Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„SOHA NEM GONDOLTAM, HOGY SHYLOCKOT NEKEM EL KELL JÁTSZANI”

Beszélgetés Görög Lászlóval
2019. szept. 11.
Shylock megformálásáért jelölik a legjobb férfi alakítás díjára a színikritikusok, de bőven lehetne folytatni a főszerepek sorát a közelmúltból: Versinyin, Woyzeck, Turai, Zygmunt (A mi osztályunk), Vizy, Szvidrigajlov... És mindjárt jön George – Nem félünk a farkastól. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Revizor: Hét éve vagy Miskolcon. De szerintem sok néző a Radnótiból emlékszik rád.

Görög László: És nemcsak onnan, hanem úgy. Szerintem a Pesten maradt emberek – színháziak és nézők – rólam még mindig azt a képet őrzik, amilyen a Radnótiban voltam. Már nem olyan vagyok.

R: Elégedettnek látszol.

GL: Az ember, vagyis a színész sosem elégedett. De amit nekem most Miskolc színházilag ad, azt más színház nem tudja adni. Azt kérdezted az előbb, ha mozdulnék, hová mozdulnék? Visszakérdezek: hová mozdulhatnék és miért?

R: Jogos. Az a terület, ahová visszaszorult a szakmailag értékelhető kőszínházi csapat, nagyon szűk, egyébként meg pusztul is. Kemény. De mégis volt egy röpke kanyarod, Szombathelyre.

Simkó Katalinnal a Woyzeckben
Simkó Katalinnal a Woyzeckben

GL: De nem mentem el egészen, hiszen két szerepet is tovább játszottam, Szombathelyen pedig az első bemutató után kiderült, hogy olyan nagyon én oda nem kellek, és Jordán sem tiltakozott, amikor mondtam, hogy bocsánat, megyek.

R: És Miskolc felé nyitva volt az ajtó.

GL: Igen; Béres Attilával még Egerben, az Oidipusz kapcsán kezdődött a szakmai barátságunk, ami máig is tart. Néha az az érzésem, hogy ő jobban bízik bennem, mint én saját magamban.

R: Azért egy színigazgatónak, egy rendezőnek azt is látni kell a színészben, amit ő nem lát. Kívülről úgy néz ki, hogy Miskolcon téged ideális levegő vesz körül: megkapod azokat a szerepeket, amiket el kell játszanod. Kicsit tán túl sokat is dolgozol.

GL: Nemigen gondolkodom azon, hogy mit kéne eljátszanom.

R: Ezt elég nehéz elhinni.

GL: Annak idején, az első Fidesz-érában bemutatta a Radnóti a Rokonokat. Akkor azt gondoltam, hogy én vagyok Kopjáss, de aztán nem én játszottam. Ami azért bántott, mert ez tette világossá, hogy nem vagyok a helyemen, de ezt is a rendezővel, Jordán Tamással próbáltam lemeccselni, holott nem vele kellett volna, hanem az igazgatóval. Aztán Bálint András azt mondta, hogy már nem vagyok elég fiatal, még nem vagyok elég öreg, nehéz nekem szerepet találni, és keresni sem nagyon akar – szóval menjek el. A Rokonokban végül egy kis szerep volt az enyém; erősködtem, hogy Tamás húzza ki, mert nem érdekelt. Vágyak persze vannak, de ezek konkrét pillanatokhoz kötődnek. Emlékszem, Egerben láttam Haumannt Tevje szerepében a Hegedűs a háztetőnben, és akkor gondoltam arra, hogy istenem, ha ezt a szerepet én egyszer eljátszhatnám… És tessék, most mindjárt itt van, és én alaposan meg is vagyok ijedve…

R: Van valami színészmondás, hogy ne vágyj szerepre, mert megkapod…

GL: Nem kérek szerepet, de kétségtelen, hogy elég korán megtudom, mit fogok játszani, és háromból legalább egyre azt mondom, hogy te jó ég, mi lesz ebből, illetve mi lesz velem, meg tudom-e csinálni úgy, ahogy én szeretném.

R: És azt is mondod, hogy kösz, ezt nem kérem?

GL: Még nem volt ilyen.

R: Milyen a közönség Miskolcon?

GL: Először is van. Méghozzá három helyen, egy kétszázezernél is kevesebb lakosú városban. Olcsó a jegy, a bérlet, és remek a közönség.

R: Kik ők?

Simon Zoltánnal A velencei kalmárban
Simon Zoltánnal A velencei kalmárban

GL: Nem csupa értelmiségi. A miskolci polgárok. Van róluk közvetlen és közvetett tapasztalatom is. Közvetett például, amikor volt egy Tóték, éppen olyan előadás, mint a többi, és utána tudtam meg, hogy két középiskolai osztály volt a nézőtéren. És nem éreztem, pedig ezt szoktuk érezni. Érzem azon is, hogy milyenek velünk az ültető nénik. Közvetlen, amikor megyek a játszótérre Gizivel, és megszólítanak az anyukák, hogy látták ezt vagy azt az előadást. Vagy: az Édes Annáról mentem beszélgetni egy iskolába, és megállított egy férfi, a gondnok lehetett vagy a karbantartó, szóval biztos nem az igazgató; határozottan elindult felém, köszönt, és azt mondta, hogy „azért a Woyzeck volt a legjobb”. Ennél nagyobb érzés nincs. Az igazgatónak, a színháznak persze dolga megszólítani az embereket. És ha majdnem 140 ezer eladott jegyet produkált Miskolc, akkor lehet azt mondani, hogy van egy olyan általános vélemény a városban, hogy ide érdemes eljönni. Érződik, hogy nem hiábavaló a munkánk. Akkor sem, ha a Zsótér rendezte Ruy Blas-t játsszuk; nem teltházzal kezdünk, és a szünetben is elmennek jó sokan, de aki maradt, az az elmenők helyett is odatette magát nézőként. Mondd, mi most a kritikusdíj-jelölés kapcsán beszélgetünk, ugye?

R: Igen, de nem csak arról.

GL: Ennek, mármint a jelöléseknek sokan nagyon örültek. Na jó, nem mindenki. De ilyen tán még nem volt, hogy egy előadás, ami évad végi bemutató volt, tizenkétszer játszottuk eddig, öt jelölést kapott. Ami azért is fontos, mert alig van már olyan díj, ami szakmai szempontok alapján dől el. Bár érződik, hogy a kritika maga is annyira polarizálódott manapság. Szakmailag is, aminek a hátterében talán a politika is ott lehet. Itt, Miskolcon a politika nagyon messziről hat ránk. Szélsőséges esetben beszivárog, nem mondom, hogy nem. Kicsit arrébb kell tenni ezt vagy azt a darabot. De nektek, kritikusoknak sem lehet könnyű.

R: Megszoktuk. Bánt a kritika, ha rosszat ír rólad?

GL: Volt idő, amikor bántott. Egy ideje kegyeltnek érzem magam, nem bántanak. Képzeld, a díjkiosztó ünnepség a Nem félünk a farkastól főpróbahetében lesz; kérdeztem Székely Krisztát, aki rendezi, és ő is jelölt, hogy akkor mi lesz. Mert szeretnék ott lenni, de félek is, hogy hogy fogom érezni ott magam, a vidéki színész a sok fontos színész közt… És azt mondta, bízzuk ezt arra, hogy meglátjuk, hogy állunk akkorra az előadással…

R: Hátha jól fogtok állni, nem? Van ilyen, hogy minden összejön, ugye? A velencei kalmárban például…

Fotók: Éder Vera
Fotók: Éder Vera

GL: Hát… sosem fogjuk tudni, hogy az ilyesmi pontosan hogyan, miből, miért történik. Nekem ráadásul mindig muszáj érteni, hogy mit csinálok, és azt is, hogy miért. Egyszerűen muszáj. És ezt szinte mindig meg is élem itt. Meg is tudom beszélni a rendezőkkel. Tudod, soha nem gondoltam, hogy Shylockot nekem el kell játszani. Egy kis szerepet játszottam a darabban Pécsett, a pályám elején. És most eljött ez. Mohácsival… csak beszélgettünk, sokat. Nem is éreztem, hogy próbálunk. Olyan határozottan tudja mondani valamire, hogy „erre nem gondoltam”. Vagy azt, hogy „értem, de ezt majd máshol, másban”. Olyan, mint egy igazi fociedző. Ha a középcsatár nem olyan, mint amit ő vár, akkor áthelyezi a játékot a szélekre.

R: Az előadás vége – ahogy Shylock viseli a megaláztatást, a teljes megsemmisítést, miközben Antonióban némán, de látványosan összeomlik a világ – nagy csöndet teremt a nézőtéren. Ezt valahogy ki kell keverni, elő kell állítani minden este…

GL: Ez érdekes volt. Mondtam Jánosnak, hogy én – mármint Shylock – nem tudok alkudni. Annyi csapás hullott rám, hogy nem engedek, nem alkuszom. Hiszen annyi bűnt követünk el, itt és most, hogy nagy ára lesz ennek, nem lehet megbocsátani. És azt mondta, hogy muszáj, kell feloldozás. Én ezt elhiszem, de nem akarom megadni. Ebben az utolsó jelenetben az idővel játszunk, elnyújtjuk egy kicsit a csöndeket.

R: Sok igazán jó szerepet eljátszottál – van-e köztük kedvenc?

GL: Inkább sok kedves van – és nem feltétlenül azok, amik szakmailag a legjobbak voltak. Hanem azok, amikhez sok közöm tudott lenni. Amikor a Woyzeckben leállt a futógép, sötét lett, és hatalmas csönd. És tudom, hogy abban nagyon benne vagyok. De emlékszem olyanra, amikor ugyanezt a másik oldalról, a néző, a hatás oldaláról tapasztaltam meg: ez egy ősrégi Egerek és emberek volt a Játékszínben. Amikor az is eszembe jutott – nagyon fiatal voltam még -, hogy úristen, ha egyszer én egy ilyent elő tudnék idézni valakikben…

R: Aztán ez összejött.

GL: Egyelőre azt érzem, hogy ezt nekem érdemes csinálni. Nem tudom, mi lesz, amikor azt érzem, hogy nem. Kipróbáltam már a sorozatokat, a celebvilágot, nekem az nem megy. Közben viszont az egész szakma megváltozott. Te meg emlékezhetsz arra, hogy kikkel játszottál együtt, kikkel beszélgettél, te úristen… A fiatalok ambíciója most nem a színpadra irányul, hanem arra, hogy mikor van casting a Barátok köztben. De amíg lehet, az ember csinálja. Néha, baráti társaságban azt is el szoktam mondani, hogy nem értem a színházi világ vezetőit, a régieket, hogy hogyan hitették el magukkal, hogy miközben minden megváltozik körülöttünk, a színház nem fog. Hogy ugyanúgy üzemelünk tovább, mint negyven éve, pedig ez abszurd. A szakma pedig képtelen lépni, képtelen összefogni, és ez nagyon nagy baj. 

A szöveg elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek