Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PAPUSKÁINK

Weöres Sándor: Holdbeli csónakos / Budapest Bábszínház
2019. okt. 27.
70. születésnapját nem is ünnepelhette volna szebben a Budapest Bábszínház, mint egy nagyszabású premierrel. Ráadásul avval a színdarabbal, amit a szerző eleve bábszínháznak képzelt el, és furcsa módon mégis inkább élő színházakban játszották az elmúlt 80 évben, ha játszották egyáltalán. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Weöres Sándor Holdbeli csónakosáról van szó, amely elég régóta keresi helyét a magyar színpadokon. Számos alkalommal átdolgozták, húzták, vonták – az 1971-es ősbemutatót rendező Kazimir Károly például Weöres Sándor-versekkel applikálta össze, míg Győrben Ránki György jóvoltából operafantázia lett belőle Bor József rendezésében –, tehát nem feltétlenül tartották kézreállónak a színházi alkotók, mégis izgatta őket. Különösen az utóbbi két évtizedben került rendszeresen elő a mű: a 2000-es években Kőváry Katalin rendezte meg Székesfehérváron, Bucz Hunor a Térszínházban készített belőle „nyomán” változatot, Vitéz László és felesége, Markotányos Rózsi főszereplésével, és színre vitte látványos, szinte musicalszerű formában Valló Péter a Nemzeti Színházban. Ez utóbbi produkcióban bábok is szerepeltek – Boráros Szilárd volt a bábtervező, Kovács Géza a bábrendezősegéd –, és közreműködtek főiskolás bábszínész-növendékek is, akik ma már a Budapest Bábszínház tagjai, ilyenformán húzódik itt egy színháztörténeti szál a máig.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

A 2010-es évek még több premiert hoztak: előadták a darabot Debrecenben, Pécsett, Miskolcon és Szombathelyen. (Utóbbi város Weöres Sándorról elnevezett színházában még társulati díjat is elneveztek a darab címszereplőjéről.) 2019-re pedig eljutottunk oda, hogy a Holdbeli csónakos otthonra lelhet a Budapest Bábszínházban, amely műfajánál, lehetőségeinél, szaktudástáránál és humán erőforrásánál fogva képes lehet megtalálni a mű legjobb formáját.

A feladat sosem volt könnyű: Weöres Sándor nagyjából semmilyen színházi elvárással nem törődött, könnyedén szőtt össze mindent mindennel: népmese, tündérjáték, mitológia, vásári bábjáték, már-már commedia dell’arte, road movie, szerelmi álmok, hogy a nemzeti identitás kérdéseiig el se menjünk. Húsz kép, sok különleges helyszín –  ős-Magyarország, Szkítia, Kína, Keltaország, Spárta, Knosszosz, Majomország, felhők –, rengeteg szereplő, királyoktól szellemeken, istennőkön és mitológiai alakokon át utcai árusig és hóhérig. Nyilvánvalóan olyan munka ez, amely próbára tette a bábszínházi bemutatót tervező-rendező Hoffer Károly fantáziáját és teherbírását.

A játék úgy kezdődik, hogy a függönynyílásból előbújik egy picike Vitéz László-figura. Aztán kiderül, hogy ő egy ujjbáb egy Vitéz László-kesztyűsbáb kezén. A Vitéz László-bábot a Vitéz László-figurának kinéző Tatai Zsolt hordja a kezén. Ez az indítás nemcsak szellemes, de az első pillanatban mélységeket nyit, beljebb és beljebb a létben, a mesében, a meselétben és a létmesében. E vonzó bonyolultság ígéretét az előadás ugyan nem váltja be, de annak eleget tesz, hogy a történetet érthetően, követhetően és élvezetesen prezentálja a közönség számára. Összbábművészet, zenével, tánccal, vetítéssel, forgataggal. Személyes kedvencem az ukkonvári lakosságból az az asszonybáb, amelynek prakker van a kezében, és avval még meg is vakarja a hátsóját.

Pájer Alma Virág
Pájer Alma Virág

színességet és érdekességet szépen szolgálja, hogy szinte minden lehetséges technikát felvonultat a produkció: kesztyűsbáb, vajang, bunraku, árnyjáték, maszkok, óriásbáb – van min a szemet legeltetni. Kicsit talán túl anyagi is, túl materiális és földközeli az egész; minden direkt, klasszikus, egynemű. Ez akkor jut eszembe, amikor a szürreál enyhe fuvallata átleng a paraván felett: Medvefia hatalmas lóval vágtat a viharban, zenekari tuttira. Ebben benne borzong a kimondhatatlan veszedelem.

A muzsika hangsúlyosan átszövi a produkciót, olykor erővel kell átbeszélniük a színészeknek. Kovács Márton zenéje szól, a színpad két szélén ülő Gyulai Csaba és Wagner-Puskás Péter adják elő. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy nem ismerszik fel a kompozítor, jóllehet az embernek gyakran támad az az érzése, hogy Kovács Márton mindig ugyanazt a zenét szerzi. Ezúttal azonban „alkalmazottabb” a zenéje, jólesően felidéz bennem – bennem legalábbis – ismerős hangzatokat, Cseh Tamástól Szörényi Leventéig, miközben idővel a kovácsmarciságra is ráismerek.

A bábszínházi verzióban (dramaturg: Gimesi Dóra) az eredetinél is hangsúlyosabb a komikus vonal, a vásári bábhősök társasága: Vitéz László, Paprika Jancsi, Bolond Istók. Egyrészt kicsit olyanok, mintha Pixi-Mixi-Trixi triász lennének egy nemlétező operettből. Másrészt rávilágítanak arra, hogy a társulat három színésze, Tatai Zsolt, Szolár Tibor és Pethő Gergő (mindenekelőtt Tatai) milyen magabiztos fellépésű, pontos érzékű, jó humorú, erőteljes jelenlétű színésszé lett. Persze az ő feladatuk hálásabb, mint a darabbeli fiataloké, Pávaszem magyar királylányé és Medvefia lapp királyfié. (Kedves ötlet, hogy amikor Jégapó udvarába özönlenek az internacionális kérők, akkor Pávaszem kisasszonyt úgy látjuk, mintha marcipánfigura lenne egy átlátszó, kerek marcipánfigura-tartó dobozban, amit úgy kell lehámozni róla.)

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Hannus Zoltán teljes életnagyságú Jégapójának lányát Pájer Alma Virág adja, Medvefiát Barna Zsombor. Van hozzá méretes bábpárjuk, felismerhetően Hoffer Károly-féle bábarccal. (Ezek az arcok általában Keresztes Ildikóéra hasonlítanak kicsit, bár ez bizonyára nem cél, hanem stílus.) Érdekes megoldás, hogy Holdbeli csónakos voltaképp nincs is, egy mozgó, házi faszerkezet csupán, eredetileg. Érteni belőle, hogy gyerekkorában akadhatott be ez az ábrándos szerelmi idol a királykisasszonynak, és talán tőle vette azt is, hogy álmosító dalokat énekel folyton.

Amikor Pájer Alma Virág és Barna Zsombor bábjai kőpadon ülve épp egy érzelmileg telített, fontos beszélgetést folytatnak, akkor a túlkoros nézőben felmerülhet az az alapkérdés, hogy minek is kellenek ide a bábok a maguk rezzenéstelen arcával. Hiszen az emóciókat, a reakciókat úgyis a bábok mögött lévő színészek arcáról kell leolvasnunk – ott is van rajtuk szépen, hiánytalanul minden.

 De a helyes választ a mű is, az előadás is megadja. Nemcsak mert Weöres Sándor azt írta, hogy Vitéz Lászlót felakasztják – ez sem kifejezetten gyerekprogram –, ám utána simán összeszedi és visszateszi az elvesztett fejét. Hanem mert Hoffer Károly emblematikusan ötletesen oldja meg a fogolyszöktetést. Amikor a nőrabló Idomeneus király (Ács Norbert) börtönében a rabnak és a szabadítónak cselből ruhát kell cserélnie, akkor ott a két bábnak egyáltalán nem szükséges öltöznie-vetkeznie. Elég, ha a fejüket lecsavarják és átteszik a másik nyakára. 

Akárki láthatja, hogy bábbal semmi nem lehetetlen.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek