A kilencvenes évek második felének egyik meghatározó sci-fije (horrora – megközelítés kérdése) volt a kis költségvetéssel, teljesen ismeretlen szereplőkkel, ám annál több ötlettel előálló kanadai alkotás. Bár a lecsupaszított alapötlet nem volt annyira egyedi (rakj be egy halom ismeretlen embert egy idegen és veszélyes környezetbe), ebből mégis a maximumot hozta ki. A Kocka egyszerre volt izgalmas és okos menekülőfilm és valódi dráma, hiszen a bezártság (kockateremtől kockateremig bolyonganak egy nagy Kockában) csakhamar előhozott minden rögeszmét, bűnt és sérelmet.
Ahogy talán a Kocka készítői, úgy láttuk mi is hirtelen nagyító alatt az embert, minden esendőségével és erényével. Az pedig mindent felülmúlt, hogy Vincenzo Natali – ellentmondva a természet minden törvényének – a legvédtelenebbet hozta ki győztesnek. Nem az alfahímet, nem a matekzsenit, nem a szabadulóművészt.
Azért beszélek erről ilyen hosszan, mert A magas fűben hasonló alaphelyzettel indul, annyi különbséggel, hogy itt két család tagjai bolyonganak a kétméteres növényzetben, amely amúgy minden tájékozódni képtelen ember rémálma. Ám ez a fű a rutinosabbakon is kifog. A közepén található titokzatos kő ugyanis megbolygatja az időt és a teret, alig hagy biztos pontot a benne elvesző delikvenseknek. Vagyis pont olyan helyzet áll elő, mint a Kockában anno: megszűnik tér és idő, eltűnnek a jól dekódolható kapaszkodók, így a maroknyi ember egyedül marad a rögeszméivel, bűneivel és sérelmeivel.
Mindössze annyi változott, hogy Natali most hozott anyagból dolgozott: Stephen King és fia, Joe Hill közös művét adaptálta – sok szempontból érthető módon. A Netflix nyilván meg kívánta lovagolni, hogy az Az sikere után manapság mindent megnéz a borzongásra és Kingre éhes néző, elfeledve, hogy hány és hány gyönge vagy közepes megfilmesítésen vagyunk már túl a Sorvadj eltől az Álomcsapdán át a méreteset bukó A Setét Toronyig. Voltak, akik már arról írtak komoly értekezéseket, hogy a borzongás koronázatlan királyának művei kevés kivételtől eltekintve miért nem működnek a vásznon. Mi hiányzik a mozgóképből, ami megvan a könyvben?
Nos, nem nehéz kitalálni. A befogadó fantáziája, amely maga építi fel és színezi ki a King által sugallt világot. Ha a filmes mindenáron meg akarja mutatni a misztikust, a rémeset, akkor a mű menthetetlenül belehull az érdektelenség embermély kútjába. De ha van elég zsenialitás (Ragyogás) vagy mindenkivel szembemenő bátorság, hogy még véletlenül se engedjük a producereknek és a pozitív végkifejlet giccses csábításának (A köd, 2007), akkor kiemelkedő alkotások születnek.
A kérdés tehát már csupán az volt, hogy a – szokás szerint – nem túl bonyolult alaptörténetből mit hoz ki Natali. Történik, hogy Cal épp a terhes húgát, Beckyt viszi San Diegóba, amikor egy kis malőr miatt megállnak az út szélén, a semmi közepén. Hirtelen segítségkérő hangokat hallanak a magas fűből, majd némi habozás után be is vetik magukat a dzsungelnél is áthatolhatatlanabb dzsungelbe, hogy végül ők is ott ragadjanak. Kiderül, hogy egy kisfiú, Tobin bolyong ott már egy ideje az apjával és az anyjával.
 Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB |
A film első órája taníthatóan építkezik, Natali és az operatőre, Craig Wrobleski szinte minden beállítást kipróbálva teszi egyre nyomasztóbbá a fűtengert, és egyre kilátástalanabbá hőseink helyzetét. Addig nincs is baj, amíg a misztikum át nem veszi az irányítást, pontosabban, amikor meg kell mutatni a megmagyarázhatatlant. Ekkor kezd el kétségbeesett és szájbarágós művészkedésbe operatőr, rendező és a számítógépes trükkökért felelős csapat.
Csakhamar kiderül, hogy ebben a filmben sem elég izgalom nincs (legalábbis nem annyi, hogy kitartson a végéig), sem elég dráma. Ami mégis, az roppant kiszámítható és sekélyes. És ezen a színészek sem tudnak segíteni. Patrick Wilson, aki egy idő óta képtelen kiverekedni magát a középszerű alkotások és a rétesként nyúló horrorok világából, rutinosan alakítja az önmagából kiforduló apát (ez a karakter volt a Kocka egyik legerősebbje is). Ám végül nem ő, nem a legismertebb arc miatt lesz emlékezetes a film, hanem sokkal inkább a gyerekszereplő, Will Buie miatt, akinek a legintenzívebb perceket köszönhetjük. A többi sajnos a megszokott King-közhelyeket variálja kopott elszántsággal, szinte semmit sem tesz hozzá a már untig ismert toposzokhoz és fordulatokhoz.
Vicenzo Natali, akinek ezalatt a húsz év alatt volt egy invenciózusabb (Semmi – Nothing) és egy szélesvásznúbb (Hibrid) bukása, úgy tűnik, nem tudja a hajávál fogva kirángatni magát a túl magasra nőtt susnyásból. A magas fű ugyanis nem elég jó és nem is elég rossz ahhoz, hogy kultfilmmé váljon. Tán csak arra, hogy kicsit elviselhetőbbé tegye a hétfő estét. De utána feltétlenül olvassanak még el valamit. Akár egy Stephen King novellát.