Mi van az üres francia műanyag uzsonnás dobozban? Régmúlt sajtok illata. Normandiai sajtoké: camembert, livarot, pont-l’évêque. A doboz fröccsöntött kínai, de a dizájn francia.

A Szerotonint, Michel Houellebecq új regényét belengi az illat, a sajtoké és saját régebbi jelentős regényeié. De a Szeretonin fröccsöntött, piacra készült alkotás, Houellebecq-klisékből összerakva – miközben egyik fontos témája épp a radikális piackritika. Főszereplője a negyvenhat éves Florent-Claude Labrouste, akivel együtt utazhatjuk be az észak-francia régiót, végiglátogatjuk szeretőit, egyetlen barátját, s elkísérjük az önfelszámoló szent őrület és egyben a fogyasztói társadalom indukálta depresszió végső állomásáig. De ez a vég is fröccsöntött, még ha Dosztojevszkij-illat lengi is be: amint az uzsonnás dobozt felnyitjuk, hamar kiszellőzik.

Houellebecq munkásságában az egyik hagyomány-köpönyeget Dosztojevszkij viseli – még Dosztojevszkij elődei is, akiket a Szerotonin említ – Nyekraszov és Gogol –, az ő köpönyegéből bújnak elő. Houellebecq eddig megismert főszereplőinek utálatosságában még megnyilvánult, működött az a grandiózus társadalmi, szellemtörténeti és szociálpszichológiai tükör, amelyet valaha még a szuterénlakó állított elénk – akkor is, ha Houellebecq-nél a souterrain éppenséggel tágas párizsi loftot vagy nagypolgári lakásbelsőt jelent. A Szerotoninban az ellaposodott, repetitívvé lett utálatosság mögött viszont leginkább egyetlen dosztojevszkiji politikai gondolat köszön vissza: az ő vívódó és agresszív szlavofiliájának egy friss változata, euroszkeptikus sovinizmus, amely egyszerre kever konzervatív, “illiberális” és liberális attitűdöket. (Ennek a keveréknek pedig így már megint csak kevés köze van Dosztojevszkijhez.)

Dosztojevszkij odúlakója csüggesztő hipochonder, negyvenes ex-hivatalnok. Viszolyogtatóan átlagos. Szólama a feltárulkozó nyomorultsággal magához von, és a via negativa, amelyen végigvezet, a kollektív önismeret katarzisához jut el. Florent-Claude-nak, a Szerotonin főszereplőjének is fontos tulajdonsága, hogy átlagos: negyvenes, ex-hivatalnok. Depressziós, mint még oly sokan, gyógyszert szed, amely nála sem kiutat jelent a betegségből, mint sokaknál – a regény címében megnevezett, és közkeletűen "boldogsághormonnak" nevezett szerotonin életben és mozgásban tartja önfelszámoló vegetálása idején. Mindazonáltal Florent-Claude oly módon átlagos, hogy privilégiumai nem mindenkinek adatnak meg: ő felső-középosztálybeli átlagos francia férfi. Houellebecq egyáltalán nem problematizálja, hogy az átlagosság ebben az esetben azt jelenti, hogy főhőse gazdag, heteró (egyben homofób), fehér (egyben fehér felsőbbrendűség-tudattal bír), és lenézi a nőket.

„…a legjobb a segge volt, hogy állandóan rendelkezésre állt, látszatra szűk volt, de nagyon jól kezelhető, állandóan nyitva állt előttem a választás a három lyuk közül, hány nő számolhat be ennyiről? És ha már itt tartunk: hogy is nevezhetnénk nőnek azokat, akik nem számolhatnak be ennyiről?”

Így emlékezik egyik szeretőjére Florent-Claude, akinek nyomorúságunk átlagos hangjaként kellene a civilizáció összeomlásának tanújává válnia. Houellebecq-nél ezek a mondatok egyáltalán nem a férfidominancia nyomorúságáról szólnak, ez a regényvilág ilyenfajta kritikát eddig is csak alig ismert, és az új regény meg egyenesen süket rá. Miért „számolna be” egyetlen nő is arról, hogy három lyukon „dugható” (milyen más igét tehetek ide ebben a kontextusban?), és kinek „számolna be”? És ki dönti el, hogy kicsoda nevezhető nőnek a penetrálható lyukak száma alapján? Nyilvánvalóan a zavartalan férfidominancia szexuális képzelgései ezek. Florent-Claude a nőkben az odaadást keresi, az odaadás pedig az orális szexben manifesztálódik leginkább (mármint kizárólag a nő odaadása a hímvessző felé). És ez a zavartalan dominancia az egyik oka annak, hogy a Szerotonin civilizáció-kritikája hiteltelenné és üressé válik. Houellebecq mindig is a hímsovinizmus szerzője volt, tematizálója, nagy formátumú megvallója, akinek esze ágában sem volt kritikusnak lenni azzal szemben, amit ő a pusztulásra ítélt emberiség alapadottságának tart – nála a civilizáció úgy süllyed el, hogy férfielvű.

A Szerotoninban fel sem merül az, amivel Houellebecq korábbi regényei szembenéztek: hogy van kapcsolat a szexuális kultúra és a kapitalizmus struktúrái között; pedig itt is van „kurva”, „kurvázás”, de pusztán létadottságként és nem arra irányuló kérdésként, hogy miért is létadottság ez. De megpróbálom mindezt még egyszerűbben elmondani, és erre van is mód, mert a Szerotoninban a belátásnak ez a tátongó hiánya valójában pofonegyszerűen jelenik meg. Amikor főszereplőnk arról monologizál, hogy Proust és Mann gigászi életének és művének valódi végkicsengése mégiscsak az, hogy egyedüli értelme a „fiatal, nedves punciknak, vagy a büszkén ágaskodó, fiatal hímvesszőknek” van, akkor a következő megjegyzést is teszi: „mert van-e szebb, poétikusabb, mint egy punci, ahogy lassan benedvesedik? Kérem, gondoljanak bele alaposan, mielőtt válaszolnának. Talán egy fasz, amint megkezdi emelkedését a függőleges felé? Emellett is szólnak érvek. Mint oly sok minden a világban, ez is a szexuális nézőponttól függ.” Itt az egyébként súlyoson homofób, gyakran „buzizó” szólam mégis megengedi, Mannra és Proust-ra való tekintettel, hogy létezhet nem-heteroszexuális szexuális preferencia. De egy dolgot nem enged meg: hogy létezhet női szemszög, női tapasztalat, női álláspont. És tágabban: e regény számára nem létezik a női olvasó. Nincs ilyen, hogy nő és olvasó, mi nem vagyunk szempont.

Florent-Claude, amikor felszámolja polgári életének meghatározó kulisszáit, felmond a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol az addigi munkája szerint egyszerre kellett „kifelé” és „befelé” dolgoznia, elfogadható EU-s ajánlásokat írnia, és a helyi termelőkre is tekintettel lennie. Houellebecq itt mobilizálja saját különleges tudását: maga is agrártudományi végzettségű. De más gazdasági ismereteit is beépíti a műbe, ahogy az eddigiekbe is, s a gazdasági struktúrák némely társadalmi és szociálpszichológiai lenyomatát pontosan járja körül, legyen szó akár a turizmusról vagy az ingatlanpiacról. De a Szerotoninban meglepően közeli képet kapunk a mezőgazdaságról, s ennek hatása arról a társadalmi csoportról, mely rá alapozta az egzisztenciáját.

Florent-Claude egyetlen barátja Aymeric, normandiai nemesek utódja, tehenész nagygazda, akinek feltett szándéka egy átlátható és az állatok iránt kíméletes gazdaság életben tartása és profitábilissá tétele. De ahogy egyre csökken a tej EU-s felvásárlási ára, ahogy a kormányzat visszautasítja, hogy védővámokkal tegye biztonságosabbá a helyi termelők munkáját, gazdaságok, családok dőlnek össze, köztük Aymericé is. A gazdákat tömörítő szakszervezetek előbb blokáddal állják el az olcsó ír, brazil, lengyel tej útját, majd pedig fegyveresen állnak ki a blokádokra. Aymeric ennek a reménytelen küzdelemnek a mártírjaként hal meg. A fékek nélküli szabadkereskedelem, a helyi termelők iránt teljességgel közömbös EU-s gazdasági szabályzás, magyarán, a liberális kapitalizmus megkapja a maga jogos kritikáját a regényben. De ahogy Aymeric halála után Florent-Claude továbblép, úgy lép tovább ezen a kritikán a regény is: Houellebecq víziójában a kapitalizmus totális és kellemes is. Irritáltan, beletörődve, és mindenfajta reflexió nélkül Florent-Claude továbbra is fogyasztóként vesz részt abban, aminek egy éles villanásban látja mély csődjét. Az olvasónak se hagy több lehetőséget a regény, mint hogy egy irodalmi termék fogyasztójaként maradjon – fogyasztó. Aymeric története csak történet marad, a regényt nem hatja át és semmiféle irányban nem mozdítja el a gazdaságkritikai szál, sőt – nem csak, hogy nem térünk rá általa a dosztojevszkiji via negativára, hanem egy sokkal langyosabb, regényklisékben és felső-középosztálybeli önsajnálatban még inkább tobzódó szöveget kapunk, mint Houellebecq korábbi, erős regényeiben.

A nemzetközi sajtó a Szerotonint egyfajta próféciaként üdvözölte, mondván, hogy az életüket kockáztató, tűzzel és fegyverrel blokádokat állító gazdák a sárgamellényesek irodalmi előképei (– mint ahogy ízléstelenül „próféciaként” brandingelték, hogy a Behódolás a Charlie Hebdo-merénylet napján jelent meg). De hát a szindikalista harag és a szakszervezeti összefogás, a munkásblokád, az erdészek, diákok, mezőgazdasági dolgozók stb. kivonulása s akár a rendőrökkel való összecsapásig fajuló érdekképviselete nem újdonság Franciaországban. Ha valamibe páratlan érzékkel beletrafált Houellebecq, az inkább az, ahogyan a jelenlegi európai jobboldal építkezik, a bezárkózás, xenofóbia és nacionalista felsőbbrendűség populista szólamaiba becsatornázva a liberális kapitalizmus kizsákmányoltjainak jogos haragját. De ez is csak marketingfogás – a Brüsszelben Spengler-díjat kapott Houellebecq úgy áll bele ebbe, hogy míg nyilatkozataiban az EU-t és a NATO-t támadja, a Brexitnek szurkol, Trumpot meg Marine Le Pent élteti, addig végkövetkeztetése újra meg újra az, hogy a civilizáció minden változás nélkül, fogyasztva fog elpusztulni, az önmagát felzabáló kapitalizmus végítéletében. (Sajttálak előtt: a regényben szó esik „egy étvágygerjesztő és gömbölyded holland lányról is, aki tényleg olyan, mint egy gouda sajt reklám”.)

Mindezek után következik el a lefelé csúszó depresszió monotóniájában az előjel nélküli fellángolás, a miszticizmus hirtelen támadó, két bekezdésnyi tüze, villanásszerű belelátás az isteni szeretetbe és a krisztusi fájdalomba, együttérzésbe. Florent-Claude jézusi dörgedelme az, hogy az embereken ez se segít – de valójában ez a regényen nem segít.