„Amit mondani akarok, örömest mondom az Úrnak szemébe, nem sokat aggódván vele, szavaimat kedvesen veszi-e, vagy miattok csikorog mérgében” – írta Bajza a Válasz Döbrentei Gábornak a Conversations-Lexicon ügyében című kritikájában, s bizony súlyos sértődés lett belőle. Hogy hol s hogyan csitultak a kedélyek, megtudhatjuk a Nincs számodra hely oldalairól. Bajzát idézve, csak a poén kedvéért, örömest mondom az Úrnak, Jolsvai András úrnak szemébe, regénye, a Nincsen számodra hely: jó könyv. Szórakoztató. Magával ragadó. Üdítő olvasni, még akkor is, amikor valójában lenne min búslakodni. És nemcsak a kolera sújtotta város áldozatai okán, az örömlányok átadta bajról nem is beszélve, hanem a regény sajátos aktualitása miatt: párhuzamosan azzal, ahogy olvassuk, miképp született meg majd kétszáz éve a Magyar Tudós Társaság, tanúi lehetünk jelenkori felbomlasztásának is. Valóban egyszerre vagyunk múltban és jelenben. Pikáns, de véletlen egybeesés.

A történet fűzése és a szöveg magával sodró. Szellemes, lendületes, helyenként szándékosan frivol, így akadályozza meg a szerző, hogy nyakig merüljünk a fennkölt áhítatba.

Jó érzés régi ismerősökkel találkozni, akkor is, ha már nem igazán emlékszünk, honnan is a kapcsolat, középiskolából-e vagy egyetemről, netán csak az utcanévtáblák ortográfiáját ismerjük fel, mindegy is, a nevek mögé most újból történetek kerülnek, és megtelik élettel az 5-ös busz megállójánál a gépi hang: Döbrentei tér következik.

Nem nevezném egyértelműen történelmi regénynek, mert bár végtelenül alapos kutatómunka előzte meg, és a szerző aprólékos pontossággal ismerteti hétről hétre, hónapról hónapra az eseményeket, mégis kitalálmány, hát hisz honnan is tudnók, hogyan savanyított káposztát a Marcsa, meg hogy melyik oldalával fordult éjjel a nagy költő felé. A műfaji meghatározással szabadon bánhatunk: lehet válogatni: életrajz, korrajz, portréfüzér, pletyka-regény, kinek mi tetszik, a lényeg, hogy finoman ironikus és csipkelődő, pezseg a történet.

A szellemdús és pittoreszk leírásokból megtudjuk, hogyan szerveződtek a reformkor irodalmi nagyjai, egy szobában, egy asztal körül, hol veszekedve, egymás torkának esve, szóval s olykor ököllel is érvényt akarván szerezni igazságuknak. Pártoskodás, intrikák, erővonalak átrendeződése abban a kultúra szempontjából igen jelentős 1831. évben, amikor Vörösmarty, Döbrentei, Bajza, Schedel (Toldy), Széchenyi élt, dolgozott, párbajozott vagy éppen henyélt, és mindezt látjuk közelről és alulnézetből. A regényben nincs poros könyvtárszag, noha lehetne, nem dicső emlékmű, hanem merész portrésorozat a reformkor (zömmel) irodalmi nagyjairól. A ma fiatalembereknek mondható férfiak – széthúzó kritikusok, szerkesztők, zsurnaliszták, leendő államférfiak – kocsmából ki- és bejárnak, isznak, esznek, nőznek (de legalábbis nagyon szeretnének), áskálódnak és lobbiznak, mindeközben megírják a majdani irodalmi érettségik kérdéseinek egy szakajtónyi részét. „Tíz perc múltán vígan pöfékelt a következő évszázad teljes kötelező irodalma… Schedel, ki a nyáron töltötte be a huszonhatot – nem csoda, hogy már a magyar irodalomtörténet atyjának képzelte magát…” így alakult meg a Kisfaludy Társaság, és ilyen mondatoktól derül az olvasó.

Nyelvezetét a kor és maga a történet alapvetően meghatározza, hiszen a kravátli akkor is kravátli volt, ha ma nyakkendőnek nevezzük, de az, ahogy valamely nyelvújító felhívja a figyelmünket, hogy most, MOST született egy új magyar szó, az azért mókás. Mókás a legszebb magyar szó nevű játék is, főleg hogy van, aki az alkot szó mány-mény képzővel ellátott alakját tartja annak, igaz, egyes-egyedül liberális tartalma miatt. A szövegben ugyanakkor tudatosan jelenik meg néhány kifejezetten mai, mondhatni szleng kifejezés is, nehogy az olvasó túlságosan belefeledkezzen a történetbe. Úgy nevezzük ezt új magyar szóval, hogy idegenítés, amelynek célja eltávolítani az olvasót a szövegtől, mint a brechti színház teszi, nehogy már halálosan komolyan vegyen valamit, amit át- meg átsző a szeretetteljes irónia. Mert a szeretet is nagy szó itt, a szerző szereti a témáját, a szereplőket és a helyszínt, ez süt a szövegből. Akkora élvezettel hozhatta létre őket, akárha bicskával szelne magának a kedélyeket elnyugtató, frissen asztalra került csülökből, mesefinom ugorkával.

De más, szellemi finomságokkal is találkozik a művelt olvasó: izgalmasak a leleményes, cizellált áthallások, amilyen a címadó sor is. Ki gondolta volna, hogy a kölcsön-mondat Balatonfüreden a fogadó előtt hangzott el, mikor költőnk késve érkezett, s midőn Deák szájából azt hallja „Nincs számodra hely”, késői utódjához hasonlatosan irónt kap elő a zsebéből, s notesza nem lévén, a mandzsettájára firkantja a ki tudja mikor felhasználható töredéket, ahogy azt egy született irodalmár teszi, csak azt nem mondja, ezt lopnám, ha megengedi. És hangos nevetésre ingerlő az a rész is, mikor Bajza kritikai munkásságát a reformkor hazafias érzületének egyik szimbólumához hasonlítja: „Dugovics Titusznak hitte magát… De aztán némileg csodálkozva azt tapasztalta, hogy néhány karcolást leszámítva semmi baja nem lett, rákapott erre a dologra … és ugrott újra meg újra. A repülés megrészegítette: nem törődött vele, kit ránt magával, hulljon, akinek hullnia kell…” Számolatlanul lehetne sorolni az efféle a kiszólásokat, amely alkalmakkor a szerző kikacsint a szövegből.

Az irodalmi csatározások leírása közben, és nem mellesleg, betekintést enged a nevezetes tagok és vezetők legbensőbb magánéletébe, elsősorban a főhős, a költő az, akinek a hétköznapjait, lelke és teste rezdüléseit egész közelről és behatóan ismerhetjük meg. Többek között ő az, aki bevezet bennünket az akkori Pest-Buda, avagy ikerváros hétköznapjaiba. S miközben beleveszünk a szereplők sorsának labirintjába, Mihált kísérve nagy sétákat tehetünk a reformkori főváros utcáin, bekukkanthatunk kocsmákba, szalonokba, dolgozószobákba, konyhákba és bordélyokba, kirándulhatunk a budai hegyekbe. A leírások olyan erővel bírnak, hogy világosan látjuk az emberek körül a várost, a Duna két partját, sőt ha szert teszünk néhány jó városi térképre, az ujjunkkal követhetjük hőseinket lépésről lépésre, majd hazatérve nyúlhatunk a könyvespolcon sorakozó magyar klasszikusok köteteiért.