Elmondom nektek, hogyan jártam. Nem nagy ügy egyáltalán, de látni benne tanulságot, amelynek fölmutatása talán elég egy efféle kisfecsegésre is. Történt pedig, hogy elbuszoztunk a fantasztikus pesti közlekedésben egy aktuális premierre a Madách térre, muzsikál ott egy jó kis színház, és ajvé. A bemutató egy régi, klasszikus darab mai átirata/változata/mutánsa volt, és alapvetően, de nem kizárólag, két rettenetesen tehetséges ember felelt a szöveg és a látvány találkozásáért, nevek a műsorfüzetben, illetve egy rettenetesen tehetséges társulat adott bele apait, anyait, de még a ruhatáros szekció is kapott jó kis megjelenítési lehetőséget. Majd szakmailag biztosan elmondják a hozzáértők, hogy merre az arra, én csak arról szeretnék fecsegni, hogy ez egy igazán különleges eseménye a mai magyar színházi világnak, és bizony sok, erősen lényeges szempontból az, mert például egyszerre tapasztalhat a kedves néző 

testvériséget, 

közösséget, 

barátságot, 

bátorságot, 

tehetséget és 

elhivatottságot. 

Ennyi mindent minimálban, gyerekek. Hol tetszenek olyan színházat látni ma Geréb, Hegedűs és Görgey Artúr országában, ahol ennyi mindenféleség lesz a tét. És még az is lehet, hogy kifelejtettem valami jó kis fánkot a kosárból. Na, most szerintem ezek olyan, de olyan fogalmak, olyasféle emberi hozadékok, melyek ebből az országból többnyire, vagy mondom így, eléggé nyilvánvalóan hiányoznak, mert a betyárbecsület, illetve az aktuális nemzetcsalád, haverokbuli állító modell, a balettcipőcskés pitbulltánc, az arannyal festett, tömjénben fürdetett burgonya még véletlenül sem ezen jellegzetességeket preferálják, csak mert a sunyiság, a vérködös harci mámor és a középszer dafke kólózása nem erről szól. A Rómeó és Júlia egy olyan darab, amely mindig aktuálissá tud lenni. Mindig van két család, mindig van két tábor, mindig van egy nagy közösségben két, egymásnak feszülő akarat, gyűlölet, és aki ezt meg tudná oldani, úgy értem, tudna rá társadalmi orvosságot, az nincs, akinek vannak illúziói, téved, nincs megoldás, néha tisztul, néha borúsabb, most például elég borús, és lesz még sötétebb is, végül is a darab azt mondja ki, oké, lehet szerelmesnek lenni, legyél is, szeress feltétel nélkül, nem számolva, nem mérlegelve, szeress, mert ez a dolgod, mert ez a legtöbb, amit megtehetsz, csak annak meg lesz a következménye. 

Finoman szólva. 

Különben akkor még pipec kis nyár volt, amikor láttuk. Egy szeptemberi, nyári est, finom éghajlati évődések, kérem, Pestre visszaköltöztek a verebek, és mondjuk, én azon is gondolkodtam aztán, hogy a szerelemmel mi történt a színpadon. Volt-e, lehetett-e a szerelemnek elmélyülése, lehetett-e kiterjedése, nem maradt-e csupáncsak jel, nem maradt-e furcsa kis díszlet ebben az őrjöngő, fölszabadult és szomorúan víg áradatban. És vajon a szerelem darabja-e a veronai álompár kálváriája. Te jó ég, mennyi ötlet. Mennyi nyelvi parádé. Mennyi szép, himbilimbi hímtag.

Ültünk otthon, már régen horkolni kellett volna, és arról beszéltünk egymás szavába vágva, amit láttunk. Amit megértettünk. Mi lesz ennyi látványban a gondolattal. Tud-e bölcs lenni, érzékeny lenni, ami folyamatosan fölrobban, szikrázik, ráz. Kijött a kiskakukk az órából, elájult. Erről az előadásról beszéltünk még mindig. Vagy? Vagy az is lehet, hogy másról. Mert a színház az ember artikulációjának az a terepe, ahol ugyan színészről, rendezőről, díszletről értekezik a tag, és úgy értekezik, mint egy vérnősző tribünlény, igazságtalanul, elhamarkodottan, fölényesen, egyszerűen és gyorsan, miközben mégis, csak hát a delikvens ezt nem veszi észre, magamagáról nyilatkozik. Életem. Én. Az életét látja, azt kell látnia. Azt a… mit. Létezésem furcsasága, ferdesége a homályló, összeköpködött tükörben. Ez a törékeny, mégis annyit bíró hátas öszvér. Na, csak azt akartam elmondani, hogy hosszan, nagyon hosszan beszéltünk aztán a családi tábortűznél, soha ennyit, ilyen kimerítően nem diskuráltunk színházbüfé után, még izgatottak is voltunk, feldúltak, kíváncsiak, megrendültek, zavartak, miközben ragyogtak fölöttünk a NER-csillagjai, ragyogott az egész keleti égbolt, fuvallatokat lehelt nagy, fekete szájával az univerzum, és aztán éjszakai próbájából megjött a gyerek, neki is mondtuk, mondtuk, csak mondtuk.

Másnap pedig ő jött meg.

Viszont még aznap délelőtt kiesett a nyomdából a könyvem, egy könyv, mindegy is, évente kábé írok egyet, így élek, Kleist-maradék. Odaadtam, mutattam neki, a gyereknek, aki éppen az Örkényből jött, és a Rómeó és Júliáról. Megfogta, éppen csak rápillantott, lerakta. És máris az előadásról kezdett beszélni, és csak mondta, mondta, mondta. 

Azért ez elég jó kritika, nem?