Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ŐSZI SZÁRNYALÁS

Kamara.hu / Zeneakadémia
2019. nov. 21.
Az ez évi kamara.hu fesztivál két utolsó esti hangversenyére november 16-án és 17-én került sor a Zeneakadémia nagytermében, illetve a Solti György-teremben. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.
Évek óta hagyomány, hogy a fesztivál programját Simon Izabella és Várjon Dénes egy-egy író vagy konkrét irodalmi mű köré építi, aki vagy ami afféle asszociációs kiindulásként szolgál a műsor felépítéséhez. Idén Szerb Antal regénye, az Utas és holdvilág játszotta ezt a szerepet.
 
Mindkét hangversenyen (sőt, két korábbi fesztiváleseményen is) felhangzottak vokális kompozíciók. de nem csupán az énekhang megnövekedett szerepe jelentett újdonságot, hanem az is, hogy a szombati koncert programján kórusművek is szerepeltek: Kodály Hegyi éjszakák ciklusának első darabja és Esti dala, valamint Bartók gyermek- és női karainak sorozatból kettő, a Bolyongás és a Ne hagyj itt címűek. További újítást jelentett, hogy a kórusművek két hangszeres Liszt-tétellel szendvicsszerűen kombinálva, szünet nélkül, egyetlen blokk gyanánt szólaltak meg. A kórusműveket a nyíregyházi Cantemus Kórus adta elő, mintegy 30 fős női felállásban, Szabó Dénes vezényletével. Apró hangindítási bizonytalanságoktól eltekintve igen csiszolt, összeszedett, biztos kézzel formált előadást hallottunk, mindazonáltal helyenként úgy éreztem, hogy talán túlságosan is gömbölyű-lekerekített minden, talán több, élőbb akcentus is belefért volna az előadásba, s az Esti dal utolsó sorának sóhajszerű disszonanciái talán expresszívebben, felizzóbban is megszólalhattak volna. A Liszt-tételek – az I. elégia átirata csellóra, zongorára, hárfára és harmóniumra, illetve a 2. gyászgondola Perényi Miklós utolérhetetlenül szép csellóhangját és kantilénáját juttatták főszerephez a partnerek: Várjon Dénes, Vigh Andrea (hárfa) és Szabó Balázs (harmónium) méltó kíséretével.
 
Simon Izabella és Várjon Dénes
Simon Izabella és Várjon Dénes

A szombati hangverseny vokális része a második félidő első felét alkotta. Az első részben egy emlékezetes-jelentékeny és egy kiemelkedő élményt jelentő előadást hallhattunk. A koncert nyitószámaként az erre az alkalomra összegyűlt, Keller AndrásPilz JánosSzűcs Máté–Perényi Miklós összetételű vonósnégyes eljátszotta A fúga művészete tételeinek csaknem a felét. Az a legkevesebb, hogy a zenei szövetet minden pillanatban transzparenssé tevő, a legfinomabban kidolgozott, mindennemű szólista-ambíciót mellőző előadást hallottunk. Ami ritkaságszámba menő egyedi vonása volt ennek az interpretációnak, az a contrapunctusok mint karakterdarabok „felvállalása” és magabiztos, hogy úgy mondjam, ízes megszólaltatása volt, bizonyítva, hogy a legmagasabbrendű zene sem azonos a puszta struktúrájával, s csakis élettel megtöltve van létjogosultsága – legalábbis egy nyilvános hangversenyen.

 
A kiemelkedő élményt Mendelssohn d-moll triója jelentette Henning Kraggerud (hegedű), Jean-Guihen Queyras (cselló) és Várjon Dénes tolmácsolásában. Hogy a darab sugárzó és ifjonti szépsége teljes szuggesztivitással érvényre jutott, az elsősorban Várjon szárnyaló zongorázásának köszönhető – annak a rugalmasan erőteljes játéknak, amely sehol sem határos semmiféle erőszakoskodással vagy hangoskodással. A partnerek közül a csellista hangja talán parányit szőrös, de karakteres, mély tónusú; viszont hamar kiderült, hogy páratlan vonalérzéke, életnagyságúnál szélesebb és intenzívebb dallamai révén méltó társa Várjon Dénesnek a szárnyalásban. Henning Kraggerud kevésbé észrevehetően, de magas fokú érzékenységgel, alkalmazkodókészséggel és hajlékonysággal vette ki a részét az előadásból, amely mindvégig elragadtatott hangulatban tartotta a hallgatót.
 
A koncert zárószáma Bartók két zongorára és ütőhangszerekre írott Szonátája volt Várjon Dénes, Simon Izabella, Rácz Zoltán és Holló Aurél közreműködésével. Kitűnő előadás volt ez is, a mű előadástörténetének talán legnagyszerűbb ütős-párosával, Várjon Dénes itt is őserejű játékával, amely, mint ezúttal is rácsodálkozhattunk, olyannyira különbözik az ugyancsak őserejű Kocsis Zoltánétól, aki a szólam klasszikusának számít. Simon Izabella is nagyszerűen játszott, s bár ő nem rendelkezik Várjon őserejével, sok mindent visszakaptunk a két zongorista egyéb zongorista-párokéhoz és házaspárokéhoz képest is magasrendű zenei affinitása révén. Gyorsan hozzá kell tennünk, hogy a zongoristák és az ütőhangszeresek összhangja és egymásra való reagálása is rendkívül magas színvonalon valósult meg. Külön öröm volt a nyitótétel robbanékonysága és az egész előadás szokatlanul éles füllel kidolgozott színgazdagsága. Holló Aurél nagyszerű xilofonozása pedig külön ajándék volt a hallgatónak.
 
Giovanni Guzzo
Giovanni Guzzo

A vasárnapi koncert Schubert Arpeggione-szonátájával kezdődött Perényi Miklós és Alasdair Beatson tolmácsolásában. Perényi önmagát múlta fölül végtelenül érzékeny játékával: mint egy nagy művész, aki egészen új mélységekre lelt, s még az eddiginél is magasabb szinten teljesíti ki tehetségét. Társának játéka az első pillanatban – talán sajátos testmozgása sugallta ezt – inkább kedélyesnek tatszett, mint koncentráltnak. Hamarosan kitűnt azonban a kíséret kontrolláltsága és precizitása is, s végeredményben mégiscsak ragyogó kamarazenésznek s partnernek bizonyult, helyenként – így egy-két basszusmenetben – pedig egyéni színeket is felmutatott.

 
A következő darab Brahms a-moll klarinéttriója volt: ebben Ib Hausmann klarinétozott, Rohmann Ditta csellózott és Simon Izabella zongorázott. Kiérlelt, hangilag és zeneileg homogén, megkapó eladásnak voltunk tanúi: a nyitótétel őszi színei, a lassú tétel torokszorító szépsége, a Scherzo kedves humora, a zárótétel szárnyaló szenvedélye egyaránt nagyszerűen érvényesültek. Három Hugo Wolf-dal következett ezután Kolonits Klára és Simon Izabella előadásában. Kolonitsot szinte mindig operai szerepben vagy oratóriumban hallottam eddig; s nagy öröm volt megtapasztalni, hogy nagyszerű adottságai, szuggesztivitása ugyanúgy érvényesül a dal intim műfajában is, mert pontosan tisztában van azoknak a zenei eszközöknek, gesztusoknak a finomságbeli, „méretbeli” különbségeivel, amelyeket ez a műfaj megkövetel. Ezért a három dalt, a három karaktert ugyanolyan meggyőzően és szuggesztíven formálta meg, mind bármely áriát. Simon Izabella pedig ezúttal is a dalkíséret (dalzongorázás?) igazi mesterének bizonyult.
 
Az estét és a fesztivált Dvořák f-moll zongoratriója zárta Giovanni Guzzóval (hegedű), Jean-Guihen Queyrasszal és Várjon Dénessel. Ez a par excellence romantikusan kitárulkozó, másfelől a szerzőre jellemőzen népzenei idézetekkel átitatott darab a Mendelssohn-trióhoz hasonlító, revelatív előadásban csendült fel. Várjon Dénes itt – joggal – talán még jobban kiélvezte a játék szabadságának lehetőségét; Queyras hatalmas ívű dallamai bearanyozták a III. tétel szomorúságát; de az élmény fontos tényezője volt Giovanni Guzzo sugárzó szépségű hegedűhangja is, amely – a játékos egyéb erényeitől eltekintve is beragyogta az egész darabot. Méltó befejezés volt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek