Furcsa dolog az ellenállás pszichológiája. Chilében például a méretes szociális és gazdasági problémák ellenére nyugalom volt egészen addig az apró lépésig, mikor a fővárosi metrójegyek árát a közlekedési vállalat megemelte: ennek hatására soha nem látott, milliós tüntetési hullám robbant ki, ami viszont egyáltalán nem ért véget a jegyárak visszaállításával.
Úgy tűnik, az ellenállás nem a rendszerbe kódolt nagy igazságtalanságoktól, hanem aprónak tűnő semmiségekre adott dacos, szinte gyerekesnek tűnő reakcióként születik – nagy és kis léptékben egyaránt. Filmünk helyszínén, az észak-macedón kisvárosban a túlsúlyos, 32 éves kora ellenére munkanélküliként szüleinél tengődő Petrunija minden gender-tudatosság híján sodródik – a szó szoros értelmében – a feminista kiállás, a nőiség öntudatos vállalása felé.
Teona Strugar Mitevskára a 2007-es Berlinálén figyeltünk fel, ahol első filmje, a Titov Velesből jöttem (hazai címe Afrodita álma) érzékenysége és finom abszurdba hajló költőisége révén kiemelkedő szerzőt ígért. Ám ami igazán megfogott már akkor, és ez hatványozottan igaz most bemutatott új filmjére is, az a provincialitáshoz, a peremvidék kisszerűségéhez való izgalmas, önreflektált, se nem idealizáló, se nem frusztrálódó viszonyulás.
Ezúttal az amúgy sem a világ középpontjának számító Észak-Macedónia kis hegyi városkájában járunk, ahol Petrunija épp egy olyan újabb megalázó állásinterjúról tart haza, ahova túlgondoskodóan zsarnokoskodó anyja hajtotta el sokadjára. Ekkor botlik bele a hagyományos ünnepi körmenetbe, melynek csúcspontján gatyára vetkőzött férfiak ugranak a jéghideg folyóba a pópa által oda hajított, megtalálójának szerencsét hozó szent keresztért. A tömegben céltalanul őgyelgő Petrunija hirtelen impulzustól vezérelve bevetődik az éppen mellette feltűnő kereszt után, és megszerzi azt a tesztoszterontól fűtött pasik elől, akik viszont felháborodnak, hiszen a szokás szerint nő nem szállhat ringbe ebben a versenyszámban. A magát megmakacsoló Petruniját azonban sem a dühödt férfiak üvöltözése, sem a pópa szavai nem hatják meg, így aztán hamarosan olyan botrány kerekedik, amely a szkopjei tévé egyik riporternőjét is a környékre vonzza.
 Jelenetek a filmből |
A film innentől kezdve a lány rendőrség általi megtalálásának és állam és egyház cinkos összefonódásán alapuló meghurcoltatásának szomorú, ám nem drámai történetét meséli el, ugyanis Mitevska elbeszélésmódja éppen attól különleges, hogy semmit sem nagyít fel: sem a főhőst, sem az őt érő igazságtalanságot, és főleg nem az egész megénekelt történetet. Petrunija küzdelme önmaga nőként való megtalálásáról szól, és bár persze nyilvánvalóak a nők egyenlőtlen társadalmi helyzetére és a hétköznapi viszonyokban is alárendelt szerepére vonatkozó utalások, a sztori úgy válik feminista felvetéssé, hogy önmaga jelentőségét nem hangsúlyozza túl.
Ennek oka a Mitevska megközelítésének alapját képező kifinomult, ám mégis egyértelmű irónia, ami úgy hatja át a komoly helyzeteket és problémákat, hogy nem teszi őket nevetségessé. Remek érzékkel feszíti paródiába a szituációkat és a karaktereket (a hamarosan az objektív tájékoztatás elvét szembeszökően negligáló módon, nyíltan Petrunija felmentéséért küzdő riporternő talán a legjobb példa erre), vagy töri meg elidegenítő kamerába néző portrékkal az éppen megteremtett érzelmileg bevonó, intenzív pillanatokat.
A film elsősorban közelikből vagy szuperközelikből építkezik, Petrunija valahogy egyre szebbé váló arcának részletei töltik ki a legtöbb képet, miközben a mesterséges világítás hiánya (vagy minimális jelenléte), a gyakran kapkodó kézikamera és a valós helyszínek a cinéma vérité világát idézik meg. Ugyanakkor a filmnyelv használatában is tetten érhető Mitevska ironikus játékossága. Egy adott pillanatban a riporternő és az őt kísérő operatőr beszélgetését látjuk, mikor a képen kívül mozgolódás támad, amely fele mindketten elindulnak, miközben az operatőr vállára kapja a kamerát, ezzel egy időben pedig az őket követő filmkép vágás nélkül elkezdi imitálni az éppen igazított riporteri kamera bizonytalan mozgását, majd lenyűgöző nagyvonalúsággal kiszorítva azt a képből, egyszerűen a helyébe lép. Egy ilyen gesztusnak az a jelentősége, hogy miközben a film komoly, társadalmat feszítő problémákat taglal, ezzel nem csupán modernista módon saját elbeszélésének a konstruáltságát állítja, hanem játékosan destabilizálja és megsokszorozza a nézőpontokat, az elbeszélői pozíciót is.
 A képek forrása: MAFAB |
Nem mellékes körülmény, hogy történetünk a Balkánon játszódik, amit még Kelet-Európa is perifériának tekint. Ez a helyzet sok olyan mozgóképes alkotást ihletett (Kusturica a legnyilvánvalóbb példa), ami a periféria elmaradottságának képeit az ott élők archaikus hitvilágából és emberi derűjéből faragott idealizálás varázslatos fényével vonja be és teszi nosztalgikusan (és gyakran hamisan) vonzóvá. Mitevska azonban nem esik ebbe a csapdába, filmjeiből nem egy elmaradottságában is önazonos, hanem egy saját tagjai által is magára hagyott, kivándorlással és beletörődéssel sújtott társadalom valamint egy elhanyagolt környezet rajzolódik ki. Egy világ, amin átrohant, majd amit elfelejtett a történelem, ahol a masszív korrupcióval és szélsőséges szegénységgel átitatott állapotokat a „Nyugat” eltűri, mert legalább nyugalom van. Úgy tűnik, mindenkinek, aki nem itt él, az a legjobb, ha ezeken a vidékeken tényleg megáll az idő, vagy ahogy a film végére szinte parodisztikusan elkötelezetté váló riporternő szájából elhangzik: az országunk attól „örök”, mert örökre beragadt a sötét középkorba.
Petrunija előre nem tervezett öntudatra ébredésében nem az oktatás vagy a média által kínált tájékozottság, nem az őt körülvevő szerepminták, hanem a kiszolgáltatottság és a kiúttalanság játssza a főszerepet, az, hogy igazából nincs már hova menekülnie. Ennek az egyszerre bensőséges és tágabb érvényességű, kicsinységében is vászonra érdemes történetnek az ábrázolására kiválóan alkalmas Teona Strugar Miutevska nyersen kifinomult filmnyelve, amely úgy tesz minket az események részévé, hogy közben valahogy mégsem találjuk a helyünket. A gondolkodó feszengés filmje az Isten létezik, és Petrunijának hívják, az év egyik kiemelkedő alkotása – nálunk most a LUX filmdíj jelöltjeként vetítették, de jövőre rendes moziforgalmazásban is láthatjuk.