Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„NEM VOLT MIBE BELEKÉNYELMESEDNEM”

Interjú Kelemen Kristóffal
2019. szept. 16.
Hat előadást rendezett, a Megfigyelőkkel másodszor kerül a jelöltek közé a Színikritikusok Díján, a legjobb független előadás kategóriájában. Kelemen Kristóf rendezővel hiúságról, szakmai díjakról, valamint a kőszínházi függetlenségről beszélgettünk. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.
Revizor: Azt látom, hogy bár sikeres vagy és kapsz jó visszajelzéseket, mégis elég kevés emberhez jutnak el a munkáid, pedig rendezel már egy ideje…
 
Kelemen Kristóf: Nem olyan nagyon régóta, körülbelül négy-öt éve kezdtem el. Más társulatoknál látom, hogy elég hosszú folyamat közönségbázist építeni. Nem is jó, ha ez túl gyorsan történik – nagy kihívás a sikert kezelni.  Számomra is az, és nagyon foglalkoztat, hogyan tudom magam függetleníteni tőle. A művészszakma rémesen hiú közösség, amivel semmi baj nincs, hiszen időnként mindenki ráguglizik a saját nevére, de érdemes ezt reflektáltan kezelni, néha kicsit nevetni magunkon ilyenkor.
 
R: Szándékosan dolgozol a saját hiúságod ellen?
 
Kelemen Kristóf
Kelemen Kristóf
KK: Igen, miközben nagyon érdekel az a folyamat, ahogy az ember láthatóvá válik a nyilvános térben. És az is, hogy bizonyos művészek hogyan képesek befolyásolni a róluk folyó diskurzust. Ahogy például Marina Abramovic teszi, aki saját maga dokumentálja performanszait, és ezzel nagy hatást gyakorol recepciójának alakulására. 
 
R: De ez nem olyan, mintha megcsinálnál egy előadást, aztán kiállnál, és elmagyaráznád, hogyan kell értelmezni?
 
KK: Jó esetben nem. Idén jelent meg például a Színház és társadalom című tanulmánykötet, amiben leírtam, hogyan készült a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadásunk a Trafóban. Ez a szöveg működik az előadás nélkül is, illetve azzal párhuzamosan inkább, és fontos, hogy a dokumentációt én készítettem, mert így a recepció kiegészül a saját koncepciómmal. Így az én értelmezésem is megjelenik, de nem úgy, hogy az felülírja másokét, hanem mint egy nézőpont a sok közül. Közben az is nagyon érdekel, hogy a kritikai recepció milyen képet ad az előadásaimról – hogyan jelennek vagy nem jelennek meg benne az előzetes elképzeléseim.
 
R: És erről mi a tapasztalatod?
 
KK: Néha meglepően világosan látják a kritikusok a gondolatmenetemet. Olyan is előfordul, hogy a próbaidőszak elején kitalálok valamit, amit a munkafolyamat végére már teljesen elfelejtek, majd a bemutató után újra találkozom vele egy újságcikkben.
 
R: Van erre példád?
 
KK: Nagyon örültem, mikor Herczog Noémi azt írta a Megfigyelőkről, hogy olyan, mintha David Lynch újraértelmezné benne a gulyáskommunizmust, és ezt nemcsak az atmoszférára, hanem a dramaturgiára és az időkezelésre is értette. Lynch fontos referencia számomra, és talán az egész generációnk számára is. Nem akartam semmit direkt megidézni tőle – de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a próbafolyamat alatt egyszer sem jutottak eszembe a filmjei. Sőt, konkrétan az előkészítési fázisban néztem meg a Twin Peaks új évadát.
 
R: Másodszor kapsz jelölést a Színikritikusok Díján. Fontos neked, hogy nyerj? Vagy elég visszajelzés számodra, hogy a három jelölt között szerepel az előadásod?
 
Jelenet a Megfigyelők című előadásból
Jelenet a Megfigyelők című előadásból
KK: Örülök a jelölésnek, ez egy jó visszajelzés. Az elmúlt években a szakmai és az állami díjak erősen kettéváltak a magyar kulturális életben, és az nagyon jó, amikor az ember szakmai elismerésben részesül. De nekem az is legalább ilyen megtisztelő volt, amikor a Színház folyóirat egyik számában a Megfigyelők került a fókuszba. A lényeg ugyanaz mindkettőnél: hogy az ember belép a szakmai közbeszédbe, és ezáltal látható válik a munkája. A mi generációnknak már nincs igazán lehetősége hibázni; nagyon felpörgött a kulturális piac, így kevés a lehetőség a próbálkozásra és a fejlődésre. Az alapvető elvárás az, hogy mindenki azonnal tökéletes munkát végezzen. Ez számomra is folyamatos belső küzdelmet okoz, amelyet úgy próbáltam áthidalni, hogy egy szűkebb közönségnek készítettem előadásokat, és nekik igyekeztem minél relevánsabb ügyekről beszélni – miközben a magam számára újabb és újabb próbatételeket fogalmaztam meg, így pedig folyamatosan tágítottam a saját komfortzónámat. Nagy kihívás, hogy az ember ne érezze folyton azt a nyomást, hogy sikeresnek kell lennie. A láthatóság inkább praktikus megfontolások miatt számít: szélesíti a lehetőségeket – az elmúlt három projektnél emiatt nőtt arányosan a költségvetésünk, és így egyre jobb körülményeket tudtunk teremteni a munkánkhoz.
 
R: Szóba került már, hogy rendezz a Radnóti Színházban is?
 
KK: Tervben van, hogy a következő évadban rendezek, igen, és van is hozzá kedvem. Szívesen dolgozom kőszínházi közegben is, de szerintem a legtöbben így vannak ezzel – kevés olyan független színházi alkotót tudnék megnevezni, aki elvből nem menne kőszínházba dolgozni.
 
R: Nem jár kompromisszumokkal?
 
KK: Attól függ, hogy miben gondolkodsz. A Megfigyelők például azt bizonyította számomra, hogy művészként egy klasszikusabb színházi formában is rengeteg lehetőséget tudok találni. Mivel nálam mindig a téma határozza meg a formát, nem élem meg kompromisszumnak, ha a forma változik. A Megfigyelők munkafolyamata alatt rendezőként nagyon jó élmény volt például azt megtapasztalni, hogy egy történet alapú, drámai helyzetek mentén épülő színházi előadásban a színészek milyen energiákat mozgósítanak, hiszen teljesen másfajta energiák szabadulnak fel ilyenkor, mint egy olyan projektben, ahol mondjuk civilek játszanak. De alapvetően sok minden érdekel, és nem szeretem a kizárólagosságot.
 
R: A Megfigyelők eddig a legnépszerűbb előadásod. Gondolod, hogy ennek köze van ehhez a klasszikus színházi formához?
 
Jelenet a Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás című előadásból
Jelenet a Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás című előadásból
KK: A téma már önmagában felcsigázza a nézőket, ugyanis az ügynöktéma a magyar társadalomban még mindig elég feldolgozatlan, a formaválasztással pedig az volt a célom, hogy ne csak intellektuálisan, hanem érzelmileg is involváljam a közönséget: egy történet elmesélésével hozzam közelebb a közelmúltunk történelmét.
 
R: Miközben azt mondod, sok dolog érdekel, mégis az látszik, hogy kezd kialakulni a rendezői látásmódod. Többnyire valós és dokumentált események a kiindulási pontjaid, ez keveredik aztán fikciós elemekkel. És mindig politikai színházat csinálsz. El tudod képzelni, hogy letérsz erről a vágányról?
 
KK: Az én fejemben minden színház politikai, vagy legalábbis politikus. Ha a Megfigyelőkből kivennénk az állambiztonságról szóló részeket, és csak a melegszál maradna benne, az is jelentene valamit politikailag, hiszen szembe menne az erősödő konzervatív közbeszéddel.
 
R: A Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás című előadásotok kicsit kevesebb figyelmet kapott, mint a többi. Ebben egy furcsa, hungarikumokról szóló vetélkedőre invitáljátok a nézőket, amely minden szempontból NER-kompatibilis és ízléstelen. A produkció erősen épít a közönség részvételére, sőt a nézők beszélhetnek és döntéseket hozhatnak a színpadon, így megváltoztathatják a történet végét, ha szeretnék. Van erre valami vészforgatókönyvetek? Vagy szeretnétek inkább meglepődni?
 
KK: Van vészforgatókönyv, de eddig nem volt rá szükség. Ha lázadás törne ki a színpadon, akkor vagy nem vennénk róla tudomást, vagy erőszakkal elnyomnánk. Arra törekedtünk, hogy az előadás alaphelyzete azt a közérzetet tükrözze, amelyben élünk: olyan részvételi színház ez, ahol a nézők inkább passzív szerepben vannak, és az csak látszat, hogy bármit tehetnek, mert valójában a mi játékszabályaink szerint kénytelenek játszani. És közben ugyanúgy, ahogy a magyar demokráciában adott a lehetőség, hogy valaki kimenjen tüntetni az utcára, itt is van lehetőség rá, hogy valaki próbálja meghekkelni a rendszert, csak nagyon nehéz, és sok kockázattal is jár, például, hogy az adott néző egyedül marad a küzdelmével, és nevetségessé válik mindenki előtt. Ez az álrészvételi forma nem aktív állampolgári attitűdre akarja tanítani a nézőket, épp ellenkezőleg: tükröt tart a passzív tehetetlenségünknek. Reflexióra kényszerít, és arra, hogy feltegyük a kérdést, miért nem tettünk semmit, vagy mit kellett volna tennünk egy egyértelműen igazságtalan helyzetben. 
 
R: Mennyire befolyásolja a rendezői szemléletedet, hogy dramaturg osztályban végeztél?
 
KK: Nagyon, a dramaturg szakon ugyanis arra szocializálódtunk, hogy a szakmában igazából homályosak az elképzelések arról, hogy mit csinál egy dramaturg. Emiatt a dramaturgok állandó öndefiníciós köröket futnak. Valószínűleg azért vagyok sok mindenre nyitott, mert nem volt mibe belekényelmesednem: semmi sem volt adott, mindent nekem kellett kitalálni. Felszabadító volt számomra a felismerés, hogy én dönthetem el, mit akarok csinálni, és én alakíthatom ki a saját szerepemet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek