészítőkre, költőkre, zeneszerzőkre és képzőművészekre vonatkozik. Ezekkel a referenciákkal még a megszokottnál is telítettebb Woody Allen legújabb filmje. Chet Baker-dalok, Salinger-idézetek, Truffaut, Kurosawa és mások nevei repkednek felváltva a két fiatal szájából, a máskor üdvözölt kikacsintások itt inkább allűrösnek hatnak. 

Stílusa és témái mellett a film egyik fő cselekményszála és humorforrása is anakronisztikus ebben a közegben. Mikor Asleigh karakterét egyszerre három középkorú hollywoodi mogul környékezi meg, majd a lány fehérneműben távozik egyikőjük lakásából a szakadó esőben, különösen nehézzé válik elvonatkoztatni a Woody Allen körül újra fellángoló bulvárvisszhangtól.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A film akkor tűnik igazán őszintének, amikor a címében jelölt életérzést próbálja megörökíteni. A legendás Vittorio Storaro bűvös képei New York borongós utcáiról és tereiről érzékletesen adják át, miben is rejlik a ködös és zajos metropolisz romantikája, amit Gatsby (és Allen) olyannyira eleminek és ellenállhatatlannak tart. Olyan témákat is elkezd boncolgatni, mint egy nagyváros magánya, a családi kötelékek ereje és a serdülőkorral járó bizonytalanság pusztító hatásai, Gatsby karakteréből pedig egy ponton több is felsejlik, mint a túlkvalifikált, cinikus, koravén életművész. 

Sajnos azonban mindez csak távolról. Minden alkalommal, amikor a film elkezd alámerülni látszólag komolyabb kérdések felé, felrúgja magát a felszínre egy-egy olcsó egysorossal, vagy sekélyes, visszatérő geggel. Amellett, hogy gyakran célt téveszt, helyenként maga a humor jelenléte is megkérdőjelezhető. Mintha némely poén utólag került volna bele a forgatókönyvbe, nehogy az túlzott melankóliába csússzon át.

A melankólia pedig sokkal jobban áll Woody Allen New Yorkjának, mint a kurvás viccek. A rendező láthatóan nem tud hitelesen kapcsolódni jelenkorunkhoz, és itt ez egyértelműen megmutatkozik. Húszéves karakterei telefonjukat legfeljebb hívásokra használják, jegyzetfüzetekkel rohangálnak és egy ötven éve letűnt világ iránt táplálnak nosztalgiát. Hamisnak érezzük a film valóságát és ez nem a mozi varázsának hatása, hanem a rendezőé, aki már leginkább a múltban él. Ezzel pedig nem is lenne gond, ha nem egy olyan generációhoz próbálna szólni, akinek a nyelvén már nem beszél.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek