A Fábián Péter és Benkó Bence által vezetett k2 Színház 2011 augusztusában alakult. Azóta, hol egyedül, hol más alkotókkal együttműködve, több mint két tucat produkciót vittek közönség elé. Néhányat már nem emlegetnek, és a számon tartott huszonnégyből tizenötöt már nem játszanak, de ma is látható hat régebben készült előadásuk (Hűség, Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban, Pentheszilea, Eklektikon 2048, Bakfitty, Antigoné). Kivételes munkabírásuk, egyre nyilvánvalóbb tájékozódó szenvedélyük és sodró erejű expresszivitásuk azok figyelmét is feléjük fordítja, akik kezdeti lépéseiket kissé gyanakodva nézték. A mostani évadot három bemutatóval kezdik, a Hamvas Béla regényéből készült Karnevállal, a Kosztolányi regényén dobbantó Ki vele, Néró! című tantermi játékkal, és a Petőfit megidéző Az apostollal.
 Piti Emőke |
Benkó Bence, a rendező, így vall munkájáról: „Az apostol számomra a világjobbítás problematikájának nagy műve. A romantikus elbeszélő költemény a főhős, Szilveszter életén keresztül mutatja be, milyen végzet vár azokra, akik életüket annak áldozzák, hogy a világ, ez a hatalmas »szőlőszem«, egy szép napon majd megérjen.”
A hőssé válás vágyott vagy fenyegető esélye nem az a valami, ami csábítóan foglalkoztatná napjaink magyarjait. Az emberek nagy része irtózik a balhétól, kisebb része pedig – „a világ megokolt útálatával” telten – már induláskor látja a tervezhető akciók kilátástalanságát, s míg lelkét reménytelen részvét nyomasztja, megadóan mormolja a maga mentségére is: „Szólitsd, mint méla borjuszáj /a szorgalmas szegényeket – / rágd a szivükbe – nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet.” (Szállj költemény) Mikor József Attila a fenti sorokat írta, 1937 tavaszán, már csak pár hónap volt hátra az életéből.
Tulajdonképpen életvégi vers az 1848 nyarán, alig négy hónap alatt születő Az apostol is. Szeptemberre kész a mű, s tíz hónap múlva Petőfinek nyoma vész. A költő legterjedelmesebb, s persze, csöppet sem hibátlan műve ez, mely a választási kudarc fájó élményének hatására született. Hogyisne bukott volna el a képviselőválasztáson az, aki irgalmatlan őszinteségében a hont „szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország”-nak nevezte, s azzal kezdte volt, hogy „korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok…” Elkergették. Nemzetőrök vitték ki Szabadszállásról.
 Király Dániel |
A sok önéletrajzi elemet tartalmazó elbeszélő költemény okosan szerkesztett változatával ezt az elkergetett forradalmárt idézi meg most a k2 társulat három embere: Király Dániel, Piti Emőke és Pálóczi Bence e.h., mint vendég. Nem az alapszöveg, hanem az 1846-os Felhők ciklus fölháborodástól rekedt soraival indulunk: „Igazság! alszol? vagy meg is halál?/ E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról/ Aranylánc függjön; s íme a helyett / Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén…” A játék egyik fő erénye az a dramaturgiai biztonság, amivel a mára már nehezen viselhető, túlírt részeket elhagyták a műből, ám a csúcspontokra más, zászlóként lobogó verseket tűztek, a legharcosabbakból választva ki párat.
Esti neonfény alatt, fémlábú iskolai székek közt, egy iskola sokadik emeletén vagyunk. A tanári asztalon lévő, mikrofonban végződő készülék az egyetlen tárgyi segédeszköze a produkciónak. Az egyik baseball-sapka felirata mindenesetre már kezdéskor megpróbálja elnyerni a közönség jóindulatát: FUCK LIFE. A készülékről kiderül, hogy a fiatalok által jól ismert loop station az, ami különböző hangminták felvételére, ismétlő lejátszására és keverésére alkalmas, így hallunk lüktető beatbox-futamokat, énekszót, de zajokat, nyögéseket is, zenévé emelve. S ennek a jól működő akusztikai habverésnek minden effektje valós időben, előttünk komponálva születik.
A játszók közibénk ülnek, időnként szerepet cserélnek, s hol tágasan formált, nagyívű gesztusokkal, hol rap-ritmusú szövegekkel, hol dadogva, vijjogva, hol szinte gospelt énekelve, ám mindig bámulatosan tiszta artikulációval, s főképp, tiszta értelmezéssel hozzák a zsenit érintés-közelbe. Rémítő és zavarba ejtő erővel szólal meg a költő. Egy-egy sor, s az alaphangulat Byron vagy Shelley érintését őrzi, jó pár kép Dickens szegényeinek világát idézi, s alig hihető, de Goya démonokkal zsúfolt, sötét képei élednek meg a kivilágított osztályteremben.
 Pálóczi Bence, Király Dániel, Piti Emőke. Fotók: Toldy Miklós |
Akik elénkbe hozzák Petőfi Szilveszter alakjában megformált önképét, minket szólítanak meg. Nem kevés bátorság kell ehhez, hisz napjainkban, ha egy utca felől tudakozódunk is, hárító hátrálással menekül egyik ember a másik elől. Hát még ha arról érdeklődne valaki, hogy szerintünk hogy kell élni! S ezek a fiatalok ezt teszik éppen. Hányszor próbáltunk már nekifutni ezeknek a vitatható gondolatoknak, akár könyvben, akár más, feldolgozott formában találkoztunk Szilveszter tragikus életével. Nincs, persze, most sincs egyszerű és jó válasz arra sem, hogy egy tehetségének kiszolgáltatott, önjáró művésznek vagy társadalomformáló gondolkodónak szabad-e magára hagynia szeretteit a „szent cél” érdekében. S szabad-e fölakasztani a „királyokat”, szabad-e támadni, szabad-e visszavenni, amit elraboltak tőlünk, ha megsemmisítő ára van a várható sikernek. Mert ára lesz, az egészen biztos. Petőfi ekkorra már tudja, hogy a „lángoszlopokat” egy ideig követik, aztán elfújják és megtagadják a népek.
Az elbeszélő költeményben, amikor Szilveszter tíz évnyi börtön után rájön, hogy mindenkijét elveszítette, s hazájának állapota, a hon papjainak közbenjárásával, még szörnyűségesebb lett, mint annak előtte volt, rálő az uralkodóra, de elvéti. Így jut ő maga hóhérkézre végül. Ebben a játékban addig tart a színházilag megformált cselekmény, míg Szilveszter előront, s birokra kel a királlyal. Egy pillanatig azt hihetjük – győztünk. Leállunk, s a szereplők elmesélik a történet igazi befejezését. Ekkor szünet lesz, s a második részben beszélgetés következik a látottakról, s ami fontosabb, a látottak ürügyén, arról, hogy muszáj-e hősnek lenni.
Piti Emőke a maga vörös melegítőfölsőjében, csodás pontossággal hozza elénk a történet sok-sok alakját. Jó érzékelni, hogy nemcsak végletesen fűtött, stilizált alakok megjelenítésére képes, de vannak szép mellhangjai, s megtartó nézései is. Illik ebbe a csapatba a debreceni születésű, igen reményteljes Pálóczi Bence, aki most még Cseke Péter osztályában egyetemi hallgató, s nem akármilyen öröm látni a friss energiákat mutató Király Dánielt, aki a biztonságos kőfalakat hagyta maga mögött nemrég, hogy megszólíthasson bennünket. A megszólítás – sikerült. Nyomasztó tehetetlenségünk újból napvilágra került.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.