Istentelen ifjúság

Mert láttam ott például a zágrábi Ifjúsági Színház Istentelen ifjúság című előadását – és ha a cím ismerősen cseng, az nem véletlen. Borut Šeparovic és Ivana Vokuvic szövege ugyanis erősen támaszkodik Ödön von Horváth Istentelen ifjúság című, 1938-ban írott regényére, amely Hitler Németországában játszódik. Ott és akkor küzd egy tanár azzal a dilemmával, hogy miként lehetne az országos politikai trenddel szemben megtanítani a gyerekeknek, hogy „a négerek is emberek”. Kivált akkor, ha a gyerekek nap mint nap azt hallják és látják, hogy ha nem állnak be a fősodorba, maguk is „négerek” lesznek.

Van egy másik irodalmi forrás is: Franco „Bifo” Berardi Hősök; tömeggyilkosság és öngyilkosság című, 2015-ben megjelent könyve, amelyben filozófiai és pszichológiai aspektusból veszi szemügyre korunk legsötétebb bűnügyeit, és elemzi benne a tömegmédia szerepét is.

Šeparovic rendezésében kamaszok, fiatal emberek folytatnak fura dialógust „Bifóval”, a tanárral, aki videón üzeni meg nekik, hogy miután humanizmusával, empátiájával, liberalizmusával kétségtelenül csatát vesztett a tömegmédia és a videójátékok által sulykolt alantas és járványos „világnézettel” szemben, visszavonul és elvonul. A fiatalok vele beszélnek, neki mondják és mutatják meg az utat, amelyen egyre határozottabban nyomulnak előre.

Jelenet az előadásból. Forrás: bitef. Fotó: Marko Hercegovic.

Nem kell a „multikulti”, mert a mi kultúránk csak akkor erős, ha egyeduralkodó. Nem kell a menekült – dögöljön meg, ahol van. Nem kell a liberális sokszínűség, mert a monokrómban könnyű egyenlőnek lenni. Nem kell a humanizmus sem – a tápláléklánc törvénye felülír mindent. Azt még tanulni kell, hogy a gyilkolászós videojátékban – nevezzük stratégiának a behatoló idegenek módszeres és tömeges kinyírását – három életünk is van, de a valóságban csak egy, mindössze megfelelő fegyver kell a kézbe, és akkor ez is elég, kivált a fegyvertelenekkel szemben.

Az előadás erős és erőteljes, hangos és brutális; csak nagynéha halkul az üzemmód, például amikor „Bifo” már valahonnan nagyon messziről szól vissza a valahai tanítványoknak. Illetve dehogy szól vissza – inkább kapitulál: győztetek.

Video, élőzene, füst és zaj hengereli le a közönséget – „Bifóval” együtt fogynak el a szavaink, miközben ifjaink közösségi mámorban, fekete „egyenruhában”, erőtől duzzadva eljutnak az ölésig; önmaguk, igazuk, felsőbbrendűségük védelmében, persze.

És akkor a szép szőke színészlány csengő hangon, tagoltan felolvassa a krédót: Anders Breivik beszédét, amelyben a bíróság előtt azt állította, hogy Hitler alatt volt az utolsó demokrácia Európában. Anders Breivik hetvenhét fiatalt ölt meg, tettét a bíróság előtt „könyörtelennek, de szükségesnek” nevezte, írja a szenvtelen wikipedia.

Az erőszak története

Láttam azután a berlini Schaubühne előadását; Az erőszak története című produkciót Thomas Ostermeier rendezte. Ugyancsak egy regény az alapja, bár talán pontosabb lenne dokuregénynek nevezni, ugyanis Édouard Louis azonos című, tavaly megjelent műve teljes mértékben nonfiction. Egy fiatalember 2012 karácsony estéjén Párizs egyik utcáján belebotlik egy másik magányos férfiba, aki rámenősen ismerkedni kezd vele; végül a fiatalember lakásán kötnek ki, és egy szenvedélyes szerelmi együttlét kerekedik ki az alkalmi ismeretségből. Hajnalban azután a vendég ellopja a házigazda telefonját, aki észreveszi ezt, és némi békés, majd egyre határozottabb kérlelés és győzködés után az együttlét durvaságba, szexuális erőszakba és életveszélyes bántalmazásba torkollik.

Az alkalmi ismerős észak-afrikai. És ebből további problémák fakadnak… Nem, nemcsak arra gondolok, hogy ez a figura olyan vegytiszta rasszista dumát nyom a menekültek és a nem észak-afrikai bevándorlók ellen, hogy nemcsak a főhős, de mi is a fejünket kapkodjuk, hanem arra is, hogy nehéz nem áthatolhatatlannak és áthidalhatatlannak nevezni a két férfi közti ilyen, olyan és amolyan szakadékot. Pedig – győzködi magát az ember – mindössze arról van szó, hogy az egyik egy magányos és erőszakos alak, a másik pedig óvatlan és szintén magányos… mondjuk.

Jelenet az előadásból. Fotó: Arno Declair

Ostermeier rendezésének fókuszában nem a politikai korrektség és alkalmazásának gyakorlati nehézségei állnak – ez inkább a befogadó oldaláról merül föl egyre intenzívebben. A rendező ugyanis a társadalmi beágyazódás különböző szintjeit, az eltérő szociális és kulturális hátteret villantja föl a flashbackkel és vetítéssel dúsított szcenírozásban; gyakori váltásokkal operál a visszafelé föltáruló történetben, a kórházi, rendőri és családi epizódok szinte pörögnek a majdnem üres színpadon. Egyszerre szenvtelen és provokatív a színházi fogalmazásmód, amely hol jéghideg, hol tűzforró narrálást és dialógusokat pattint elénk. Alig is gondolnánk bele a főhős és nővére önmagában is problematikus kapcsolatába, máris a rendőrséggel szembeni ambivalens, szaggatott, egyszerre hárító és feltáró monológ mondatai zuhognak ránk. Perfekt színészek, mind az öten; Laurenz Laufenberg és Renato Schuch játéka, pontosabban összjátéka megrendítő.

Ostermeier következetesen járja az útját a színházával együtt: egyetlen másodpercre sem hajlandó megfeledkezni arról, hol, miben és hogyan élünk. Megint egyszer látjuk, hogy könnyű gyűlölni a menekültet, az idegent és a mást, addig a legkönnyebb, míg egyet sem látunk közülük a környezetünkben. És ugyanígy könnyű a másik véglet: a politikai korrektség dogmatikus és kérlelhetetlen hívének lenni, mindaddig, amíg a színes és kiszámíthatatlan valóság bele nem zavar a képbe.