Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

POSZTMODERN IDŐK

Joker
2019. okt. 3.
Todd Phillips Joker-mozija, az idei Velencei Filmfesztivál fődíjasa, azon az úton tesz egy újabb nagy lépést, amelyen még Christopher Nolan indult el Batman-értelmezéseivel. Phillips Jokere itt él közöttünk, és jobb ha résen vagyunk, mert bármikor robbanhat. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Remek pszichológiai karakterrajz és kőkemény társadalomkritika. Távirati stílusban ez Todd Phillips Joker című filmje, amelyhez a DC-univerzum leghíresebb gonosza szolgáltatja az apropót, sokak szerint inkább csak az ürügyet. 

Ez a Joker ugyanis bárki lehetne, aki a társadalom perifériáján él, és bár kitartóan próbálkozik, esélye sincs a felemelkedésre. Ugyan a történet a nyolcvanas évek legelején játszódik, mégis kismillió áthallással bír a jelenünkre nézve – Joker (Joaquin Phoenix), mondhatni a lecsúszottak everymanje, ahogy Gotham is bármelyik nagyváros lehetne, tértől és időtől függetlenül. 

A történet szerint Joker még Arthur Fleckként lepattant bérházban él az anyjával, Pennyvel (Frances Conroy) valamelyik külső kerületben, ahol mindent ellep a szemét és a kosz, a várost megszállták már a patkányok. Arthur pszichiátriai beteg, akit gyógyszerekkel tartanak egyensúlyban, és miután elég csóró is, csak az államilag kínált egészségügyi ellátást tudja igénybe venni, ami annyit tesz, hogy rendszeresen konzultálhat az állapotáról egy tanácsadóval. Egyedüli öröme, hogy vannak még álmai és van munkája is – bohócként és bohócdoktorként dolgozik, és arról ábrándozik, hogy egy nap stand-up komikus lesz. 

Phillips Jokere eleve sérült és stigmatizált, amire csak külön ráerősít a rettenetes, jellegzetes kacaja: már a nyitó képen is ezt az idegesítő, fájdalmas, hisztérikus röhögést halljuk, amiről nehéz eldönteni, hogy nem inkább zokogás-e. Egyfajta tikk ez a karakternél, ami az érzelmileg feszült helyzetekben tör elő belőle, még tovább rontva az életbeli esélyeit. A film lényegében azt az utat mutatja be, amelynek során Arthur Jokerré alakul, és erőszakos cselekedetei hatására (és szándékai ellenére) egy társadalmi réteg szimbólumává és vezetőjévé válik.  

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Épp az előbbiek miatt éri a legtöbb kritika a filmet, mondván a Joker az incelek himnusza, a terroristapalánták dicsőítő éneke, amely sanyarú sorsukra hivatkozva felmentést ad minden iskolai lövöldözőnek vagy antiszociális gyilkosnak. Ám épp ezt az értelmezést gondolom roppant leegyszerűsítőnek. A Joker pont arra figyelmeztet, hogy ha nincs lehetőség a kitörésre, ha nincs átjárás az egyes társadalmi csoportok között, ha gettókba szorulnak a szegények, akiket épp a szegénységük, a pszichiátriai problémáik miatt stigmatizálnak és aláznak még tovább, az azzal jár, hogy gyűlik a harag és a frusztráció, ami egy ponton túl – más lehetőség nem lévén – erőszakba torkollik, vagyis radikalizálódáshoz vezet. 

Lényegében ugyanerről beszélt már 2005-ben Michael Haneke is a Rejtély (Caché) című filmjében, amikor egy jómódú francia családot állított szembe az algériai bevándorlókkal, megmutatva, hogy ha egy uralkodó világrend másodrendű állampolgárként kezel, peremvárosokba, alantas munkákra kényszerít embereket, azoknak válaszként, tiltakozásként, igazságszolgáltatásként csak egy fegyver marad a kezükben: a (lelki) terror, rosszabb esetben pedig az, ami a Jokerben történik, a véres megtorlás. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ez az üzenet/figyelmeztetés/kritika sosem jutna el annyi nézőhöz, ha Phillips egy átlagszereplőt választ főhősként és nem egy mítoszt értelmez újra. Ezáltal viszont azok is elgondolkodhatnak a radikalizálódás folyamatáról, arról, hogy bűnös-e a főhős vagy a rendszer áldozata, akik sosem néznének meg maguktól egy Haneke-filmet. 

A Joker túl ezen számos más mozit is megidéz, Charlie Chaplin Modern időkjétől kezdve (nem lehet nem fricskaként értelmezni, hogy Gotham elitje egy csavargó történetét nézi,  amelynek főbb motívumai ráadásul a Jokerre visszhangoznak) A taxisofőrön át A komédia királyaiig. Ez utóbbiakat még azzal is játékba hozza, hogy Robert De Niro játssza Murray Franklin karakterét: azét a showmanét, akinek a műsorain Arthur/Joker odaadóan csüng. 

Persze nem De Niro a film igazi sztárja, hanem a címszerepet játszó Joaquin Phoenix, aki a method acting csúcsteljesítményét nyújtja a vásznon. Egyes jelenetekben nézni is fájdalmas a megaláztatását vagy a pillanatnyi boldogságát, ami aztán szertefoszlik, vagy azt a fokozatos átalakulást, ahogy a körülmények hatására és annak következtében, hogy még a biztos kapaszkodóit is sorra elveszíti, végül elfogadja azt a szerepet, amit felkínál számára az élet. 

Joaquin Phoenix – Heath Ledger (A sötét lovag) után – ismét csak bebizonyítja, hogy egy képregényfigura is bírhat olyan mélységekkel és tartogathat olyan színészi kihívásokat, mint egy Shakespeare-karakter. A színész egész testével játszik, görcsszerű mozdulatai, vérfagyasztó hiénakacagása mind egy lelkileg meggyötört, az álmaitól is megfosztott figurát tükröznek, aki végül belegonoszodik a fájdalomba és a mellőzöttségbe. Hogy ezért csak őt magát okoljuk-e, vagy meglátjuk a történetében a rendszerhibát is, az itt a kérdés.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek