Pilinszky János, aki szerint a szeretet a figyelem iskolájában nevelődik, gyakran emlegette Simone Weil egyik példabeszédét: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.”

George Szirtes Előhívás című művének belső tere a szépség, a figyelem és az iskolázott szeretet összefüggésében alkotódik meg; „csak” Isten hiányzik belőle, de annyira, hogy hiánya sem értelmezhető. Az Előhívás labirintusának közepén egy öngyilkos anya imágója teszi, amit tennie kell, az elbeszélő invitálásának szelídségét pedig a művészi alázat hitelesíti. Az alapos, türelmes, pontos megfigyelés, a megismerésért tett elmélyülten önreflexív erőfeszítés, a képi és nyelvi artikuláció fiktív igazságának kimunkálásáért végzett kérlelhetetlenül etikus munka.

A könyv elő- és utószava nem labirintust ígér, hanem egy visszafelé forgatott film dramaturgiáját, amely a medencéből a trambulinra visszalendülő műugró elszántságát és a sértetlenné visszaforró víztükör titokzatos reményteliségét célozza meg. De az anya, Szirtes Lászlóné, született Nussbächer Magda életút-filmjének visszacsévélése minduntalan elakad: fia emlékképei elmosódnak, az anyától egykor hallott történetek  konfabulációnak bizonyulnak, az apával két éven át folytatott emlékezés-interjúk folyamata egyrészt megszakad, másrészt tele van elhallgatásokkal. Amikor a legmegfoghatóbb emlékek, a családi fotók kerülnek elő, kiderül, hogy az aprólékos figyelem éppen őket szemlélve szorul leginkább a képzelet segítségére. Az író utazik, kutat, dokumentumokat és szemtanúkat faggat, szívós munkával törekszik az elbeszélés autenticitására, mi, olvasók pedig kézbe vehetünk egy kivételesen szép kiállítású, halkszavúan radikális regényt. Egy nagy költő regényét: erről meggyőződhetünk egyrészt (egyetlen Orbán Ottó-betét kivételével) Rakovszky Zsuzsa szövegérzékeny fordításainak a szövegbe épített versrészleteiből, másrészt a Kúnos László fordította próza sajátosan költői kezelésből. A versrészletek nyelvhasználatára a tárgyiasságot rendszeresen (Pilinszky kifejezésével élve) „átvérző” személyesség sajátos együttállása jellemző, a prózai szöveg pedig mintha ezt az együttállást tenné kifejtettebbé. A költői sűrítés mintegy analitikus, azaz egyszerre leíró-megjelenítő és lélektanilag-történetileg oknyomozó megfogalmazássá válik. „A képzelet szüleménye…, mint ez az egész könyv, mint ez a hosszú képaláírás, amely nemcsak az ő pszichózisát fogalmazza meg, hanem annak a világnak a pszichózisát is…”

A regény egy mindössze ötvenegy évig tartó életutat beszél el, amely kolozsvári, kispolgári, asszimilált zsidó családból indul, és londoni, középosztálybeli tisztviselő- és művészcsaládon belüli öngyilkossággal zárul. A két dátum között pedig egy olyan ember történetét olvashatjuk, akit fölfalt és kiokádott a történelem, akit megfosztott attól, hogy önmagát megalkothassa, s aki a túlélésért folytatott végzetesen komoly és abszurd szerepjáték teljesítménykényszere alatt szép lassan megfulladt.

Az 1924-ban született kislányt nem csak apja hagyja el, nem csak Rimbaud-szépségű bátyja undorodik tőle, hanem két haza, Magyarország és Románia között is hontalanná válik. Tizennégy évesen egy mandulagyulladás szövődményeként egész életére szólóan súlyos szívbeteg lesz; egy éven át nézi az ablakon át a szabadban játszó iskolatársait, magában talán pillanatfelvételeket készít róluk. Feltűnően szép nagylánnyá serdülve egy bálon együtt táncol a barna szemű, sportos megjelenésű cipészfiúval, Schwartz (magyarosított nevén Szirtes) Lacival. Tizenhat évesen végre elutazhat Budapestre, hogy Escher Károly tanítványaként fotográfus lehessen. Itt találkozik újra azóta munkaszolgálatossá lett hajdani táncosával, és szinte azonnal randevúzni kezdenek, a németek bevonulását is egy kávéházból nézik. Laci beköltözteti őt édesanyja és kismama-nővére mellé. Aztán visszamegy a munkaszolgálatba, ahonnan csak a háború után tér vissza. Menyasszonya nem tudja, hogy a Kolozsvárott is életbelépő zsidótörvények miatt egész családját deportálták. Magdát sem szívesen foglalkoztatják, ráadásul jövendő anyósa is betolakodónak tekint rá, s amikor egy razzia elől menekülve hazarohan, üres lakást talál, hívó szavára senki sem felel. Annyi kisgyerekkori elutasítás után immár felnőttként éli meg az elárulást, cserbenhagyást; szinte felrobban benne a keserűség és a harag, s kilép a gangra, így a nyilasok tüstént el is hurcolják. Valószínűleg ekkor született meg benne a dac, a bosszúvágy és az önpusztítás tudattalan konstellációja, amely aztán egész életét lefelé gyorsuló spirálba kényszerítette.

Anyósától és sógornőjétől egész életében elzárkózik, férjének is megtiltja a velük való kapcsolattartást. Ez az elhallgatott viszály lesz az egyik baljós titok, amely fiai életét beárnyékolja. A száz évig élő anyós soha nem beszél róla, az idős nagynéni pedig a felnőtt Gyurinak egyszer egy félmondatot mond arról, hogy Magda tévedett, azért nem válaszoltak neki, mert máshol voltak. Arról, hogy hol, sem a fiú nem tesz fel kérdést, sem a nagynéni nem beszél.

A marhavagon Magdát először a ravensbrücki lágerbe viszi, ahol ezerötszáz nőt és gyereket zsúfolnak össze egy hatalmas sátor egyik felébe. 1945 januárjában hétszáz társával együtt átkerül a penigi munkatáborba, ”ahol a frontszolgálatra küldött munkások helyett kellett dolgozniuk.” A szívbeteg Magda hamarosan munkaképtelenné válik, gyengélkedőre kerül, így a totális vereség káoszában nem állítják be a theresienstadti halálmenetbe. Az elhagyott betegek két napig étlen-szomjan hevernek, míg rájuk nem találnak a felszabadító, amerikai katonák.

A lágertapasztalat Magda számára elhallgatással, elfojtással hárítandó veszélyként értelmeződik. Akárcsak Kertész Imre Köves Gyurija, az ő számára sem jelent semmiféle identitást a zsidóság, de ő az abszurditás elől menekülve megalkot egy narratívát, mely szerint baloldali politikai meggyőződése miatt deportálták. Soha nem meséli el, hogy milyen jelzést viselt  fogolyként, ahogyan arról is hallgat, hogy elszenvedett-e szexuális erőszakot akár fogvatartói, akár fogolytársai részéről. A könyv hatvanas években készült fotóiról olyan intellektuálisan érzéki nő pillant ránk, aki bátran főszereplője lehetne bármelyik olasz vagy francia újhullámos filmnek, fiai emlékei szerint szabadszájú, flörtölésre mindig kész asszony volt, aki viszont csak sötét szobában volt hajlandó a férjével szeretkezni. Családját túláradó gyöngédséggel szerette, de hirtelen dührohamaiban ütötte-vágta őket.

Nem csupán önmagáról, hanem gyönyörű bátyjáról is baloldali hőstörténetet komponált: a minden valószínűséggel egy munkaszolgálatosokat elnyelő tömegsírban eltűnt Dezsőt az ő fantáziájában partizánként érte a hősi halál.

A társadalmi igazságosság és a kizsákmányoltakkal való szolidaritás szociáldemokrata meggyőződésében identifikálódó Magda az ötvenes évek Magyarországán osztályidegennek számít, ráadásul nem hajlandó sem besúgásra, sem a párt népszerűsítésére. Férje viszont gyors karriert fut be az államosítás után: épületgépészből egy középüzem osztályidegen igazgatójának politikai megfigyelője és szakmai ellenőre, majd hamarosan minisztériumi osztályvezető lesz. Pozíciója megvédi feleségét a letartóztatástól. S miközben a hajdani cipészfiú a munkaszolgálatot túlélve boldog férjként és apaként büszke a karrierjére, kispolgári származású feleségétől mást sem hall, minthogy egyáltalán nem olyan tehetséges.

Az életút-interjúban az apa csak általánosságokat mond a fiának arról, hogyan igyekezett semmitmondó politikai jelentéseket írni, és arról, hogy tudott a koncepciós perekről, de inkább a saját életével törődött. Számára inkább az okozott problémát, hogy a Rákosi-éra idején a fortyogó közvélemény a zsarnokságot gyakorló kommunistákat azonosítja a zsidókkal. Magda más összefüggésben tapasztalja meg a Soá után is elevenen izzó antiszemitizmust: mikor 1945 szeptemberében visszatér Kolozsvárra, nemcsak hogy nem talál egyetlen élő rokont sem, hanem azt is megtapasztalja, hogy a szomszédok, ismerősök csendes megelégedettséggel nyugtázzák a zsidók eltűnését.

A házaspárt egyfajta társadalmi elszigeteltség állapotában éri az 1956-os forradalom. A két gyerekkel hosszú, kimerítő éjszakai gyaloglás után, egy szál ruhában és egy kisbőröndnyi családi fotóval felszerelkezve lépik át az osztrák határt. Az apa rögtön feltalálja magát, és angol nyelvű tolmácsként kezd el dolgozni. Az Angliában töltött első nyolc hónap mégis keserű csalódást hoz a Szirtes- családnak: eredeti úticéljuk Ausztrália volt, ám végül a hatóságok nem adják meg a kivándorlási engedélyt. Magda meg van győződve arról, hogy az ő szívbetegsége a visszautasítás oka. Ekkor ajánlja fel először a családjának, hogy utazzanak tovább nélküle, ő meg öngyilkos lesz.

Az átmeneti állomásként megcélzott Anglia tehát kényszerű otthonná válik, amelyet a család gyorsan feléledő ambícióval igyekszik meghódítani. Az apa hamarosan remek munkát talál, Magda is több fotólaboratóriumban dolgozik retusőrként, a gyerekek jól tanulnak. Egyre nagyobb és szebb lakást, majd kertes házat, autót, televíziót vesznek, a tengerpartra járnak nyaralni, életre szóló barátságokat kötnek.1968-ban még Magyarországra is hazalátogatnak, George-ot ámulatba ejti, hogy anyját és őt magát is milyen erővel vonzzák a város rég nem látott terei. A mámoros viszontlátásnak a prágai tavasz leverése vet véget –a család pánikszerűen visszautazik Angliába, nehogy a már nagykorú George-ot besorozzák.

Angliában Magda egyre betegebb lesz, szívpanaszai súlyosbodnak, nem tud tovább dolgozni, a háztartás foglyává válik. Ambícóit a fiai felé fordítja, makulátlan megjelenést és teljesítményt vár el tőlük, de George végül tanárként tartja el magát, hogy szabadidejében verseket írjon, Andrew pedig csak zenekari hegedűs lesz. Magda nem veszi észre, hogy fiai ugyanazzal az energiával és függetlenséggel alkotják meg a saját életüket, amilyennel ő szerette volna magát fotográfusként megformálni – csalódottsága egyre sötétebb dührohamokban mutatkozik meg.

A fiúk gyorsan függetlenítik magukat a szülői háztól, ritkán írnak levelet, még ritkábban jönnek látogatóba, bár George házasságkötését és az unoka születését a szülők örömmel fogadják. Magda lassan csontsoványra fogy, több búcsúlevelet ír férjének, mindegyiknél megpróbálkozik az öngyilkossággal is. Végül 1975. július 31-én, amikor újra túladagolja magának a gyógyszert, az őt szállító mentőautó karambolja miatt veszti életét.

Évtizedekkel ezután a kortárs angol irodalom egyik legjelentősebb költőjévé és a magyar irodalom jeles műfordítójává érett George, számos budapesti, kolozsvári, penigi utazás után, valamint az anyja gyerekkori fényképeinek narratív értelmezése révén Magda kisgyerekkorának rekonstruálásra is kísérletet téve, az Előhívás lapjain egy befejezhetetlen gyászmunka szövegét írja meg.

A gyerekkor traumái és szépségei, elfojtásai, titkai jobbára megfejtetlenek maradnak. Egyszerre volt elbűvölő, okos, bátor, alkotásra vágyó, független nő, és zsarnok, bűntudatot keltő, kiszámíthatatlan dührohamokban vergődő beteg. A szerző immár gondol saját halálára is, bűntudatosan töpreng azon, hogy anyja, akit ő is elhagyott, szerette őt. A regényszöveg fikciójában pedig azt vizionálja, hogy a penigi munkatábor kórházbarakkjában ápolja az anyját. Mi, olvasók pedig, becsukva a könyvet, megszemléljük Magda egyik fotóját, amelyen a kicsi George áll nekünk háttal, elmerülve egy játékbolt kirakatában. Ámuló, sóvárgó gyerekarcának elrejtésével talán a 20. század metafizikai botrányában jóvátehetetlenül önmagától megfosztott anyját gyászolja. Nussbächer Magdolna tönkrement élete fia narratív identitásának újraalkotódásában íródik tovább.