Egyfelől nagyokat röhögtem, mert a Szigligeti által megírt helyzetkomikumokat az alkotók remekül működtették maira átigazított szöveggel. Másfelől viszont képtelen voltam a viccként kisasszonyozott, majd vénlánynak mondott nőalakon nevetgélni, pedig a Liliomfi egyetlen szerethető tulajdonságot sem mutató Kamilla nevű szereplőjét minden feldolgozás nevetségesnek ábrázolja – ez is. Bohózatban persze nyugodtan lehet „a gonosz” alak szánalmas és nevetséges, ám soha nem értettem, ez a Kamilla kisasszony mit vétett, kinek ártott. A bohózati gonosz ugyanis attól lesz funkcionális, hogy bár gyermeteg módon, de van valami beazonosítható oka annak, hogy rájár a rúd – klasszikus például a zsémbes pénzeszsák, akiből hülyét csinál a csapodár felesége. Mert megátalkodottság, vagy sem, nem tudok úgy színházat nézni, hogy először is ne azt lássam, milyen közegből, honnan szólal meg bármi, ami színpadra kerül – ráadásul itt ezt nem is kell erőltetnem, hiszen az alkotók mondják azt a munkájukról, hogy társadalmi vígjáték, kis zenével. Tudjuk, ebben az országban (is) milyen a nők, továbbá az idős nők megítélése társadalmilag, és azt is tudjuk, minden mintaként szolgál, ami egy színpadon (reflektáltalanul) történik, bármennyire mellékesnek is tűnik, bajos, hogy ez itt nincs észrevéve. Izgalmas lenne egy részvételi színházi munka azokkal a színésznőkkel, akik játszották már ezt a Kamillát – vajon milyen szakmai, illetve társadalmi tapasztalatokat fogalmaznának meg? 

 

Fábián Péter és Benkó Bence dramaturg-rendező párosa invenciózus átiratokat készít klasszikusból, immár többedszerre mában megszólaló szövegekkel, vendégszövegekkel és egyéb dramatikus igazításokkal, éppen ezért nem értem – leszámítva azt, hogy nagyobb átalakítást végezni nyilván lényegesen nagyobb vállalás –, miért állnak meg félúton. Egy ilyen tartalmas alapanyagnál pláne, hiszen Szigligeti olyan francia bohózatot írt magyar közegbe, amivel egyébként megelőzte a korát, és amelynek a jókedvvel, bőséggel érvényesülő zsánerei, úgy tűnik, múlhatatlanok. Félreértéses fogócska pörgeti a játékot, amit mulatságosan maira színeztek a nyelvi-közéleti leleményekkel – vannak köztük kevésbé kidolgozottak, és erősen ütősek is. A rendezésben is megjelenik számos friss közéleti eredetű bohózati megoldás, mint például a zárt ajtónak szenvedélyesen, ügyetlenül nekirohanó nőszereplő, amely egyértelműen Kunhalmi Ágnes egy évvel ezelőtti tévészékházbeli jelenetére utal. Ezek az utalások azért tudnak megnevettetni, mert a szereplők karaktere nemcsak ilyen, és ehhez hasonló elemekből épülnek fel, hanem sok árnyalatot mutatnak vígjátéki alakokként is.

 

A celldömölki Solti Lajos Színház társulatának rendkívül jól áll ez a pörgős, nagy figyelmet és pontosságot követelő játék – ami a legmeggyőzőbb éppen attól volt, hogy a csapat magával ragadó, és nagy kedvvel játszik. Ez nyilván Benkó Bence és Fábián Péter együttműködésének minőségét is jelzi, pláne – véletlenül éppen tudom –, hogy a hagyományosan bevett másfél hónap próbaidő helyett fele annyi állt rendelkezésükre. A játék tere, a díszlet csak funkcionálisan értékelhető – mert nem úgy ronda, hogy annak értelmet is lehessen tulajdonítani, hanem csak simán költséghatékony. Ez a döntés, hogy egy működő, de semmit mondó térben inkább zenészek legyenek, és ne felvételről szóljon a zene, nagyon is vállalható. Az előadásban ugyanis igényesen szólalnak meg az ugyancsak friss és szellemes dalok (zeneszerző: Horváth Szabolcs) Gregorich Zsófia, Gregorich Domonkos és Horváth Nóra előadásában, annyira, hogy ezek képzik meg a játék közegét. A jelmezek (ahogy a díszlet is, Mucsi Balázs munkája) ugyancsak jól funkcionálnak: a bolondosan kevertek, a mai öltözékekhez egy-egy jelzésszerű ruhadarabot illesztenek. Ilyen például az ifjú Schwartz polgári hangulatúnak mondható öltözékéhez viselt kínai tornacipője. Egyedül Kamillát lehetetlenítik el azzal, hogy maskarába öltöztetik: Ecsedi Erzsébet ennél a figuránál izgalmasabb alakot sejtet, de ilyen röhejes hálóruhában esélye sincs összetettebb alakításra. A szépen begyorsuló játék sokkal színesebb felütése lehetett volna, ha az elegáns Szilvai professzor egy sokszínűbb Kamilla-karakterhez érkezik meg, és neki meséli el az egykor hirtelen felindulásból megkötött szerelmi házasságának, majd felszabadító megözvegyülésének történetét. Ebben a kettősben a professzort játszó Szivák-Tóth Viktor is egysíkú, visszafogottan vonalas alakot játszik, akit csak egyetlen cél, a családi vagyon biztonságba helyezése mozgat. 

 

Boznánszky Anna Máriája titkon nevelt szépleány, szintén nem túlbonyolított alak: szerelmes, féltékeny, majd újra szerelmes – azonban a színésznő ennél sokkal több arcát mutatta meg a játékot bájosan és lendületesen előre hajtva. Pesti Arnold Liliomfiként és Ivák Bence Szellemfiként karakteresen eltérő dinamikákkal hozták egymást is helyzetbe – mint tűzrőlpattant Liliomfi és nyúlékonyságában pilledékeny Szellemfi. Temesi Zsolt Kányai fogadósa, Nagy Zsuzsi játszotta leánya és a pincért alakító Piller Ádám László a lehető legtöbbet adták a fő cselekmény hátterében megjelenő vidéki idegenforgalmi életképhez.

 

Az előadás a százhetven évvel ezelőtti világot játssza újra mai szövegekkel és helyzetkomikumokkal felütve, anélkül, hogy azt egészen át akarná tenni a mába – mintha egy színháztörténeti múzeumban felállított nagy trambulinon ugrálnánk mind.

 

Az előadás adatlapja a Soltis Lajos Színház honlapján itt található.